Egy úrinő a nagy autóval feláll a járdára a mellékutcában, a fényszóró még ég, de már kopog a magassarkú, siet az úrinő, amikor egy járókelő szólítja meg, egy úriember.
– Hölgyem, ne haragudjon!
– Igen?
– Ez egy nagyon veszélyes környék!
– Hogy érti?
– Nézze csak, az autó orra túl közel van a falhoz!
– És?
– Én nem egyszer láttam már olyat, hogy ezek a proletárok összekarcolják az ilyen autókat.
– Milyen autókat?
– Azokat, amik túl közel állnak a falhoz.
– Nem mondja komolyan!
– De bizony!
– Ki képes ilyesmire?
– Én nem tudom! Frusztrált kismamák a babakocsijaikkal, túlsúlyos asszonyok, férfiak, nagyszülőiket kézen fogva kísérő fiatalok, csupa lusta, sértődött, beteg kisember.
– Nem képesek kikerülni az autót?
– Én nem tudom. Belerúgnak, minősíthetetlen modorban szólalnak meg, én már olyat is hallottam, hogy valaki azt mondta, ne haragudjon, idézem, megbaszod a kurva anyádat, hogy felállsz ide!
– Jézus atya úr isten!
– Már elnézést!
– Semmi gond. Ki gondolná, hogy ilyen emberek vannak!
– Valami nagyon nem stimmel ezzel a világgal!
– De nagyon nem! Most mit csináljak, hát látja, hogy túl hosszú az autóm, hogy nem fér el itt, hogy kilóg a feneke!
– Én látom, persze! Én értem!
– Hát ennyi megértés nincs az emberekben?
– Az irigység!
– A féltékenység!
– Akkor megyek, keresek egy parkolóházat. Köszönöm, hogy szólt.
– Nagyon szívesen. Sok szerencsét!
