Kádár János nemcsak vállveregetést kapott Nyikita Hruscsovtól 1958 áprilisában az „elért eredményekért”, de a szovjet pártfőtitkár 10 napos magyarországi látogatásán apa-fiú viszonynak beillő barátságuk is elmélyült. Ettől függetlenül a magyar pártvezetésnek maradt egy komoly adóssága, amelyet még a Rákosi-korszakból örökölt: le kellett vezényelnie a parasztság termelőszövetkezetbe terelését, más néven a téeszesítést vagy kolhozosítást.
Kádár maga is a kampány minél gyorsabb lefuttatása mellett érvelt, szinte szó szerint hadjárat indult a cél elérése érdekében. Aktivisták, karhatalmisták, munkásőrök lepték el a falvakat, házról házra járva „győzködték” az embereket. A propaganda az önkéntességet, erőszakmentességet hangsúlyozta, hogy soha többé Rákosi módszerei, a valóságban azonban visszatért az 1950-es évek első felének valósága.
A téeszesítési kampányt fizikai és lelki terror kísérte, százezrek hagyták el az agráriumot, megjelent és növekedett a munkanélküliség, megugrott a szeszfogyasztás: ivott, akit ütöttek, és ivott, aki ütött. A magyar társadalom többségét alkotó parasztság elleni hadjárat gyors sikerrel zárult, az MSZMP Központi Bizottságának (KB) 1961. februári nyilatkozata már deklarálhatta, hogy „a mezőgazdaságban uralkodóvá váltak a szocialista termelési viszonyok”.
Erről szólt az előző rész sorozatunkból, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján mutatjuk be Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítése céljából is. Dr. Germuska Pál történésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatójával folytatva a beszélgetést kissé visszakanyarodunk az időben, és az egyes perek részleteit továbbra is mellőzve újra áttekintjük az ’56-os forradalom és szabadságharc utáni bosszút, kitérve Kádár János személyes szerepére. Kiderül,
Sorozatunk egy korábbi részében már kitértünk a megtorlásra, annak intézményi hátterére, a téma újbóli felvetését jelentősége mellett cikkeink kronológiája is indokolja. Kevésbé közismert, hogy az 1956 végén kezdődő terror csak a ’60-as évek elején, a téeszesítés nagy hullámának lezárulta után ért véget, méghozzá amerikai nyomásra.
Foglyul ejtett társadalom
Judith Lewis Herman amerikai traumakutató pszichiáter a koncentrációs- és hadifogolytáborok körülményeit kutatta, ahol a fogvatartók legfőbb célja beláttatni a fogvatartottakkal, mennyire értelmetlen az ellenállásuk, jobban teszik, ha együttműködnek. A szakember az ennek érdekében bevetett eszközök változatos tárát mutatta ki, amelyekből kulcsfontosságú az autonómiától való megfosztás, az elszigetelés, merev szabályok kiépítése, és teljesen kiszámíthatatlan erőszakkitörések.
Ugyanezt látjuk össztársadalmi méretben akkor, amikor próbáljuk megérteni, hogyan számolta fel a Kádár-rendszer az ellenállást. A hatalom fenti módszerekkel tudatosan foglyul ejtette a magyar társadalmat
– mondja a 24.hu-nak Germuska Pál.
Az önállóság felszámolása és az elszigetelés az egyetemi autonómia megszüntetésétől egészen a korábban részletezett kolhozosításig, a merev tervgazdálkodásba terelésig minden szinten és helyszínen végbement. A megtorlás évekig tartó folyamatát és annak hullámait pedig tekinthetjük az erőszak kiszámíthatatlan kitöréseinek, gondoljunk csak a sortüzekre, tüntetések erőszakos felszámolására, letartóztatásokra, verésekre, két kézzel szórt halálos ítéletekre és súlyos börtönbüntetésekre.
1956. november 4-étől meglepő gyorsasággal reaktiválták a megfelelő hálózatokat, a karhatalmisták változatos színű vállapokkal vagy akár civil ruhában ütötték az egyént és a tömeget. Munkástanácsi vezetőket, diákokat, forradalmi és nemzeti bizottsági tagokat, vezetőket gyűjtöttek be, tartottak fogva egészen változatos időtartamokra, közben összeverték, majd kiengedték őket. Ezrekről, tízezrekről van szó. Sőt, az első hetekben, hónapokban a szovjetek közel kilencszáz embert deportáltak a Szovjetunióba (Ungvárra és Sztrijbe), hogy szovjet katonai bíróság elé állítsák őket – történetüket külön könyvben dolgozta fel Horváth Miklós és Olekszandr Pahirya 2012-ben.
Az első hónapokban azt látjuk tehát, hogy egyszerre több erőszakszervezet párhuzamosan végezte a megtorlást, miközben a megszilárduló kádári hatalom folyamatosan építette ki azokat az alapokat, amelyek újabb és újabb eszközöket szolgáltattak.
Fellebbezésből halálos ítélet
Az első, rendkívül kaotikus időszak nagyjából 1957 márciusáig tartott. Itt írtunk arról bővebben, hogy ekkorra sikerült többé-kevésbé stabilizálni a belföldi helyzetet, a hónap elején a magyar elit 10 napos látogatást tett Moszkvában. Számos megállapodás, eredmény született, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) vezetése gyakorlatilag elengedte Kádár kezét, mert megbizonyosodott róla, közvetlen kontroll nélkül is azt teszi, amit elvárnak tőle.
Érvényes volt ez a megtorlásra is azzal a kikötéssel, hogy néhány kiemelt ügyben, mint például a Dudás József forradalmi vezető és Nagy Imre elleni eljárást továbbra is egyeztetni kellett a KGB-vel.
A majdani Nagy Imre-per »tervezetével« 1957 augusztusában készült el a BM Vizsgálati Főosztálya, innen Moszkvába küldték véleményezésre, majd az ügyészség a szovjetek által jóváhagyott, visszaküldött anyagból készítette el a vádiratot 1958 januárjában
– példázza a történész.
Miként említettük, folyamatos volt a megtorlás jogi eszközeinek kiépítése – ezekről a NEB által létrehozott Perek56.hu weboldalon szerepel egy rövid, közérthető összefoglaló –, itt és most csak a felsorolás szintjén. Még ’56 decemberében bevezették a statáriális bíráskodást, a következő év januárjától lehetővé tették a gyorsított eljárásokat. Ezek lényeges eleme volt a védelmet szolgáló amúgy is gyenge jogi garanciák kiiktatása, illetve az eljárások gyorsítása.
Fontos kiemelni az úgynevezett népi ülnökök, azaz katonák és civilek megjelenését a bíróságokon: ők a hatalom képviselői, sokszor bosszúra szomjazó, atrocitást elszenvedett kommunisták voltak. A bíróságok szavazattöbbséggel hoztak ítéletet, így a pártdelegáltak leszavazhatták a szakavatott bírót.
A bírák nagy része egyébként nem volt hajlandó statáriális és gyorsított ítélkezésben részt venni, ezért rohamléptekkel folyt az igazságszolgáltatás átrostálása, a bíróságok párthű személyekkel való feltöltése. A hatalom erősödésével, a szovjet vezetéssel kötött márciusi megállapodásokkal és a Moszkvában megszerzett „engedélyekkel” megkezdődhetett az új típusú jogintézmények létrehozása, Germuska Pál szavaival: „áprilistól ipari méreteket öltött a megtorlás, a következő két év a tömeges bosszúállásról szólt”.
Létrehozták, pontosabban reaktiválták az 1950-ben felszámolt népbíróságokat, ezek működéséről is az idézett dokumentumban olvashatnak bővebben. A pártdelegált, úgynevezett népbírák itt is többségben voltak, illetve példátlan módon kivették a rendszerből a súlyosbítás tilalmát. Utóbbi azt jelenti, hogy ha az ügyész nem fellebbez súlyosbításért, a vádlott viszont enyhítést kér, akkor a másodfokon eljáró bíróság nem hozhat az elsőfokúnál keményebb ítéletet.
Nagy Imrét ki kell végezni
Kádár maga elsősorban a Nagy Imre-perre fókuszált, korábban azt írtuk, a volt miniszterelnökkel való leszámolást személyes ügyének tartotta. Volt benne sértettség és bosszúvágy, amiért Nagy nem volt hajlandó lemondani pozíciójáról, elhúzódó, súlyos legitimációs válságba sodorva ezzel a megalakuló Kádár-kormányt.
Ennél is fontosabb lehetett viszont a hatalom és saját személyének védelme. Erősen benne volt ugyanis a pakliban, hogy ha Moszkvában változik a széljárás, ő maga és Münnich Ferenc is Nagy Imréék mellé kerül a vádlottak padjára, hiszen mindketten magas kormányzati pozíciót viseltek a miniszterelnöksége alatt.
Ily módon Kádár és csapatának jó része a Nagy Imre-ügy mielőbbi lezárásában volt érdekelt. Kivégzéssel történő lezárásában, hiszen az a »biztos«
– emeli ki Germuska Pál.
Már a vizsgálati szakaszban is folyamatosan vissza- visszatérő elem, amint a vádlottakat figyelmeztetik: se Kádárra, se Münnichre ne hivatkozzanak, sőt még ki se mondhatták a nevüket. Szilágyi József, Nagy korábbi titkára, bizalmasa a legcsekélyebb mértékben sem működött együtt a vizsgálókkal, ügyét ezért 1958 elején különválasztották – végül egyszemélyes perben ítélték halálra és végezték ki április 24-én. Januárban hosszú levélben fordult a bírósághoz: kifejtette, hogyan vett részt Kádár és Münnich a forradalmi kormány működésében, és mennyire igazságtalannak, képtelenségnek érzi, hogy
Tárgyalásán sem fogta vissza magát, Vida Ferenc vérbíró szabályosan üvöltözve próbálta elhallgattatni, ne merje Kádár nevét a szájára venni.
Inkább halasztották
Jogosan vetődött fel persze, ha Kádár ennyire sürgette a leszámolást Nagy Imrével, miért „várt” olyan sokáig, 1958. június 15-éig az ítélettel? A választ a nemzetközi helyzet alakulásában találjuk. Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, a történész szavaival „Hruscsov a békés egymás mellett élés hárfahúrjait pengette” mind Jugoszlávia, mind a nyugat irányába, a szovjetek az aktuális helyzet alapján kértek halasztást, enyhe ítéletet, vagy adtak zöld utat Nagy Imre és társai ügyében.
’58 elején Moszkvából épp a taktikai enyhülés szele fújt, halálos ítéletet a magyar bíróság nem hozhatott. Kádár János a Politikai Bizottság (az MSZMP vezetésének legszűkebb döntéshozó testülete) 1958. február 14-ei zárt ülésen vázolta a perrel kapcsolatos problémát: „1. Elhalasztjuk. 2. Befejezzük, de befolyásoljuk a peres eljárást, hogy olyan ítéletet hozzanak, ami nem élezné a nemzetközi helyzetet. Ez a variáció azonban nagyon rossz lenne. […H]a makacsul végigvinnénk az eredeti elgondolásunkat sokat ártanánk…” A vita végén pedig többek között leszögezte:
…inkább az elnapolás mellett vagyunk, minthogy enyhe ítéletet hozzunk most…
Ennél egyértelműbben nem lehet megfogalmazni, hogy a volt miniszterelnököt és vezető magyar politikusokat ki kell végezni. Fontos hangsúlyozni, a megtorlásról csak nagyon kevés, szűrt információ szivárgott ki, különösen a külföld nyilvánossága elé. Néhány tárgyalást 1957 első hónapjaiban – például az orvostanhallgató Tóth Ilona és társai perét – kifejezetten propagandacélból élénken követett a magyar sajtó, utána azonban jellemzően zárt ajtók mögött folyt minden.
Ebbe a viszonylagos „csöndbe” harsant 1958. június 17-én a Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós kivégzéséről szóló kormányközlemény. Még az áldozatok feleségei is a Népszabadságból tudták meg, hogy férjeiket az előző nap hajnalán felakasztották, és innen értesült róla a nyugati világ, amelyen hatalmas felháborodási hullám söpört végig. Ez volt az a pont, ahol véget lehetett volna vetni a megtorlásnak, de nem így történt. A bosszúhadjárat a korábbi intenzitásával és sajátos logikájával dübörgött tovább egészen megdöbbentő vezérlő elv alapján – erről szól sorozatunk következő része.
