A Kazinczy utcát a legtöbben a környék szíveként ismerjük, hiszen jórészt az itt lévő Szimpla alapozta meg az egész terület hírnevét, és vonzotta be a romkocsmák félhomályában merengő állastalan diplomásokat, a brit legénybúcsúsokat és a világ minden szegletéből érkező turisták tömegeit. A girbegurba, szűk utca azonban több, ennél jóval érdekesebb épülettel is rendelkezik, így az Elektrotechnikai Múzeumnak és tucatnyi, helyreállított neonnak helyet adó egykori trafóállomással (Gerstenberg Ágost és Arvé Károly, 1934) és a gyönyörű, szecessziós zsinagógával (Löffler Sándor és Béla, 1910-1913), de a felsorolásból nem hagyhatjuk ki az utca végén, a Neopaint csapatának köszönhetően újjászületett játszótér mellett megbúvó apró épületet sem, ami az elmúlt két évszázadban többet látott, mint a város legtöbb régi háza egész élete során.
Az apró, egyszintes, Kiskereszt utcai házat 1834-ben vásárolta meg Schneider József kártyafestő, hogy azt aztán műhelyeként használhassa. Két évvel később ő készítette el a ma magyar kártyaként ismert csomagot, amelyet Friedrich Schiller híres drámája, az 1804-ben bemutatott Tell Vilmos ihletett, melynek főhőse egyetlen, jól irányzott nyílvesszejével elindította a svájci szabadságharcot, ami végül az ország függetlenné válását eredényezte.
A válasz egyértelmű: abban az esetben az osztrák cenzúra természetesen azonnal elkoboztatta volna a kártyákat, de egy német dráma néhány alakjának felhasználása nyilván nem válthatott ki ekkora felháborodást.
A pakli gyorsan terjedni kezdett, az 1848-as szabadságharc után pedig tucatnyi más művész is gyártotta az eredetivel jórészt megegyező paklikat, noha a lapok száma néggyel (többek közt a híres almajelenet eltűnésével), 32-re csökkent. 1865-ben már a Habsburg-éra monopolhelyzetet élvező kártyagyára, a Piatnik is megkezdte a tömeggyártást, a maggyar kártya pedig azóta is kitűnően fogy.
Az épület 1869 elején Rothauser Mór díszmű-, ruha és rövidárukereskedő tulajdonába került, aki Schusbeck Pál építésszel az udvar felé újabb szobákkal, sőt, egy második szinttel is bővítette azt. 1881-ben bekövetkezett halála után az épület fiára, ifj. Rothhauser Mórra szállt. A fiú nem folytatta apja mesterségét, a ház pedig egy idő után így komoly teherré válhatott számára, így nem is csoda, hogy 1895-ben bérbeadta azt Zierlichné Fischer Cecíliának, tudván, hogy ő bordélyházzá alakíttatja azt.
A vendégek kényelme érdekében a ház 1903-ban angol WC-t és vizesblokkot kapott, de a modern viszonyokat a vendégek és nők csak három évig élvezhették: Rothhauser 1906-ban elhunyt, az épületet pedig dr. Bíró Mór fogorvos vásárolta meg, majd költözött ide kisebb, Nyár utcai lakásából.
A doktor persze nem tartott igényt az egész épületre, így a felesleges szobákat (az egykori bordélyházi részt) bérbeadta a Magyar Teozófiai Társaságnak. Az 1875-ben Helena Blavatsky (eredetileg Jelena Petrovna Blavatszkaja) által New Yorkban alapított, 1878-ban Indiába költöztetett teozófiai mozgalom egy fura, okkult irányzat volt, mely feltételezte egy végtelen, titkos tudás létezését, amihez az ember spirituális tudata eksztázisban hozzáférhet. A tagok célja vallásos kutatások segítségével közel kerülni a titkos tudáshoz, valamint vizsgálni az emberek pszichikus képességeit és persze a természet megmagyarázhatatlan törvényeit, létrehozva mindeközben az emberiség egyetemes testvériségének magját.
A fura társaság vallási rítusoktól sem volt mentes, ezeket leginkább buddhizmussal kevert hinduizmusként definiálhatjuk. A teozófusok elnöki székét 1907-ben elfoglaló brit női egyenjogúsági harcos és író, Annie Besant még kuszábbá tette a csoport elveit és hitvilágát: egy indiai faluban állítólag megtalálta az új Messiást, akit a keleti követők Buddha, az európaiak pedig Jézus második megtestesülésének hittek, így a társulat kettészakadt, de óriási hatással volt a modern New Age-mozgalomra és más, ezoterikus csoportokra, sőt, a Teozófiai Társaság máig legalább ötvenkét országban aktív.
A teozófusok jelképe egy fura egyveleg: jelmondatuk, a
által körülölelt szimbólumok közt megtalálhatjuk a saját farkába harapó kígyót (örök visszatérés, önvizsgálat, ciklikusság – gyökerei az ókori Egyiptomban és az ősi Indiában bukkantak fel), a szvasztikát (a neolitikum óta ismert jelkép, jelentése Kínában például halhatatlanság, az Indus mentén pedig jó szerencse volt, de a hinduk és a buddhisták például ma is használják), az összefonódott kettős háromszöget (eredetileg zsidó, hindu, iszlám és persze okkult jelkép, ebben az esetben a szellem anyagba szállását, valamint a világos és sötét erők közti küzdelmet jeleníti meg), az egyiptomi keresztet (ankh, jelentése élet, életerő, az ókori Egyiptom egyik legfontosabb jelképe), és az aum-ot (a legfontosabb hindu szimbólum, buddhista mantra, de más indiai vallások is használják) is.
A teozófia abszurdságával ellentétben mágnesként vonzotta a kereszténységet korlátozottnak érző, a kor materializmusát pedig rosszalló tudósait és művészeit, így hosszabb-rövidebb ideig a társaság tagja volt például a Sherlock Holmes-könyvek írója, Sir Arthur Conan Doyle, az irodalmi Nobel-díjas T. S. Eliot, az Ulyssest is jegyző James Joyce, a szintén irodalmi Nobel-díjas költő-drámaíró William Butler Yeats, az orosz absztrakt festészet zsenije, Vaszilij Kandinszkij, a sokak által a világ legnagyobb feltalálójának tartott, valójában csak parádés üzletember Thomas Alva Edison, az író Jack London és Kurt Vonnegut, a posztimpresszionista festő Paul Gauguin, a relativitáselmélet atyja, Albert Einstein, vagy épp Elvis Presley.
A tizenkettedikként, 1906-ban megalapított, sőt, még ma is létező magyar társaság tagjai közt megtalálhattuk például dr. Zipernovszky Károlyt, a transzformátor egyik feltalálóját, aki a társulat honlapja szerint maga is rendelkezett okkult képességekkel. Rövid történetüket pedig itt találhatja meg.
A szervezet a beköltözés évében, 1907-ben elhelyezte a kapun ma is látható kovácsoltvas szimbólumokat, annak ellenére, hogy mindössze hét évig gyűltek össze itt. Következő központjuk néhány perc sétányira, a Puskin és Bródy Sándor utca sarkán álló Gschwindt-palota lett, melyet korábban már bemutattunk.
A ház aljában lévő üzlethelyiségek egyikébe ezután egy apró tejcsarnok költözött, többi részének sorsa közel két évtizedre azonban homályba vész – minden bizonnyal dr. Bíró Mór (?-1944) lakását kiterjesztette az addig a teozófusok által használt szobákba is, vagy esetleg fogorvosi rendelőjét rendezte be az üressé vált termekben. 1931-ben az épület újabb tulajdonosváltást ért meg: következő gazdája, Bronner Artúr (1889-1975) rövidáru- és fehérneműkereskedő lett, aki a másik üzlethelyiségben megnyitotta ruhaboltját.
Az államosítás azonban a tejcsarnok és a ruhabolt működésének is véget vetett: összevonták őket, majd 1987-ig a PIÉRT Papír és Írószer Rt. és a Minőségi Szűcs Szövetkezet üzemi étkezdéje működött benne. Az emeleten egészen 1982-ig a Bronner család leszármazottai éltek.
Öt évvel később a közepes állapotú ház végül mai gazdájához, a kilencszeres kenuvilágbajnok, kétszeres olimpiai ezüstérmes, valamint egyszeres bronzérmes Wichmann Tamáshoz került, aki ugyanebben az évben nyitotta meg itt azóta kultikussá vált kocsmáját, a Szent Jupátot, ami manapság leginkább Wichmann kocsmájaként ismert. Az utcáról nézve semmiféle jel nem mutat arra, hogy a falak mögött esténként söröskorsók csilingelése hallatszik, de valószínűleg a vendégek sem tudják, hogy egy egykori bordélyház, vagy épp okkult társasági központ épületében üldögélnek.
