Az Ave, Cézár leghatározottabb minősége, hogy rétegfilm. Ezen egyből lehet is révedezni egyet, hogy de kár, hogy az, netán, hogy jól van ez így. Mert egyfelől mennyire jó lenne, ha Coenék fricskái és intellektusa szélesebb körnek lennének érthetők és szórakoztatók, másfelől meg helló, elitizmusom, öröm téged újra látni, na, menjél innen. Éppen azért is, mert pont ez a film olyan szeretettel, olyan megengedően beszél a műfajról, ahogyan nagyjából kellene. Vettem az adást, Coen urak, szoktatom magam a gondolathoz, minden fintorgásom ellenére, hogy igazából talán mégsem akkora baj, ha a szórakoztatás sokféle, és ebbe a sokféleségbe a legalja testnedv-viccek is beleférnek. Virágozzék minden virág, kinek a Coen, kinek a Baron Cohen, mondjuk Adam Sandler azért tényleg visszavonulhatna, csak meglegyen a népnek a napi betevő cirkusza.
Főhősünk, Eddie Mannix ennek a cirkusznak az egyik porondmestere, afféle mindentudó problémamegoldó. A hollywoodi aranykor csúcsán járunk, ami pont egybeesett a hidegháborúval, Mannix munkaadója, a Capitol Pictures pedig Ben Hur Ave, Cézár címen monstre Krisztus-eposzt forgat épp. Egyebek mellett, nyilván, a bonyodalom mégis e film kapcsán indul, eltűnik ugyanis a főhőst alakító gigasztár. Mintha ez nem lenne elég, Mannixnek meg kell küzdenie két zsaroló újságíróval, meg kell őriznie egy várandós naiva hírnevét, kifinomult imidzset kell építenie a cowboyfilmek faék-egyszerűségű szépfiúja köré, miközben egy fejvadász pályaelhagyásra csábítgatja, neje pedig próbálja nemdohányzó, példás családapává formálni. Mannix jön-megy, szervez, intéz, agyal, aggódik, ki-, fel- és megtalál, elsimít, megold, csak egy átlagos nap ez is, közben belenéz néhány forgatásba, nyersanyagba, a néző pedig követi végig az ötvenes évek Hollywoodjának forgatagán.
Az egyetlen napot felölelő történet ugyan jócskán tartogat váratlan fordulatokat, mégis, a film igazi erejét a fergetegesen megírt figurák adják. A főszereplő személye az egyetlen, amely nincs karikatúra-szerűen túlírva, sőt, Mannix figurájáról alig tudunk meg valamit, ahogy a szórakoztatóipar háttérembereiről általában. Ugyan ő mozgatja a szálakat, mégis az az ember érzése, hogy ő is csupán egy szemlélő, csak éppen volt olyan szíves, és végigvezet minket ezen a világon. Josh Brolin ennek megfelelő visszafogottsággal játszik, amelynek az a furcsa eredménye, hogy bár ő a főszereplő, mégsem őrá fogunk emlékezni a filmből.
A mellékszereplők ugyanis briliáns karakterek, egytől egyig: a közönségkedvenc naiva, aki csak szerelemből házasodik, de azt félévente, a cowboyból lett cowboyfilmsztár, aki beszélni ugyan nem tud, mégis ő hoz helyre mindent, a versengő újságíró ikerpár, az intrikus írók, a Jézus-témán veszekedő egyházi vezetők, a hivatásos stróman. Az alakításokon látszik a jutalomjáték-jelleg, a színészek brillíroznak, Scarlett Johanssont érdemes lenne több komika-szerepre alkalmazni és Clooney-nak is jól áll a bohóckodás. Channing Tatum matrózjelmezben szteppelve sem kevésbé szexi, mint amikor a gyalupadot böködi lyukacsosra, és – ahogy csak a legnagyobbak – a puszta fizimiskájával képes nyerítő röhögést kiváltani a közönségből. Tilda Swinton mondjuk ugyanez, és Ralph Fiennes sem most fog elkezdeni hibázni, ha eddigi karrierje során nem tudott.
Coenék általában komorabb hangulatú mozijaikban sem vetkőzik le eredendő humorérzéküket, ebben a filmben pedig a témából fakadóan fürdőzhetnek is a lehetőségben, hogy viccet csináljanak, amiből és akiből csak lehet, maximalizálva az egy történetbe elrejthető fricskák számát. Mindenki vastagon kap a pofájára, a szórakoztatóiparban feltűnő összes karaktert megcincálják, nem komolyan, csak úgy heccelődve, miközben azért az teljesen egyértelmű, hogy az egész film egyetlen ragyogóra fényelt, színes-szagos szerelmeslevél a filmiparnak: manipulatív, önismétlő, hiú, túl komolyan veszi magát, és még ezer hibája van, mégis imádjuk.
Ave, Cézár! (Hail, Caesar!) – színes, amerikai-angol vígjáték, 100 perc – 8/10
