Kukkolás a világ legnagyobb metróállomásán

"Senki sincsen, akit közeli barátjának nevezhetne. Néhány barátnője volt ugyan, de végül szakítottak... Egyetlen nő sem volt köztük, aki megérintette volna a szívét. Az is igaz, hogy saját maga is ilyen kapcsolatokat keresett, és valószínűleg a nők sem akarták őt olyan nagyon. Fifty-fifty." Ma Murakami Haruki a Matiné.

Korábban a témában:

A Sindzsuku állomás hatalmas. Naponta összesen közel három és fél millió ember halad át rajta. A Guinness Rekordok Könyve a JR (Japan Railway) Sindzsuku állomását hivatalosan is „a világ legforgalmasabb állomásának” ismerte el. Területén számos vonal találkozik. A főbbek a Csúó, a Szóbu, a Jamanote, a Szaikjó, valamint a Sónan-Sindzsuku vonal és a Narita Expressz. Ezek útvonalai félelmetes bonyolultsággal keresztezik és egészítik ki egymást. Az állomáson összesen tizenhat vágány van. Mint oldalról csatlakoztatott konnektorok, ezekhez járulnak még az Odakjú és Keio magánvasutak, valamint három metróvonal. Igazi labirintus! A reggeli és esti csúcs idején a labirintust embertenger önti el. A tenger habzik, hullámzik, morajlik, a ki- és bejáratok felé hömpölyög. Az átszálló utasok áramlatai mindenfelé egymásba keverednek, veszélyes örvényeket hozva létre. A legnagyobb próféta számára is lehetetlen lenne kettéválasztani ezt a vad hullámokat vető tengert.

Fotó: Europress/AFP

Nem könnyű elhinni, hogy ezt a nyomasztó mennyiségű embert hetente öt napon, naponta kétszer, reggel és este elegendőnek egyáltalán nem nevezhető létszámú vasutas tartja kordában, gyakorlottan, nagyobb melléfogások nélkül. Különösen a reggeli csúcs jelent problémát. Az emberek sietnek a céljuk felé. Az előírt időpontig blokkolniuk kell. Nincs jó kedvük, mitől is lenne? Még az álmosságuk sem múlt el. Testüknek és idegeiknek fájdalmas élmény a zsúfolásig tömött vonatokon utazni. Leülni csak a nagyon szerencsések tudnak. Cukuru sokszor adózik csodálattal, hogy nem törnek ki lázadások, nem történnek baleset okozta, véres tragédiák. Nem is kérdéses, hogy halálos csapást jelentene, ha az ilyen végletekig zsúfolt állomások vagy vonatok fanatikus, szervezett terroristák célpontjaivá válnának. Iszonyatosak lennének a veszteségek. Ez minden képzeletet felülmúló rémálom a vasúttársaságok dolgozói, a rendőrség és természetesen az utasok számára is. Ennek ellenére jelenleg szinte semmilyen eszköz nem áll rendelkezésre az ilyen tragédiák megelőzésére. És a rémálom 1995 tavaszán Tokióban valóra vált. (1995 márciusában az Aum Sinrikjó nevű szekta szarin ideggázzal támadást hajtott végre a tokiói metró több pontján.)

A vasutasok egyfolytában utasításaikat kiabálják hangosbeszélőikbe, szinte szünet nélkül szólnak a vonatok indulásjelző csengői, az állomás jegykezelő kapui kitartóan olvassák a kártyákon, jegyeken és bérleteken található hatalmas tömegű információt. A másodpercnyi pontossággal induló és érkező hosszú szerelvények jól idomított, sokat tűrő háziállatok módjára, szisztematikusan okádják ki magukból, majd szippantják be az embereket, és ha záródtak az ajtóik, lomhán indulnak a következő állomás felé. Ha az állomás lépcsőin le- vagy felfelé haladva a tömegben a sarkunkra lépnek, és elvesztjük egyik cipőnket, azt megtalálni természetesen lehetetlen. A cipőt beszippantja a csúcsidő nevű félelmetes futóhomok, és eltűnik. A cipőjét vesztett férfi vagy nő kénytelen fél párral kihúzni az előtte álló hosszú napot.

Az 1990-es évek elején, amikor még bírta a japán gazdasági buborék, egy neves amerikai lap óriási fotót közölt egy téli
reggel, csúcsidőben Sindzsuku állomás lépcsőjén lefelé lépkedő emberekről (lehet, hogy Tokió állomás volt, de az egyre megy). A fényképen látható, munkába tartó emberek, mintha összebeszéltek volna, mind lefelé néznek, és olyan élettelen, sötét arcot vágnak, mint konzervdobozba gyömöszölt halak. A cikkben, ha minden igaz, az állt, hogy „Japán talán meggazdagodott. Számos japán mégis lehajtott fejjel jár, és boldogtalannak látszik”. A fotó aztán rendkívüli módon elhíresült.

Hogy a japánok nagy része boldogtalan-e, azt Cukuru nem tudta volna megmondani. Annak valódi oka azonban, hogy reggel, a tömött Sindzsuku állomás lépcsőjén lefelé haladó utasok kivétel nélkül mind lefelé néztek, nem annyira a boldogtalanságukban keresendő, hanem abban, hogy a lábuk elé figyeltek. Hogy nehogy megbotoljanak a lépcsőn, vagy el ne hagyják a cipőjüket – ezek csúcsidőben igen jelentős kihívást jelentenek a nagy vasútállomásokon. A fotó nem mutatja be ezt a praktikus szempontot. Ezenkívül: sötét színű felöltőt viselő, lehajtott fejű emberek általában nem tesznek boldog benyomást. Bár elméletileg persze nagyon is elképzelhető boldogtalannak nevezni egy olyan társadalmat, ahol reggelente még a munkába sem tudunk úgy eljutni, hogy ne kellene a cipőnk elvesztésétől tartanunk.

Cukuru belegondolt, hogy vajon mennyi időt töltenek az emberek a munkába járással nap mint nap. Csak az odaút átlag egy vagy másfél óra. Nagyjából ennyi lehet. Ha egy házas, egy- vagy kétgyerekes, Tokió központi részén dolgozó, átlagos, bérből és fizetésből élő alkalmazott családi házat szeretne, akkor muszáj az „elővárosi részbe” költöznie, ahonnan mindenképp rá kell szánnia ennyi időt az utazásra. A nap huszonnégy órájából kettő vagy három pusztán a munkába járással telik el. Ha minden jól megy, újság vagy zsebkiadású könyv olvasása talán megoldható a tömött vonaton. Vagy esetleg iPodon Haydn-szimfóniát hallgatni, spanyol társalgást tanulni is lehetséges. Emberfüggő ugyan, de lehunyt szemmel hosszú, metafizikai gondolatmenetekbe is mélyedhetünk. Átlagos értelemben azonban a napnak ezt a két vagy három óráját mégis nehezen nevezhetnénk életünk leghasznosabb idejének vagy minőségi időnek. Vajon mennyi időt rabol el és tesz semmivé egy ember életéből ez a (valószínűleg) értelmetlen helyváltoztatás? Vajon milyen mértékben fárasztja ki és koptatja el az embereket?

Ezt a kérdést azonban nem Tazaki Cukurunak, egy vasúttársaság legfőképpen állomások tervezésével foglalkozó alkalmazottjának kell fontolóra vennie. Az emberek életét bízzuk csak az emberekre. Hisz az ő életük, nem Tazaki Cukurué. Mindenki döntse el maga, hogy a társadalom, melyben élünk, mennyire boldogtalan vagy nem boldogtalan. Cukurunak azon kell elgondolkodnia, hogy az emberek ijesztő létszámú áradatát hogyan tereli megfelelő és biztonságos utakra. Önelemzést nem várnak tőle. Amit várnak, azok csupán megfelelően átgondolt, hatékony megoldások. Ő se nem filozófus, se nem szociológus, hanem mindössze egy mérnök.

Tazaki Cukuru szerette a JR Sindzsuku állomást bámulni. Ha erre az állomásra látogat, a jegyautomatából vesz egy peronjegyet, és legtöbbször a 9-es és 10-es vágány közös peronjára megy ki. Innen indulnak, ide érkeznek a Csúó vonal expresszvonatai: a Macumotóba és Kófuba tartó, távolsági szerelvények. A többi peront legfőképpen a munkába járók használják, azokhoz képest itt lényegesen kevesebb az utas, és a vonatok se indulnak meg érkeznek olyan sűrűn. Cukuru itt letelepedhet egy padra, és nyugodtan figyelheti az állomás életét.

Számára ugyanolyan érzés volt vasútállomásokra látogatni, mint másoknak koncertre vagy moziba menni, klubokban táncolni, meccset nézni vagy kirakatokat bámulni. Ha sok fölösleges ideje volt, és nem jutott eszébe semmi, amit csinálhatna, akkor általában fogta magát, és egymagában fölkeresett egy állomást. Ha nyugtalanságot érzett, vagy ha gondolkodni akart, lába teljes természetességgel indult egy állomás felé. A peronon egy padra telepedett, elkortyolgatta a kioszkban vásárolt kávéját, és csak nyugodtan üldögélt, közben egy kisalakú menetrendben időnként ellenőrizve a vonatok indulásának és érkezésének időpontját (a menetrendet mindig a táskájában hordja). Órákig el tudta ezzel tölteni az időt. Egyetemista korában az állomások kialakítását, az utasok áramlását, a vasutasok működését is megfigyelte, és észrevételeit aprólékosan le is jegyezte egy füzetbe, de mára ezzel azért fölhagyott.

Az expresszvonatok fékeznek a peron mellé értükben. Nyílnak az ajtók, egymás után szállnak le az utasok. Pusztán ennek látványa elégedettséggel és nyugalommal töltötte el. Mikor látta, hogy a szerelvények pontosan a menetrend szerint, fennakadás nélkül érkeznek és indulnak, büszkeséget érzett, még úgy is, hogy ez az állomás nem azé a vasúttársaságé, melynél ő dolgozik. Csendes, mesterkéletlen büszkeséget. A beérkező vonatokba villámgyorsan beszáll a takarítószemélyzet, összegyűjti a szemetet, rendbe teszi az üléseket. A kalapos, egyenruhás vasutas személyzet olajozottan elvégzi a műszak átadását, megtörténnek az előkészületek a következő vonat indítására. A kocsikon kicserélődnek a célállomást mutató feliratok, a szerelvény új számot kap. Minden másodpercek alatt, meghatározott sorrendben, fölösleges műveletek és fennakadás nélkül zajlik. Tazaki Cukuru ebbe a világba tartozott.

A Helsinki Központi Pályaudvaron is megejtette eme szertartást. Szerzett egy egyszerű menetrendet, letelepedett egy padra, és papírpohárból forró kávét kortyolgatva az induló és érkező távolsági vonatokat bámulta. Térképen megnézte, hova tartanak, és honnan érkeztek be. A vonatokból kiözönlő utasokat, a megfelelő peron irányába lépteiket szaporázó utasokat is elnézegette. Szemével követte az állomás meg a vonatok egyenruhás személyzetének működését. És el is töltötte ugyanaz a nyugalom, ami mindig. Az idő egyenletesen, simán múlt. Eltekintve attól, hogy nem hallja a hangosbeszélőt, ugyanolyan, mintha Sindzsuku állomáson lenne. A vasútállomások működtetésének rendje alapjaiban
nyilván mindenhol a világon azonos. Pontos, hatékony professzionalizmus. Spontán azonosulni tudott vele, ahogy figyelte. És bizonyosan érezte, hogy a neki való helyen van.


Fotó: Europress/Getty Images/Chris McGrath

Kedden, mikor Tazaki Cukuru végzett a munkával, a falióra mutatója a nyolcasnál járt. Ebben az időpontban már csak ő volt az irodában. Amin éppen dolgozott, nem volt olyan sürgős, hogy túlóráznia kellett volna. Mivel azonban szerda estére megbeszélték azt a találkozót Szalával, előtte szerette volna szépen eltakarítani a felhalmozódott ügyeket. Miután egy alkalmas ponton befejezte a munkát és kikapcsolta a számítógépet, a fontos lemezeket és iratokat pedig elzárta egy fiókba, lekapcsolta az iroda világítását. Elköszönt a biztonsági őrtől, akivel arcról ismerték egymást, és a hátsó kijáraton elhagyta a munkahelye épületét.

– Milyen sokáig maradt ma! Jó pihenést kívánok – mondta az őr.

Gondolta, megvacsorázik valahol, de nem érzett éhséget. Egyenesen hazamenni sem volt kedve. Így aztán a JR Sindzsuku állomása felé vette az irányt. Aznap is vett egy kávét bent az állomás területén, egy kioszkban. Igazi, kimondottan Tokióra jellemző, párás, meleg nyári este volt, hátán folyt az izzadság, de ilyenkor is szívesebben itta a gőzölgő, forró feketekávét, mint a hideg italokat. Megszokás kérdése.

A 9-es vágánynál ugyanúgy zajlottak az előkészületek a Macumotóba menő, aznap utolsó expresszvonat indítására,
mint mindig. A vasutas személyzet a szerelvény bejárásával, rutinos, de egyben lankadatlanul odafigyelő tekintettel kutatott hiányosságok után. Cukurunak ismerős, E257-es típusú kocsik. Nincs meg bennük az a pillantást odavonzó nagyszerűség, mint a Sinkanszenben, de neki szimpatikus a megbízható, dísztelen forma. A szerelvény Siodzsiri állomásig a Csúó-fővonalon, onnan Macumotóig a Sinonoi-vonalon halad. Éjfél előtt öt perccel érkezik Macumoto végállomásra. Hacsiódzsi állomásig sűrűn lakott nagyvárosi területeken halad, tehát a zajszintnek alacsonynak kell maradnia, utána meg jórészt hegyes területeken vág át, rengeteget kanyarodik, tehát nem száguldhat kedvére. A megtett távolsághoz képest viszonylag sok időbe telik az út.

A beszállás megkezdéséig volt még egy kis idő, de a vonatra felszállni készülő utasok sietve vásárolták össze előrecsomagolt bentó vacsorájukat, rágcsálnivalójukat, dobozos sörüket, és több olvasni való magazinnal is készültek. Voltak, akik fülükbe dugták iPodjuk fehér hallgatóját, és megteremtették saját kis világukat az utazáshoz. Mindenfelé okostelefonjukat gyakorlott mozdulatokkal kezelő vagy mobiltelefonjukon a hangosbeszélőt is túlkiabáló embereket lehetett felfedezni. Fiatal, ránézésre utazni induló párok is akadtak. Szorosan egymás mellé ülnek a padra, és boldogan, halkan beszélgetnek. Szüleik álmos szemű, hatéves ikerfiúkat húztak magukkal kézenfogva, gyors léptekkel vágtak át Cukuru előtt. Mindkét fiú apró elektromos játékot szorongatott a kezében. Két külföldi fiatal is megjelent, hátukon súlyosnak tűnő zsákkal. Egy csellótokot cipelő fiatal lány is jött. Szép a profilja. Az esti expresszre szálló, messzi vidékre készülő emberek – Cukuru kicsit irigykedett rájuk. Ők mindenesetre tartanak valahova.

Tazaki Cukuru lényegileg sehova sem tart.

Ha jobban belegondol, Macumotóban, Kófuban vagy Siodzsiriben sem járt még. Sőt, még csak Hacsiódzsiban sem
volt. Számtalan expresszvonatot látott már erről a sindzsukui peronról Macumotóba indulni, de még soha nem fordult meg a fejében, hogy ő is felszállhatna az egyikre. Eszébe sem jutott. Vajon miért nem?

Cukuru elképzelte, hogy most felszáll erre a vonatra, és elindul Macumoto felé. Ez egyáltalán nem lenne kivitelezhetetlen. És úgy érezte, nem is rossz ötlet. Hiszen hirtelen felindulásból egész Finnországig ment. Ha Macumotóba akarna látogatni, semmi nem tartja vissza. Vajon milyen város lehet? Vajon hogy élnek ott az emberek? De aztán megrázta a fejét, és elvetette az ötletet. Holnapra, munkakezdésre nem érne vissza Macumotóból Tokióba. Meg se kell néznie a menetrendet. És holnap estére Szalával is megbeszélték a találkozót. Nagy nap lesz számára a holnapi. Most nem indulhat el Macumotóba.

Felhajtotta a maradék, kihűlt kávét, és egy közeli szemetesbe dobta a papírpoharat.

Tazaki Cukuru sehova sem tart. Úgy hangzott, mint egy tétel az életéről. Nincs hely, ahova tartana, és nincs, ahova hazamehetne. Régen sem volt, most sincsen. Számára az egyetlen hely az, „ahol most van”.

Nem, ez nem is igaz, gondolta.

Eddigi élete során egyetlenegyszer egyértelműen tartott valamerre, ha jól meggondolja. Gimnazistaként arra vágyott, hogy felvegyék egy tokiói műszaki egyetemre, és kitanulhassa a vasútállomástervezés szakmáját. Erre tartott. És keményen tanult is érte. Osztályfőnöke hűvösen közölte, hogy „a te osztályzataiddal nyolcvanszázalékos valószínűséggel nem mész át annak az egyetemnek a felvételi vizsgáján”. Cukuru azonban mindent beleadott, és valahogy vette az akadályt. Életében először tanult akkora elszánással. Helyezéseken meg osztályzatokon versengeni nem az erőssége, de ha konkrét, számára is elfogadható célt lát, szívét-lelkét bele tudja tenni, és teljesítményekre is képes. Ez új felfedezés volt számára.

A sikeres vizsga eredményeként Cukuru elkerült Nagojából, és Tokióba költözött, egyedül. Amikor Tokióban volt, arra vágyott, hogy minél hamarabb hazalátogathasson a szülővárosába, és kis időre újra együtt lehessen a barátaival. Ez volt a hely, ahova hazamehetett. A két eltérő pólus közti ingázás kicsivel több mint egy évig tartott. Egy adott pillanatban azonban váratlanul megszakadt a ciklus.

Onnantól fogva Cukuru sehova sem tartott, és sehova sem mehetett haza. Nagojában most is ott van még a családi házuk, benne érintetlenül meghagyott régi szobája is, a házban ott lakik az édesanyja meg az idősebbik nővére is. A fiatalabb nővére szintén a városban él. Évente egyszer vagy kétszer Cukuru kötelességtudóan hazalátogat, és minden alkalommal kedvesen fogadják, de a maga részéről nem igazán tud mit mondani az édesanyjának meg a nővéreinek, és nosztalgikus érzések sem fogják el, amikor velük van. Ők azt a régi Cukurut keresik benne, akit ő, mint a továbbiakban már fölösleges elemet, maga mögött hagyott. Hogy a régi Cukurut újra életre keltse és prezentálja, meg kell játszania magát. Nagoja városát is furán közönyösnek, unalmasnak érezte. Semmit nem talált ott, amit keresett, vagy amire nosztalgiával gondolt volna.

Ugyanakkor azonban Tokiót ő véletlenül kapta. Régen itt járt iskolába, most pedig itt dolgozik. A szakmai képességei miatt tartozik ide. Más értelme nincs az ittlétének. Cukuru rendszeres beosztású, csendes életet élt Tokióban. Olyan óvatost, mint idegen helyen a hazájából elűzött menekült, aki vigyáz, hogy ne csapjon ribilliót, ne keltsen feltűnést, nehogy elvegyék a tartózkodási engedélyét. Úgy is mondhatjuk, hogy a saját életéből menekült személyként élt ott. Tokió pedig, ez a hatalmas város ideális hely mindazok számára, akik névtelenül kívánnak élni.

Senki sincsen, akit közeli barátjának nevezhetne. Néhány barátnője volt ugyan, de végül szakítottak. Nyugalmas kapcsolatra békés elválás következett. Egyetlen nő sem volt köztük, aki megérintette volna a szívét. Az is igaz, hogy saját maga is ilyen kapcsolatokat keresett, és valószínűleg a nők sem akarták őt olyan nagyon. Fifty-fifty.

Mintha húszéves korom körül az életem gyakorlatilag megszűnt volna előrehaladni, gondolta Tazaki Cukuru ott a padon,
Sindzsuku állomáson. Az onnantól kezdve ráköszöntő napoknak szinte semmi súlyuk nem volt. Az idő olyan csendesen múlt el mellőle, mint lágyan fújdogáló szellő. Sérülést sem, szomorúságot sem hagyott maga után, erős érzelmeket sem kavart, jelentősebb örömöt vagy emlékeket sem hagyott. Ő pedig lassan középkorúnak számít. Bár nem, addig még van egy kis idő. De az biztos, hogy fiatalnak már nem nevezhető.

 

Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Geopen, 2013

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.