A honfoglalást övező harcok lezárása után új korszak kezdődött a magyarok történetében. A keresztény állam megalapításáig eltelt bő száz évről meglehetősen hiányosak a forrásaink, talán ennek is köszönhetően a köztudatban leegyszerűsített, és igencsak negatív kép él erről az időszakról.
Sokan még az iskolában is úgy tanultuk, hogy a társadalmat szervező erőt az egymással laza kapcsolatot ápoló törzsek szövetsége alkotta. Ötletszerűen és egyénileg indítottak támadásokat a szélrózsa minden irányába. A túlzó brutalitással megvalósuló, úgynevezett kalandozó hadjáratok célja a zsákmányszerzés, magyarul a rablás és fosztogatás volt.
Bár még ma is felvetődik, hogy a magyar törzsek saját szakállukra indították a kalandozó hadjáratokat, a vállalkozások valójában az egységes vezetés és a szervezettség jegyeit viselik magukon, amelynek hátterében tudatos és összehangolt külpolitika állt. Az új, Kárpát-medencei alakulat pedig a IX. század utolsó évében lépett Európa színpadára oly módon, hogy a keresztény világ nemcsak megismerte, de el is ismerte jelenlétét.
A brentai csata más, magyarokhoz köthető X. századi eseményekhez mérten viszonylag jól dokumentált, köszönhetően a század közepén Itália politikatörténetét megíró diplomatának, Cremona későbbi püspökének, Liutprandnak. Az Itália elleni 899-es hadjárat nemcsak fényes győzelem, de rávilágít a „kalandozások” céljaira, és a Magyar Nagyfejedelemség külpolitikai törekvéseire egyaránt. Dr. Bácsatyai Dániel történésszel, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos munkatársával beszélgettünk.
Megfélemlítés és államérdek
A kalandozások vagy kalandozó hadjáratok kifejezés mélyen beivódott a köztudatba, felesleges lenne megválni tőle, ám azt mindenképp érdemes tisztázni, hogy mennyire távol áll a valóságtól. Egyrészt azért, mert a szó valamiféle céltalan, könnyű „kaland” képzetét kelti, noha a kontinens nagyhatalmai ellen vívott háborúk, több ezer harcos mozgatása jóval többet jelent egyszerű kalandoknál.
A magyarok – hadjárataik során – kétségtelenül településeket, kolostorokat fosztottak ki, gyújtottak fel, pusztulást hoztak a megtámadott vidékre és zsákmánnyal megrakodva tértek haza. De mindezek mögött volt egy magasabb rendű cél:
Az öldöklés és pusztítás a megfélemlítés része volt. Azt akarták elérni, hogy az ellenséges erők legyőzése után az adott terület uralkodója rendszeres adófizetőjükké váljon a béke fejében
– mondja a 24.hu-nak Bácsatyai Dániel. Hozzáteszi, hogy a magyar vezetés a sztyeppei nomád népek logikáját követte, ugyanez jellemezte a hunokat és az avarokat is. Sőt, mint később a „másik oldalról” volt szerencsétlenségünk megtapasztalni, a XIII. századi mongol megszállás is ugyanígy zajlott a Kárpát-medencében – a 899–900. évi itáliai hadjárat és az 1241–1242. évi tatárjárás között rendkívül feltűnő a párhuzam.
Nem zsoldosok voltak
Vannak arra utaló adatok, hogy a magyarok már 898-ban kikémlelték, felmérték Itália viszonyait, a király lehetőségeit, és megállapíthatták, hogy taktikai fölényük révén legyőzhetik Berengár seregét. Feltehetően a térségben dúló hatalmi harcokról is értesültek, akkoriban ugyanis Arnulf keleti frank uralkodó és Berengár egymással versengett az Itália feletti uralomért.
Itt álljunk meg egy szóra, sokszor még tankönyvek, ismeretterjesztő történeti munkák is tényként kezelik, hogy a hadjáratra Arnulf bujtotta fel a magyar vezetést, vagyis a frankok zsoldjában támadtak Itáliára. Ezt azonban egyetlen hiteles bizonyíték sem támasztja alá, csupán a korabeli pletyka.
Történetünk idejéből ugyanis fennmaradt egy levél, amely szerint a morvák azzal vádolták a frankokat, hogy ők uszították a magyarokat Itáliára. A levél éppen e vádak ellen védekezik, és a morvákat vádolja meg azzal, hogy összejátszottak a kalandozókkal. Az Arnulffal szemben nagyon kritikus Liudprand mindenesetre nem tud arról, hogy a keleti frank király okozta volna Itália romlását.
Csapdát állítottak
Visszatérve tehát Itáliába, a felderítő akciót hamarosan valódi hadműveletek követték. 899 tavaszán, de legkésőbb nyarán a magyarok már Észak-Itáliában voltak, Velence környékét dúlták. A Velencét övező szigetvilágba is betörtek (a Lidón is voltak csetepaték), de jellemzően a szárazföld védtelen települései, templomai, kolostorai estek áldozatul. Berengár fővárosa, Pávia alá rendelte fegyvereseit, de a mozgósítás – főként a király belső ellenzéke miatt – nagyon lassan haladt, a magyaroknak bőven nyílt alkalma arra, hogy keresztbe-hosszába benyargalják a síkságot.
Egy ponton aztán a magyar előőrsök a támadás-megfutamodás taktikájával elkezdték maguk után csalogatni a királyi sereget keletnek, egészen a Brenta folyóig
– fogalmaz a történész.
A folyó a mai Veneto tartományt szeli keresztül észak-déli irányba, a Velencei Lagúnától délre, Chioggia város határában éri el az Adriai-tengert. Mondhatni, jól megjáratták őket. A két sereg a folyó két partján nézett egymással farkasszemet, Liutprand szerint a magyarok alkudozni kezdtek, könyörgőre fogták: belefáradtak a nagy futásba, visszaadják a foglyaikat és minden kincset, többé Itália földjére sem lépnek, csak Berengár hagyja őket elvonulni. Valójában csak az ellenség éberségét akarták elaltatni.
Nem tudni, hogy valóban így volt-e, ám a király feltehetően nem aggódott. Páviától idáig többször megütközve futamította a pogány társaságot, itt pedig a folyó állt közöttük. Vasba öltözött seregek mozgatásához szokott, tudta jól, milyen nehézkes az átkelés a folyón, úgy pedig egyenesen öngyilkosság megkísérelni, ha az ellenség fegyverrel vár a túlsó parton.
Fényes győzelem a túlerő ellen
Nyilvánvalóan besétált a kelepcébe, a magyarok főseregükhöz csalták őt olyan terepre, ahol taktikai fölényüket érvényesíthették. A könnyűlovasoknak ugyanis egy folyó nem jelentett akadályt: szeptember 24-én váratlanul átúsztattak, és meglepetésszerűen csaptak le az ellenséges táborra. Liutprand azt írja a táborban pihenő, falatozó keresztényeket annyira váratlanul érte a támadás, hogy „egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át”.
A valós eseményeket nem ismerjük, nem tudjuk, a Brenta mentén pontosan hol volt az összecsapás (valahol Velence és Padova térségében), hány helyen keltek át a magyarok és miként folyt maga a csata. Ami biztos, hogy fényes győzelmet arattak, Berengár serege megsemmisült, ő maga viszont el tudott menekülni.
Ami a létszámot illeti, egy közelkorú forrás az itáliai hadat 15 ezer főre teszi, a Liudprand által említett háromszoros túlerő alapján így a magyarok ötezren lehettek.
A csata után a könnyűlovasok ott töltötték a telet, összesen csaknem egy évet tartózkodtak Itáliában, miközben módszeresen feldúlták és kifosztották az északi tartományokat. Modena környékéről is van adat jelenlétükről és itt jegyezték le a híres imát is: „Védj meg minket a magyarok nyilaitól!” Módszeres ostromokra nemigen vállalkoztak, ilyenkor inkább körbezárták az erődítményeket és a város felgyújtásával fenyegetőztek – meg is tették, ha a lakosok nem fizettek. A 899-900-as „magyardúlást” leginkább a városfalakon túl fekvő gazdag kolostorok szenvedhették meg.
A források kiemelik a magyarok kegyetlenségét, ami a megfélemlítést szolgálta, taktikájuk része volt, akárcsak a tatárjárás idején a Mongol Birodalom hadseregének
– nyomatékosítja a szakember.
Adó fejében barátság
A hadjárat következményei is jelentősek voltak, innen datálhatjuk Itália és a Magyar Nagyfejedelemség „barátságát”. Berengár ugyanis ettől fogva haláláig, 924-ig adót fizetett a magyaroknak, akik cserébe haddal is támogatták politikai küzdelmeiben, a 901-es esztendőt leszámítva két évtizedig nem háborgatták a királyságot.
Középkori szokás szerint azonban az uralkodó halála után minden, általa megkötött szerződés érvényét vesztette, az új király tiszta lappal indult. Nem tudjuk, hogy Berengár utódja miként kívánta volna tovább ápolni kapcsolatait a Kárpát-medencei állammal, de valószínűleg lazítani kívánt a „barátságon”.
Legalábbis erre utal, hogy 924-ben ismét magyar könnyűlovasok jelentek meg a királyi székhely, Pávia falai alatt, és a város porig égetésével biztosították a nekik járó adók további, akadálymentes beszolgáltatását.
