A magyar őstörténet, vagyis népünk honfoglalás előtti története rendkívüli módon érdekli az embereket, „népszerűségben” talán csak némely XX. századi téma veszi fel vele a versenyt. És mint az ilyenkor lenni szokott, szélsőséges érzelmeket vált ki, a „minden magyar ért a focihoz” analógiájaként elmondhatjuk: minden magyar egyben őstörténész is.
A tudomány viszont nem ismeri az érzelmeket, pusztán a tényekre alapoz, a boszorkánykonyhát száműzve sorolja a bizonyítékokat. Pontosabban a magyar őstörténet szempontjából inkább a bizonytalansági faktorokat – Dr. Sudár Balázs történész, turkológus, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa a honfoglalás előtti magyarságról tartott előadást a Magyar Tudományos Akadémia Tudományünnep+ rendezvényén.
Bő 2000 éves szakadék
A felvezetésben a történész annak magyarázatát kereste, vajon miért tart ilyen érdeklődésre számot az őstörténetünk. A válasz többrétegű, vastagon benne van az is, hogy vonzódunk a kezdetekhez, igazodási pontként kezeljük a „születésnapokat”, és ez a népek, nagyobb közösségek esetében is így van. Álmossal, az első fejedelemmel létrejött a máig folyamatos államiság, Árpáddal elfoglaltuk a mai lakóhelyünket, Szent Istvánnal pedig elkezdtünk betagozódni az európai civilizációba, amelynek most is részét képezzük.
Államiság, lakóhely és civilizáció: a mai magyar történelem kezdete nagyon szépen kirajzolódik ezekkel a szimbolikus figurákkal és eseményekkel, csakhogy nekünk nem elég. Miért nem? Mert hagyományos, krónikás tudásunk még korábbi történetekről mesél hunokkal, szkítákkal. Mert a Kárpát-medencei etnikumok egymáshoz való viszonyát Trianon még inkább kiélezte: a „ki jött ide előbb?” társadalmi, politikai és érzelmi kérdés. De itt van a nomád háttér problematikája is, hozzá kapcsolódva pedig 2300 év történései.
Nyelvészeti eredmények alapján ugyanis a magyar nyelv nagyjából 3500 éve önálló, vagyis ennyi idővel ezelőtt szakadt le a legutolsó nyelvrokonokról, és ebből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a magyar nyelvet beszélő közösség is önállóvá vált.
A 3500 éves nyelvi önállóság és az 1200 évre visszamenő történeti ismeretek között van egy 2300 éves szakadék. Teljesen jogos a kérdés, hogy mi történt ebben az időszakban
– fogalmazott a történész.
Van tehát egy nagyon markáns történetünk arról, hogyan kezdődik el a mai világunk, de egy csomó jel visszamutat a korábbi időszakba: a magyarság 1200 éve nem az ősködből emelkedett ki és alkotott államot.
Jelentősebb lehetett a keleti magyarság?
Hogyan lehet megismerni a múltat? A történettudomány számára narratívákat az írott források adnak, ezek viszont esetünkben csupán a IX. századig, a honfoglalást megelőző nagyjából 50 évig „látnak vissza”. Őstörténetünk kutatása ezért immár legalább egy évszázada az interdiszciplinaritásra épül: többek között nyelvészet, régészet, antropológia próbálja kitölteni a hiányzó részeket, újabban pedig a genetikához fűzünk komoly reményeket.
A különböző tudományterületek összefogása eredményes, de nem egy könnyű műfaj: bizonyos tudományoktól bizonyos típusú válaszokat várhatunk, olyanokat, amelyekben kompetens. A különböző eredményeket viszont össze kellene hangolni, ám Sudár Balázs szerint ennek a módszertana nincs jól kimunkálva.
A folytatásban a történettudomány előtt álló feladatokról beszélt, ugyanis szemben a közelmúltig érvényes vélekedéssel, miszerint a történészek már mindent leraktak az asztalra, e területnek is bőven vannak adósságai. „Radikálisan újra kell olvasnunk a történeti forrásainkat” – jegyezte meg a kutató.
A IX–X. századi, úgynevezett Dzsajhání-hagyományról – kiemelkedő, muszlim forráscsoport – a történész elmondta: a B. Szabó Jánossal elvégzett újbóli, alapos forráskritika nyomán az eddigiektől eltérő következtetésre jutottak. A széles körben elfogadott nézet szerint ebben Ibn Ruszta szövege a honfoglalás előtti, etelközi magyarságra vonatkozik, és innen származik például a kettős fejedelemség (a kende és a gyula) elmélete.
Sudár Balázsék szerint azonban a forrás nem Árpád népéről, hanem egy keleten maradt magyar néprészről szól, ahol egy Gyula nevű személy volt a kende, azaz a fejedelem. Így is rendkívül értékes információ, hiszen a szétszakadó magyarság keleti tömbjéről tudunk meg sokkal többet – pontosabban történelmi kontextusba kezdett helyeződni, ám ennek kidolgozása a jövő feladata.
Az országnak van népe, nem a népnek országa
Fontos kérdés az is, hogyha a magyarok őstörténetéről beszélünk, próbáljuk meg tisztázni, hogy kik a magyarok? Szeretjük a magyarságot állandó keretnek, entitásnak elképzelni, ami mindig is létezett volna, miközben „történtek vele a dolgok”. A sztyeppei népalakulások azonban nem így szoktak kinézni. Hanem a sztyeppei LEGO működik, a sok kockából valaki összerak párat, létrehoz egy építményt. Idővel ez összeomlik, majd másvalaki ugyanazokból a kockákból összelegózik egy másik építményt, és így tovább.
A sztyeppei államok nem nyelvi, nem etnikai alapúak, soha nem egyenes vonalú történetek. Hatalomszempontú, erőre épülő országépítésről van szó, ami alapvetően a külső és belső biztonságról szól, a központban az erős, tehetséges vezető áll, aki mindezt létre tudja hozni. Állandó, dinamikus fogyás és bővülés jellemzi ezeket a közösségeket. Hunor és Magor történetében is szembesülünk ezzel, vagy a másik oldalról említhetjük a kazárok befogadását: a magyar hagyományban és a külföldi forrásokban is benne van a szakadás éppúgy, mint az összeolvadás.
Ha így tekintünk egy közösség történetére, akár nagyon komoly különböző szálakat is felfedezhetünk, innentől kezdve pedig érdekes kérdés, hogy az adott forrás éppen e közösség melyik száláról beszél.
–mondta a történész. Hozzátette, ugyanez a helyzet a genetikai állománnyal, illetve azt sem tudjuk, melyik néprésznek lehetett magyarságtudata – nyilván a hétmagyarnak volt, de az is egy törzsszövetség. Azon belül is melyiknek?
Az Árpádok és a Turul
Előadása végén Sudár Balázs kitért az Árpádokra, tekintve, hogy mostanában igen sok szó esik róluk a nyilvánosságban, de szakmán belül is. E területen szintén rengeteg a megválaszolandó kérdés, fogalmunk sincs például, hogy melyik törzsből származnak. Vagy egy érdekesség: amikor a hét vezér megválasztotta Álmost fejedelemnek, akkor vajon Álmos köztük volt vagy nem? Hatan választották a hetediket, vagy heten egy nyolcadik törzsfőt? Árpád pajzsra emelésével ugyanez a dilemma: hatan emelték, és ő volt ott fent a hetedik, vagy heten emelték, és ő a nyolcadik volt?
A másik, miszerint a magyar és a bizánci hagyomány is azt mondja, a magyaroknak korábban nem voltak vezetőik, „sok fő alatt álló” nép volt. Ehhez képest az Árpád-háznak mégis van uralkodói hagyománya: Ménrót király ugyanis nem más, mint egy szkítiai uralkodó, leszármazottai pedig Hunor és Magor.
Sudár Balázsék érdekes eredményre jutottak akkor is, amikor megvizsgálták az Árpádok családjának férfineveit. A különböző dinasztiák neveiben nyelvi szempontból általában tetten érhetők különböző domináns csoportok, a Ruszban például germán vagy szláv, majd idővel a keresztény nevek is megjelennek. Az Árpádok között viszont nincsenek domináns csoportok: kicsi körök – szlávgyanús, germán, furcsa török nevek (azért furcsák, mert a törökök ezeket nem használják) – megjelennek, és ami különösen érdekes, hogy magyar nevek pedig nincsenek.
Ha az Árpád-ház valahonnan a sztyeppe régióból származik, joggal várhatnánk, hogy valamiként kapcsolódnak a régió névadási szokásaihoz. De nem kapcsolódnak sehogy, egyszerűen nem tudjuk beleilleszteni abba a tendenciába, ami egyébként ott van, értelmezhető és kutatható.
Utolsónak pedig a Turul, az Árpádok jelképe. A turul török jövevényszó, de a török nyelvek nem használják, mint szót, ornitológiai értelemben nincs ilyen madár. Személynévként viszont felbukkan a magyarban és a törökben is, ám utóbbinál csak és kizárólag az oguz népek körében, és így van ez a madárszimbolikával is – érdekes módon azonban az oguz madárszimbolikában a turul nincs benne. A figyelmünket ez mindenképp az oguzok irányába tereli.
Ebből is látszik, hogy őstörténetünkben nincsenek végeredmények, fix pontok. De a különböző eredmények lehetőségeket mutatnak fel, másokat kizárnak, és így lehet majd tovább menni, a vitás pontokon a társtudományok segíthetnek új eredményekkel – zárta előadását a történész.
