Miután tegnap este megnéztem a Carol című filmet, amiről azt hallottam, hogy csodálatos film, mindenféle díjakra jelölték meg minden, felmentem az internetre, hogy megnézzem, miket írtak róla, hogy azt mondja: „Cate Blanchettbe bármelyik lány beleszerethetne”, „ámulatba ejtő szerelem”, „leszbikus pár még nem volt ennyire érzéki és elegáns”, hogy „lélegzetelállító mívesség és kifinomultság keverékéből bódítóan magával ragadó élmény született Haynes egyszerre érzéki és intellektuális alkotásában”, és a „Carol a filmtörténet újabb varázslatos pillanata”, és láttam, hogy a mindenféle magyar és nemzetközi internetes oldalakon hogyan árad a rossz ízlés energiája e lélegzetállítóan szar film aurája körül, egy vajas-mézes kenyér jutott eszembe, amire ráborult egy kiló só, hogy amikor a világban terjed az erőszak, a tévében szirup folyik, amikor a férfiak megkapják a behívót, a mozik vásznán megjelennek ezek a pislogó, remegő ajkú asszonyok és urak, esőcsepp csordogál végig a szélvédőn, az autóból kisírt szemű lány nézi szomorúan az utcát, és a zongorákon híg fos dallamát játsszák a zeneszerzők, és amikor lőni kezdik a városokat, a moziban már bódítóan magával ragadó élményekkel is találkozik az ember, hogy ilyenkor születnek a filmtörténet egyszerre érzéki és intellektuális borzalmai.
