Ha felülemelkedünk a sztereotípiákon – ahol a T. rex bömbölve rohangál, triceratopsok futnak előle, az óriás sauropodák pedig mindezt bambán rágcsálva nézik nagyjából négy emelet magasságból –, akkor a dinók világa rendkívül összetett, részletgazdag képet tár elénk. A paleontológia rengeteget fejlődött az utóbbi időben, az egyre jobb technológiának köszönhetően szinte hihetetlen eredmények születnek a fosszíliák alapján.
Az ELTE Őslénytani Tanszék és a kanadai Guelph-i Egyetem munkatársai most a páncélos dinoszauruszok koponyáján látható igen változatos csontkinövéseket vizsgálták. Ehhez kifejezetten gazdag leletanyagot nyújt a bakonyi dinoszaurusz-lelőhelyről előkerült páncélos dinoszaurusz, a Hungarosaurus vizsgálata.
Hogyan alakultak ki a dinoszauruszok koponyáin látható taréjok, tülkök, tüskék, gallérok, egyéb kinövések? Miért lehetett „rücskös, dudoros” a Hungarusaurus ábrázata? Esetleg szarvak lehettek a szemei fölött? Erről kérdeztük Dr. Ősi Attila paleontológust, az eredményekről megjelent tanulmány első szerzőjét, az ELTE Őslénytani Tanszék és a Magyar Dinoszaurusz-kutató Expedíció vezetőjét.
Bölény méretű páncélozott, tüskés „gyík”
A dinoszauruszok számos csoportjánál láthatók a koponyán különféle, méretben és funkcióban is eltérő csontkinövések, az egyik legismertebb példa talán a Triceratops. A 7–8 méter hosszú és körülbelül 3 méter magas állat nyakát jó egy méter átmérőjű csontpajzs védte a ragadozók fogaitól, a fejéből eredő három, akár méteres szarv pedig biztosította, hogy vissza is tudjon támadni. Ha pedig a koponyadíszítettség a téma, az úgynevezett páncélos dinoszauruszoké az egyik legmarkánsabb csoport, ám ennek kialakulását és egyedfejlődésen keresztüli változását még szinte alig vizsgálták.
Itt kapcsolódunk a Bakonyban fekvő Iharkút lelőhelyhez, ahol nemcsak elsőként azonosították a páncélos dinók csoportjába tartozó Hungarosaurust, hanem az utóbbi 20 év kutatásainak eredményeként mára számos részleges és töredékes koponyaelem is előkerült.
Maga az állat 4–4,5 méter hosszúra nőtt, és mintegy 650 kilót nyomott, a kifejlett egyed koponyája 36–40 centi volt. Felépítése szokatlanul filigrán a többi páncélos dinoszauruszhoz képest, „tömeg és térfogat” arányában úgy képzelhetjük el, mint egy mai orrszarvút, persze hosszú és vastag farokkal. Testét nyakától a farka végéig több száz páncélelem borította, a legfeltűnőbbek a nyakán lévő tüskék, a legnagyobb egyedeknél ezek 20–25 centiméteresek voltak, és erre jöhetett még szaruborítás. Ez utóbbi – anyagából következően – nem maradt fenn, de egyes analógiák alapján feltételezhetjük létezésüket, és hogy ezek még akár több centivel vagy több 10 centivel megnövelhették a lemezek, tüskék méretét.
Csontlemezek a szemek felett
A megkövesedett csontok, lenyomatok alapján természetesen nem lehet tűpontosan visszaadni az élő állatot, a fenti ábrázolás is sokkal inkább a laikus kíváncsiság kielégítésére szolgáló „fantáziarajz”, mintsem tudományos kutatás alapjául szolgáló modell. Ráadásul a méretarány miatt sem látszik a fejrész tagoltsága, a valóságban azonban:
A Hungarosaurus orra, koponyája tele van dudorokkal, két oldalt 6 centi hosszan húzódó, a csontok alapján 3–4 centire kiemelkedő lemezeket viselt a szemei felett. Vagy még nagyobbakat, ha a csontkinövés szaruban folytatódott
– mondja a 24.hu-nak Ősi Attila.
A Triceratrops hatalmas dárdáihoz és nyakpajzsához képest persze nem valami látványosak, és a magyar dinoszaurusz hátlemezei mellett is eltörpülnek, paleobiológiailag mégis nagyon fontosak. Vajon mi lehetett a szerepük? Általánosságban ugyanis elmondható, hogy az állatok mindig „spórolnak” a csontnövesztéssel, pontosabban ez ehhez szükséges kalciummal.
Megvastagodott a csont
A jelenlegi kutatás arra koncentrál, hogyan alakultak ki ezek a kinövések. A mai hüllők és madarak között két módozatot találunk: az egyiknél a bőrben alakulnak ki csontpikkelyek, majd idővel ezek forrnak a koponyacsontokhoz, mint az úgynevezett mérgesgyíkféléknél, míg a másik a kaméleonokra és a leguánokra jellemző, amikor maga a koponyacsont vastagodása adja a kitüremkedéseket, szarvakat, tüskéket, taréjokat. A dinoszauruszoknál viszont vegyesebb a kép, és ezt színesítette tovább a jelenlegi kutatás.
A koponyák egyes darabjairól háromdimenziós rekonstrukciókat készítettek, majd digitálisan összeillesztették őket, és kitöltötték a hiányzó részeket: a kutatók az így kapott koponya-rekonstrukciókon tudták összevetni azok kiterjedését és alakját. Emellett pedig alig egytized milliméteres digitális CT-szeleteket készítve most először azt is megvizsgálhatták, milyenek ezek a 85 millió évvel ezelőtti csontok belülről.
Kiderült, hogy a Hungarosaurusnál mindenhol maguk a koponyacsontok vastagodtak meg, és váltak díszítetté a már említett, néhol 4–5 centis taréjok, dudorok formájában
– emeli ki a szakember.
Ez már csak azért is érdekes, mert a Hungarosaurus Észak-Amerikából ismert közeli rokonánál, az Euoplocephalusnál a dudorok részben így, részben a másik módon alakultak, vagyis egyes csontelemek csak az egyedfejlődés során, fokozatosan nőttek a csonthoz – ebbe a munkába kapcsolódott be Matthew Vickaryous, a Guelph-i Egyetem professzora. Ugyanez a „kettősség” jellemzi egyébként a Triceratropsot is: a szemüreg felett látható két hatalmas tüske markáns csontkinövés, az elülső viszont a bőrben fejlődött, majd az állat korának előrehaladtával forrt össze az orrcsonttal.
A fajtárs felismerését segíthette
Jogos a kérdés, hogy mi állhat e különbségek hátterében, vagyis milyen gyakorlati jelentősége volt ezeknek a csontkinövéseknek a dinoszauruszok életében? A pontos választ nem ismerjük, ám Ősi Attila megoszt velünk egy érdekes felvetést.
Az Iharkútról előkerült Hungarosaurus-koponyák eltérő méretűek, a legkisebb alig 15–17 centi, ami 1–1,5 méteres testhosszt, vagyis nagyon fiatal egyedet feltételez, míg a legnagyobb a 35–40 centis „felnőtt” méret. Kortól függetlenül mindegyiken felfedezhetők a dudorok, tehát feltételezhetjük, inkább a saját fajtársak felismerésében, mint a nemek közti különbség hangsúlyozásában lehetett szerepük.
Ennek tisztázásához azonban további és teljesebb leletanyagra van szükség, például olyanokra, amelyeken egyértelműen meghatározható az adott állat neme. Tegyük hozzá, a paleontológiában ez az egyik legnehezebben megállapítható tényező.
