A Disney-mesék gonosz boszorkányaitól Lugosi Béla Drakula grófján át a The Walking Dead élőhalottjaiig a világ néphiedelmeiből átemelt gonosz lények a modern popkultúrában is fontos szerepet játszanak. Hiába vagyunk teljesen racionálisak, hiszünk a tudományban, egy-egy jól sikerült horrorfilm közben csak elfog minket a szorongás, amikor képzeletbeli teremtmények fenyegetik a főhősöket.
Szerencsére a boszorkányok, a visszatérők és a vámpírok ma már nem határozzák meg mindennapjainkat, „elevenen” tartásuk egyetlen célt szolgál: a szórakoztatást – legyen szó borzongatásról, nevettetésről vagy bármi másról. Évszázadokkal ezelőtt azonban egészen más volt a helyzet, a sötétség ott lakott hús-vér valójában a szomszédban, a bosszúszomjas halottak kikeltek a sírjukból, a gonosztól való rettegés pedig a mindennapi élet része volt, egész közösségeket mérgezett meg, sőt, olykor emberéleteket is követelt.
Hogyan képzelték el eleink az őket körülvevő gonoszt jóval a horrorregények és a hollywoodi filmek kora előtt? Erről kérdeztük különböző szakterületek kutatóit.
Árulkodó sírok
2019 elején bejárta a hazai sajtót a hír: Árpád-kori (10–13. századi) boszorkány – vagy legalábbis valamilyen ártó személy – csontjaira bukkantak Hajdúböszörményen, a korabeliek a holttestet hasra fektetve, összekötözve temették el, így akadályozva meg, hogy a sírból kikelve veszélyeztesse az élőket. Az antropológiai vizsgálat utóbb felfedte, a maradványok egy nagyjából 25 éves korában elhunyt férfitól származnak.
Dr. Bálint Marianna régész, a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum munkatársa szerint a korszakban a hasonló nyughelyek nem számítottak ritkaságnak, az évek során több, nagy kiterjedésű Árpád-kori temetőt is feltártak, amelyekben előfordult egy-két hasonló, rendellenes temetkezés.
Ezekben a holttestet hasra fektették, összekötözték, lábukhoz sarlót vagy baltát tettek, esetleg követ helyeztek rájuk óvintézkedésül, mert tartottak a holtak visszatérésétől
– mondja a 24.hu-nak a szakember, hozzátéve, hogy a tágabb régióból is ismertek hasonló sírok.
A kutató szerint régészetileg és antropológiailag általában nem lehet túl sokat meghatározni a rendellenes temetkezés által érintett személyekről, ezért nem tudni pontosan, hogy kortársaik mit gondoltak róluk. Egy biztos: valamilyen okból – talán mert jobban ismerték a gyógynövényeket, sámán szerepkörrel rendelkeztek, esetleg volt valamilyen, a csontvázon nem mutatkozó rendellenességük – kilógtak a társadalomból, ezért tartottak tőlük. Mint a hajdúböszörményi és más régészeti leletek példájából láthatjuk, a kirekesztés nemcsak nőket, hanem férfiakat is érintett.
Az is megállapítható, hogy a holttesteket jellemzően már eleve megkötözve, felfordítva, sarlóval vagy egyéb módon akadályozva hantolták el, a temetkezésekben nem észlelhetők az utólagos megbolygatás jelei, ami azt sugallja: a közösségekben viszonylagos egyetértés volt az extrém megoldások szükségességét illetően. A rendellenes nyughelyek emellett fekvésükben is kilógnak a temetőkből, gyakran a sírcsoportok legszélén, árkokból kerülnek elő.
Ezek az Árpád-kori sírok általában a kereszténység hivatalos felvétele utáni időszakra datálhatók, a pogány hiedelmek ugyanakkor sokáig fennmaradtak, ezért utólag nem egyszerű rekonstruálni a babonák eredetét. Az biztos, hogy a visszatérő holtakkal kapcsolatos félelmek a későbbi évszázadokban is kitartottak.
Már a legkorábbi törvényekben is szerepelnek
A korszakból nemcsak régészeti bizonyítékok, hanem történeti források is tanúskodnak a természetfelettitől való félelemről. „Boszorkányokról vagy legalábbis varázslókról, rontó személyekről már Szent István és Szent László törvényeiben is olvashatunk, ők a strigák, más néven maleficák vagy maleficusok” – nyilatkozza lapunknak Magyar Zoltán néprajzkutató, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársa.
Kálmán király híres törvénykönyvében már a sokszor – hibásan – idézett mondat is megjelenik: „Boszorkányok márpedig nincsenek”. A szakértő figyelmeztet: a szöveg valójában nem általánosan a boszorkányokra, hanem a nehezen behatárolható strigákra utal, az uralkodó ezek esetében tiltotta be a különböző vizsgálatokat. A törvénykönyv egy másik pontján ismét szó van rontó, varázsló emberekről, a jelek alapján a korszakban felvilágosultnak tekinthető elit próbálta rendezni a vonatkozó babonák ügyét.
Úgy tűnik, a korai Árpád-korban a boszorkányszerű személyek falubeliek, jellemzően nők voltak, ám a kutatók között is vita zajlik arról, hogy esetleg a pogány ősvallás ismerői, a későbbi értelemben vett boszorkányok, javasok vagy valaki egészen mások lehettek-e ők. Ahogy a kutató fogalmaz: korai boszorkányaink pontos természetével kapcsolatban csak a sötétben tapogatózunk.
Ami a vámpírokat illeti: a magyar néphiedelem nem ismert ilyen vérszívó lényeket, ezek legfeljebb az újkorban jelentek meg olyan vidékeken, amelyek szláv népekkel vagy románsággal határosak, esetleg vegyes összetételűek voltak. Egyetlen vámpírszerű lényünk van – amely szerepel is a Bestiarum Hungaricum című, Magyar Zoltán közreműködésével készült kiadványban –, ez a nora, de ez is jól körülhatárolható, északkelet-magyarországi, szlovákiai magyar nyelvterületen ismert lény, amelynek alakja a kora újkori elmagyarosodott rutén telepesektől származhat.
Ez a teremtmény nem annyira véres, mint a balkáni vagy hollywoodi analógiák: egyfajta éjszakai nyomódémon, amely az alvó férfiak mellére telepszik rá, és megszívja a mellbimbóikat
– emeli ki a kutató. Fontos, hogy a nora nem igazán emberi, inkább démoni lényként tűnik fel.
