Csaknem egy hete tartja lázba a közvéleményt a jeladós, svájci farkas magyarországi kilövése, a jelenlegi információk szerint az állatot egy nyíregyházi illetőségű vadász pusztította el. Az ügyben nyomozás folyik, a hírek szerint gyanúsított is van, és ha a bíróság megalapozottnak látja majd a vádat, az elkövető súlyos büntetésre számíthat.
Mégis sokan szkeptikusak ezzel kapcsolatban, még petíció is indult annak érdekében, hogy a bíróság letöltendő szabadságvesztéssel sújtsa az elkövetőt. Kérdés, hogy jogos-e a szkepticizmus és valóban ez-e a megoldás? A WWF Magyarország Farkastörvények és azok hiánya címmel adott ki számos részletre kiterjedő közleményt az ügyben, amiből itt és most azt emeljük ki, hogy vajon a büntetőeljárás végén letöltendő büntetést kap-e az elkövető, legyen az akár a jelenlegi terhelt, akár más.
Szándékos volt, vagy sem?
A tapasztalatok azt mutatják, hogy igen alacsony az olyan természetkárosítási ügyek aránya, amelyben a nyomozati eljárás vádemeléssel zárul, mivel az ilyen ügyek tipikusan nehezen bizonyíthatók. A svájci farkas ügye jól példázza ezt. Kívülállóként pofonegyszerűnek tűnhet a médiában megjelenő hírek alapján ítélkezni: megtörtént a fokozottan védett faj illegális elejtése, a nyomozást láthatóan hatékonyan végzik, egyes hírek szerint a terheltet már őrizetbe is vették, így látszólag az ügyésznek és a bíróságnak csupán annyi dolga lesz, hogy „fellapozza” a Btk-t, és a 242. § (1) bekezdés a) pontja alapján megállapítsa a szankciót.
A dolog azonban a valóságban nem ilyen egyszerű, ugyanis ez a bűncselekmény csak szándékosan valósítható meg, a nyomozás során tehát arra vonatkozóan is bizonyítékokat kell gyűjteni, hogy a terhelt szándékosan követte el a farkas illegális elejtését, ez pedig nem egyszerű feladat. Amennyiben a terhelt határozottan azt állítja, hogy kutyának nézte az állatot, és ennek ellenkezőjére nincs bizonyíték, elképzelhető, hogy nem vonható természetkárosítás miatt felelősségre. A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló törvény ugyan előírja, hogy lövést leadni csak akkor szabad, ha a vadász a vadat kétséget kizáróan felismerte és a lövéssel mások életét, testi épségét nem veszélyezteti, azonban ennek elmulasztása csupán gondatlan elkövetést feltételez.
Ugyanakkor a természetkárosítás bűncselekményének alapesetében a gondatlan elkövetés nem büntethető, itt nagyon nehéz bizonyítani a szándékosságot – ha egyáltalán szándékosan történt, mert e sorok írása közben ezt nem tudhatjuk, és fontos hangsúlyozni, hogy nem is szeretnénk ilyesmit sugallni.
Mi a büntetés célja?
Tételezzük fel tehát, hogy a nyomozók megtalálják a nagykorú és Magyarországon büntethető tettest, akiről kiderül, hogy szándékosan ejtette el a jeladós farkast. Megtörténik a vádemelés, és az ügy bíróság elé kerül. A természetkárosítási ügyek ítéleteinek legfőbb kritikája, hogy a szabadságvesztéssel szankcionált esetekben nem kerül sor letöltendő szabadságvesztésre.
Ennek jogi háttere az, hogy a két évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtása próbaidőre felfüggeszthető, ha alaposan feltehető, hogy a büntetés célja annak végrehajtása nélkül is elérhető. Itt érkezünk el a kulcskérdéseinkhez: mi a büntetés célja, és alkalmas-e rá a jelenlegi jogszabályi környezet, hogy a szankció természetkárosítási ügyekben elérje a célját? Ahhoz, hogy valamit bűncselekménynek tekintsünk, két dolognak kell teljesülnie:
- veszélyes legyen a társadalomra, és
- a cselekményre a Btk. büntetés kiszabását rendelje el.
Ebből is következik, hogy a büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el. Ennek nem szükségszerű eszköze a végrehajtandó szabadságvesztés (elképzelhető, hogy adott esetben például a vadászati tevékenységtől való eltiltás nagyobb visszatartó erővel bír). Való igaz, hogy a természetkárosítási ügyekben a pénzbüntetés és a felfüggesztett szabadságvesztés, ritkább esetben foglalkozástól való eltiltás volt a leginkább jellemzően alkalmazott szankció, de ez önmagában nem baj.
Felfüggesztett szabadságvesztés
Azokban a precedens értékű ügyekben, ahol született ítélet, a legsúlyosabb szankció a két év, végrehajtásában 3 évre felfüggesztett szabadságvesztés volt. Ez tekinthető kevésnek, azonban sem a fenti példák, sem más ügyek esetében nincs információnk természetkárosítás bűncselekményében elítéltek esetében bűnismétlésről, visszaesésről.
Ennek két oka lehet: a büntetés náluk elérte célját, vagy az elkövetők már nem követik el ugyanazokat a hibákat. Ezért is – és még számos itt nem részletezett okból – úgy véljük, hogy nem a büntetési tétel nagysága, hanem a felderítés alacsony hatékonysága a visszatartó erő hiányának igazi oka. A probléma ugyanis az, hogy az elmúlt időszakban napvilágra került ügyek és a látens – vagyis a hivatalos szervek által nem látható, de informális csatornákon keresztül tudható, rejtve maradt – esetek alapján úgy tűnik, hogy az elkövetőket nem tartja vissza a kilátásba helyezett szankció.
Vagyis a büntetés megelőzési funkciója az, ami nem érvényesül megfelelően, és ennek nem feltétlenül a büntetési tételek emelése a leghatékonyabb módja.
A borsodi farkasügyhöz hasonló esetek felderítésének egyik legnagyobb nehézsége a szándékosság bizonyítása. Mindebből kifolyólag a WWF Magyarország már korábban is javasolta a döntéshozóknak, hogy különböztessük meg azokat, akik laikusként követik el a természetkárosítást és mindazokat, akik valamilyen környezet- és természethasználattal összefüggésben álló foglalkozási szabály megszegésével követik el a hasonló bűncselekményeket.
A professzionális csoport megkülönböztetése azért lenne indokolt, mivel a különböző foglalkozási engedélyek és képesítési követelmények miatt a csoportba tartozó elkövetőknek tisztában kell lenniük cselekedeteik potenciális következményeivel, látják és ismerik magatartásuk következményeinek lehetőségeit, ennek ellenére vagy könnyelműen bíznak azok elmaradásában, vagy egyéb okból felróható gondatlansággal járnak el.
