Szumire huszonkettedik életéve tavaszán lett először szerelmes. Ez a szenvedélyes szerelem úgy tört a lányra, mint egy igazi tornádó, amely végigsöpör a síkon – mindent letarol, ami az útjába kerül, ezt-azt fölkap a levegőbe, darabokra szaggatja, ízzé-porrá töri. A forgószél heve egy másodpercre sem csitul, ahogy átsüvít az óceánon, romba dönti Angkorvatot, tigrisestül-mindenestül elhamvaszt egy indiai dzsungelt, a perzsa pusztákon homokviharrá változik, portengerbe temet egy keleties varázsú erődvárost.
Szumire – japánul: Ibolya – akkoriban az íróvá válással küszködött. Bármennyi választást kínált volna neki az élet, föltette magában, hogy vagy regényíró lesz, vagy semmi. Elhatározása megingathatatlan volt, akár a Gibraltári-szikla. Semmi sem állhatott Szumire és az irodalomba vetett hite közé.
Miután Kanagava prefektúra egyik állami gimnáziumában leérettségizett, beiratkozott egy jó kis tokiói magánegyetem bölcsészkarára. Úgy találta, hogy a tanintézmény elszigetelt, lagymatag, nyomasztó hely, diáktársai pedig (sajnos jómagamat sem kivéve) reménytelenül unalmas, másodrangú fazonok. Ezek után nem meglepő, hogy a harmadév vége előtt otthagyta az egészet. Időpazarlásnak érezte volna, ha tovább marad. Szerintem helyes lépés volt, de ha megengedhetek magamnak egy gyöngécske általánosítást, vajon ebben a távolról sem tökéletes világban nincs-e helyük a céltalan dolgoknak is?
Szumire javíthatatlan, megrögzött ábrándozó volt – finoman szólva kissé ártatlan. Amint megszólalt, többé be nem állt a szája, de ha olyasvalakivel került össze, akivel nem tudott szót érteni – vagyis az emberek zömével –, akkor jóformán meg se mukkant. A dohányzásban nem ismert mértéket, és ha vonatra szállt, mérget lehetett rá venni, hogy elhagyja a jegyét. Időnként annyira a gondolataiba merült, hogy enni is elfelejtett, olyan girhes volt, mint a hadiárvák egy régi olasz filmben – igazi egyszálbél. Szívesen mutatnék róla fényképet, de nincs. Ki nem állhatta, ha fotózzák – nem óhajtotta az utókorra hagyni A művész portréja fiatal (leány) korából című felvételt. Ha létezne abban az időben készült képe, bizonyára értékes adalék lenne arra nézve, milyen különösek egyes emberek.
Az igazi nevét nem tudom, ez később gondot okozott, na de már megint előreszaladtam. Koreai származású volt, bár amíg huszonöt éves kora körül el nem határozta, hogy koreaiul tanul, egy szót sem tudott azon a nyelven. Japánban született és nevelkedett, majd Franciaországban végzett zeneakadémiát, így a japán mellett franciául és angolul is folyékonyan beszélt. Mindig választékos eleganciával öltözködött, drága, mégis szolid kiegészítőket hordott, és tizenkét hengeres, sötétkék Jaguarral járt.
Megismerkedésükkor Szumire Jack Kerouac regényeiről beszélt Miunak. Szumire bolondult Kerouacért. Rendszerint a kabátzsebében hurcolta az Úton vagy a Magányos utazó szamárfüles példányát, és minden adandó alkalommal belelapozott. Ha megtetszett benne egy szakasz, ceruzával aláhúzta, és emlékezetébe véste, mint valami szentírást. Kedvenc sorait a Magányos utazó tűzfigyelő részéből vette. Kerouac három hónapot töltött egy magas hegy tetején épült faházban, ahol tűzfigyelőként dolgozott. Szumire különösen ezt a bekezdést szerette:
Egyszer az életben minden embernek meg kellene tapasztalnia a vadonbeli, egészséges élet unalmas magányát, mindenkinek éreznie kellene, milyen az, ha csakis önmagára számíthat, mert csak így ismerhetjük meg valódi, rejtett energiáinkat.
– Hát nem isteni? – kérdezte. – Az ember mindennap kiáll a hegytetőre, háromszázhatvan fokban körbepásztáz, figyeli, nem lát-e tüzet. És ezzel kész. Aznapra végzett is. A hátralévő időben olvashat, írhat, azt csinál, amit akar. Éjszakánként loboncos medvék ténferegnek a kunyhója körül. Ez aztán az élet! Ehhez képest irodalmat tanulni az egyetemen olyan, mint az uborka keserű csücskét rágcsálni.
– Igaz – feleltem –, de előbb-utóbb le kell jönni a hegyről.
Földhözragadtan gyakorlatias véleményem szokás szerint hidegen hagyta.
Szumire olyan akart lenni, mint egy Kerouac-regény szereplője – zabolátlan, pimasz, könnyelmű. Könyökig kabátja zsebébe dugott kézzel álldogált, a haja szénaboglya, fekete műanyag keretes Dizzy Gillespie szemüvegén át üres tekintettel bámulta az eget. Kizárólag bizományiban vett, a saját méreténél több számmal nagyobb, halszálkás szövetzakóban és ormótlan munkásbakancsban mutatkozott.
Nem volt kimondott szépség: az arca beesett, a szája nagyobb a kelleténél, az orra meg kisebb, fitos. Kifejező vonásaihoz remek humorérzék társult, bár hangosan nevetni csak elvétve hallottam. Alacsony volt, és még jó kedvében is úgy beszélt, mint akit mindjárt elkap a harctéri idegesség. Sosem láttam rajta, hogy rúzst vagy szemceruzát használt volna, és kétlem, hogy egyáltalán tudott volna arról, hogy a melltartók többféle méretben is kaphatók. Mégis volt Szumirében valami különleges, amitől az emberek vonzódtak hozzá. Nem könnyű meghatározni ezt a különleges valamit, de ha a szemébe néztem, valahol mélyen mindig tükröződött benne.
Mi tűrés-tagadás, szerelmes voltam Szumirébe. Ahogy először szóba elegyedtünk, tüstént vonzalmat ébresztett bennem, és hamarosan láttam, hogy többé nincs visszaút. Sokáig másra sem tudtam gondolni, csak őrá.
Próbáltam elmondani neki, mit érzek, de az érzések meg a szavak valahogy nem akartak összerendeződni. Talán így volt ez jól. Ha sikerül megfogalmaznom neki az érzéseimet, csak kinevetett volna.
Mialatt barátkoztunk, két-három másik lánnyal jártam. Nem mintha nem emlékeznék a pontos számra. Kettővel vagy hárommal – attól függ, mi szerint számoljuk.
Vagy legalább megfordult a gondolata az agyam egyik zugában. Elképzeltem, hogy őt tartom a karomban. Hitvány dolog, de nem bírtam magammal.
Térjünk vissza Szumire és Miu megismerkedéséhez.
Miu korábban is hallott harangozni Jack Kerouacról, rémlett neki, hogy valami regényíróféle. De hogy miféle regényíró, arra már nem emlékezett.
– Kerouac… Hmm… Nem szputnyik volt?
Szumire nem értette, mire gondol. Megállt a kezében a kés meg a villa, törte a fejét.
– Szputnyik? Mint az első műhold, amit a szovjetek lőttek föl még az ötvenes években? Jack Kerouac amerikai regényíró volt. Igaz, azt hiszem, a két kifejezés ugyanarra a korszakra esik…
– Nem így hívták akkoriban az írókat? – kérdezte Miu. Ujja hegyével körözött az asztalon, mintha valami emlékekkel teli fazékban kotorászna.
– Szputnyiknak?
– Egy irodalmi mozgalom neve volt. Tudod, így szokták különböző irodalmi iskolákba sorolni a szerzőket. Ahogy Siga Naoja a Fehér Nyírfa iskolához tartozott.
Végre földerengett Szumirének.
– Beatnik!
Miu a szalvétával finoman megtörölgette a szája sarkát.
– Beatnik vagy szputnyik, nem bírom megjegyezni ezeket az elnevezéseket. Ez olyan, mint a Kenmun-restauráció vagy a rapallói egyezmény. Régmúlt.
Szelíd csönd ereszkedett rájuk, érzékeltette az idő múlását.
– A rapallói egyezmény? – kérdezte Szumire.
Miu elmosolyodott. Múltba révedő, bizalmas mosolya olyan volt, akár egy fiók mélyéről előhúzott, régóta becsben tartott értéktárgy. Végtelenül elbűvölően hunyorított. Kinyújtotta a kezét, és hosszú, vékony ujjaival gyöngéden összeborzolta Szumire amúgy is kócos haját. Erre a váratlan, mégis természetes gesztusra Szumire csakis a mosoly viszonzásával tudott reagálni.
Az emberkéz alkotta égitestet, amely hangtalanul suhan a kozmosz sötétjében. A kutyus csillogó, barna szemét, amint kitekint az apró kabinablakon. Ugyan mit nézhetett az az eb a világűr végtelen magányában?
Ez a szputnyikos beszélgetés egy flancos akaszakai szállodában, Szumire unokatestvérének lakodalmán zajlott le. Szumire nem állt különösebben közel a kuzinjához; sőt egyáltalán nem jöttek ki egymással. Ezek az esküvői ebédek kínszenvedéssel értek föl a számára, de ezúttal nem vonhatta ki magát. Az egyik asztalnál Miu mellé ültették. Miu nem bocsátkozott részletekbe, de a jelek szerint zongoraleckéket adott Szumire unokatestvérének – vagy valami efféle –, amikor a lány az egyetem zenei fakultására készült felvételizni. Nyilvánvalóan se huzamos ideig tartó, se szoros kapcsolat nem fűzte őket egymáshoz, Miu mégis úgy érezte, illik elfogadnia a meghívást.
Nem hiszem, hogy Szumirének valaha is lett volna kedvese. A gimnáziumban akadt egy-két fiúja, srácok, akikkel moziba, uszodába járt. El sem tudtam képzelni, hogy e kapcsolatok bármelyike nagyon méllyé vált volna. Szumirét annyira elfoglalta az írói fejlődés, hogy nem ért rá belezúgni valakibe. Biztosra veszem, hogy ha a középiskolában csakugyan szerzett szexuális tapasztalatokat – vagy bármi effélét –, akkor azok nem annyira nemi vágyból vagy szerelemből fakadtak, mint inkább írói kíváncsiságból.
– Megmondom őszintén, ez a nemi vágy nekem magas – jelentette ki egyszer józan képpel. Azt hiszem, nem sokkal azelőtt, hogy otthagyta az egyetemet. Addigra ledöntött öt banános daiquirit, és jócskán berúgott tőle. – Tudod. Nem értem, miből keletkezik. Szerinted?
– A nemi vágy nem ésszel fölmérhető dolog – formáltam szokás szerint középutas véleményt. – Egyszerűen csak rájön az emberre.
Egy darabig fürkészett, mint valami gépet, amelyet eleddig sosem hallott áramforrás működtet, majd érdeklődését vesztve felbámult a mennyezetre, és a társalgás zátonyra futott. Bizonyára azt gondolta, ennek a pasinak hiába beszélne erről.
Az édesapja fogászati rendelőt tartott fenn Jokohamában. Kifejezetten jóképű férfi volt, karakteres orra Gregory Pecket idézte a Bűvöletből. Szumire nem örökölte ezt a markáns orrot, ahogy elmondása szerint az öccse sem. Szumire elképesztőnek találta, hogy semmibe tűntek a gének, amelyek azért az orrért felelősek. Úgy vélte, ha tényleg örökre elsüllyedtek a génállománya mélyén, akkor fabatkát sem ér az élet. Olyan gyönyörű volt az az orr!
Szumire apjáról szinte legendákat meséltek azok a Jokohama környéki nők, akik fogászati ellátásra szorultak. A rendelőben mindig műtős sapkát és maszkot viselt, úgyhogy a páciens nem látott belőle mást, csak a szemét meg a fülét. De még így is nyilvánvaló volt, mennyire vonzó. Mutatós, férfias orra sokat sejtetően domborodott a maszk alatt, pirulásra késztette a női pácienseket. Menten levette őket a lábukról – hogy a betegbiztosításuk fedezte-e a fogászati költségeket, az mellékes volt.
Csak két fénykép maradt az asszony után – egy beállított esküvői fotó meg egy közvetlenül Szumire születése után készült pillanatfelvétel. Szumire sokszor elővette a családi albumot, nézegette a képeket. Szumire anyja – enyhén szólva – felejthető jelenség volt. Rövidre nyírt, fantáziátlan frizura, olyan ruha, hogy az ember elgondolkozott, mégis mit képzelt, amikor fölvette, félszeg mosoly. Ha egy lépést hátrál, simán beleolvad a falba. Szumire eltökélte magát, hogy az anyja arcát beleégeti a memóriájába. Akkor álmában egyszer találkozhat vele. Kezet fognak, szépen elcsevegnek. De kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű. Hiába próbált emlékezni az anyja arcára, hamarosan megkopott a kép. Hagyjuk az álmokat – ha Szumire fényes nappal, az utcán elmegy az anyja mellett, akkor sem ismerte volna meg.
Szumire apja vajmi ritkán emlegette megboldogult nejét. Eleve nem volt beszédes fajta, és sohasem beszélt az érzéseiről – mintha vigyázna, nehogy elkapjon valami szájon át terjedő fertőzést. Szumire nem emlékezett, hogy valaha is a halott mamájáról kérdezte volna az apját. Kivéve egyszer, még nagyon kicsi korában, amikor valami okból érdeklődött: – Milyen volt anya?
Tisztán emlékezett erre a beszélgetésükre.
Az apja elfordította a fejét, és egy pillanatig gondolkozott, mielőtt válaszolt:
– Jó memóriája volt. És szép kézírása.
Furcsa jellemzés egy személyről. Szumire szívrepesve hallgatott, jegyzetfüzete első lapja hófehéren várta a melengető, vigasztaló szavakat – egy pillért, tengelyt, támaszt ebben a bizonytalan életben a Naprendszer harmadik bolygóján. Az apja mondhatott volna valamit, amiben a kislány megkapaszkodhat. Szumire jóképű apja azonban nem mondta ki azokat a szavakat, éppen azokat a szavakat, amelyekre a gyereknek a leginkább szüksége lett volna.
Képek: kockák Wong Kar Wai Bukott angyalkák című filmjéből
Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském
Geopen, 2014
