A brit kormány hazafias felhívást intézett az országban élő feleségekhez és anyákhoz 1947 nyarán. A háborús adósságok, valamint a lebombázott városok újjáépítésének költségei kiszívták az erőt az ország nagyobb export-iparágaiból: a textil- és konfekcióipartól kezdve a cipő-, csizma- és kötöttárugyártásig. A kórházakban és iskolákban kevés volt a személyzet, a gazdálkodóknak pedig nem volt segítségük a termés betakarításánál. A miniszterek azt bizonygatták, hogy csak a férjezett, háztartásbeli nők tudnák munkájuk felajánlásával újból fellendíteni a gazdaságot. „A következő nagy erőfeszítéssel – írta egy újsághirdetés – Ön egyike lehet azoknak a nőknek, akik fordítanak az ország sorsán.”
Mi lesz a gyerekekkel?
Egy kulcsfontosságú kérdés azonban megválaszolatlan maradt: mi lesz az önfeláldozó önkéntesek gyermekeivel? A lőszergyári munkásnők gyermekei számára 1939 után alapított háborús bölcsődék bezártak, a mérföldkőnek számító 1944-es oktatási törvény által ígért óvodabővítés pedig nemigen haladt előre. A nagyobb gyermekek számára gyakorlatilag nem létezett napközi, illetve szünidei ellátás, egy nyugat-londoni anya a Daily Mirrornak írta meg panaszait:
Sok aggodalmam között az iskolai szünetek jelentik a legnagyobb gondot. Nyáron 6 vagy 7, húsvétkor 3, karácsonykor 2 és pünkösdkor 1 hétig nem tudom, mit csináljak a kilencéves kislányommal.
A dolgozó anyák mindenütt átérezték a fájdalmát. A XX. században mindvégig a gyermekfelügyelet lehetőségei határozták meg a nők fizetett munkára vonatkozó döntéseit: hol dolgozzanak és mikor, vagy egyáltalán munkába álljanak-e? Az anyák sokféle meggondolásból kerestek állást: családjuk eltartásáért, a magasabb életszínvonalért, a házimunkából való kiszabadulásért vagy a karrierért. De bármi motivált is egy nőt, szembe kellett néznie a gyermekfelügyelet problémájával – méghozzá többnyire egyedül. Sem a kormány, sem a munkaadók nem tekintették saját felelősségüknek, hogy segítsenek a dolgozó anyáknak egyensúlyt teremteni kétféle munkájuk között, kivéve az olyan országos vészhelyzeteket, mint például a háború. Az apák idővel aktívabbak lettek otthon, de a gyermekgondozással – akár annak végzésével, akár megszervezésével – járó teher továbbra is főként a nők vállát nyomta.
Gyerekek láb alatt
Ez mindig így volt? Az iparosodás előtti időkben a gondoskodást a nők feladatának tekintették, de ez könnyebben belesimult a háztartás gazdasági ritmusába. A fonás, a sütés és főzés, boltvezetés vagy földművelés nem volt összeegyeztethetetlen a gyermekek gondozásával vagy felügyeletével. Ráadásul távolabbi rokonok, szolgálók és bérlők is gyakran besegítettek.
Az effajta házi termelőmunka a gyárak XIX. századi megjelenésével sem tűnt el teljesen. Sok anya úgy oldotta meg a gyermekgondozást, hogy közben a családi vállalkozást felügyelte, vagy olyan pénzkereső munkát vállalt, amit lakhelye közelében végezhetett. Otthoni munkát főként olyan nők vállaltak, akiknek csecsemőkorú vagy totyogós gyermekük volt – a mosástól kezdve nadrágok felhajtásáig, zsákok javításáig és gyufaskatulyák készítéséig, gyakran a helyi gyárosok által megszabott, kizsákmányolóan alacsony darabbérért.
A napközben kisgyermekeket gondozó anyák körében gyakori munka volt a takarítás is. Egy férfi, aki Leedsben nőtt fel a második világháború után, felidézte, hogyan kísérte el anyját hetente egy nagy magánházba takarítani: „Odakinn, a lépcsőn kellett ülnöm. Ha esett, akkor megengedték, hogy a szemetes ládák mellé üljek, amelyek fölött egy kis ferde tetőféle volt. Amikor a mama végzett, behívott, én leültem, és anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna, kaptam egy csésze teát, egy darab barna kenyeret sajttal, majd egy vékony szelet gyümölcstortát.”
Az effajta alkalmi megoldások a XX. század második feléig kitartottak. Egy 1980-as tanulmány becslése szerint a pénzkereső brit anyáknak 15–20 százaléka inkább magával vitte gyermekeit a munkába, mint hogy fizessen a felügyeletükért. Az otthont és a munkahelyet összekapcsoló új technológiák nagyobb rugalmasságot ígértek a kvalifikáltabb munkát végző anyáknak. A telefonhívások fogadása vagy a jelentések írása azonban aligha jelentett sikeres karriert a síró csecsemők és a követelőző apróságok mellett.
Aki megfizetheti, annak kell egy dadus…
Egy kivételezett kisebbség pénzért mindig talált segítséget terheinek megkönnyítésére. A XX. század közepéig a közép- és felsőbb osztálybeli családok rendszeresen alkalmaztak pesztrákat és dadusokat, a nagyobb gyerekeket pedig bentlakásos iskolákba küldték. A legtöbb feleség kikapcsolódásra vagy önkéntes munkára fordította szabadidejét, de egyesek megragadták a lehetőséget, hogy hivatásukat űzzék. Elizabeth Garrett Anderson például az 1870-es években három gyermeket szült, mégis folytatta orvosi pályáját marylebone-i magánrendelőjében. Kortársa, Alice Meynell vaskos versesköteteket, esszéket és kritikákat írt elegáns londoni otthonában, miközben felnevelt nyolc gyermeket, akik számára ő volt a „ceruzás mama”.
Az 1930-as években a krisztallográfus (kristályokkal foglalkozó), leendő Nobel-díjas Dorothy Hodgkin első gyermeke születése után rávette az oxfordi Somerville College-ot, hogy tegye lehetővé számára a fizetett szülési szabadságot, és ezt további terhességei során is megismételte.
A magánjövedelemmel vagy jó fizetéssel rendelkező anyák meg tudtak fizetni másokat, hogy gondoskodjanak a gyermekeikről. Ezt a mintát aztán – jóval a bentlakó házi személyzet korának letűnte után – a magas beosztásban dolgozó nők is követték. Margaret Thatcher ikreit egy hosszú ideig szolgáló dadus gondozta, miközben ő az 1950-es és ’60-as években a csúszós politikai ranglétrán haladt fölfelé. Kortársa, Barbara Mills ügyvéd öt dadust fogadott fel négy gyermeke mellé, miközben utat tört magának a jog világában. „Minden dolgozó anyának szüksége van hozzáértő és megbízható otthoni segítségre, és fel kell készülnie a vészhelyzetekre” – jegyezte meg Thatcher egy interjúban. „Kell egy dadus, aki tud kereket cserélni és mosógépet javítani, aki gyakorlatiasan gondolkodik” – tanácsolta Mills.
Egyedi megoldások…
Olcsóbb megoldás volt egy au pair – a középosztálybeli háztartások ismerős alkalmazottjának – foglalkoztatása. Ezek a fiatal európai nők egy évet töltöttek az Egyesült Királyságban, nyelvtanfolyamra jártak és egy angol családnál laktak, ahol ingyen szállásért és ellátásért cserében segítettek a gyermekek gondozásában és a könnyebb házimunkákban. Ám az au pair bizonytalan – valahol a vendég és a szolgáló közötti – státusza a gyakorlatban feszültségeket és félreértéseket okozott.
Egy anya arra panaszkodott, hogy au pair-je „rendkívül pazarlóan bánik a melegvízzel, a fűtéssel, az árammal és minden mással, a telefont is beleértve”, de ő nem képes ezért megróni, „ahogy az ember a saját családjával teszi, mert az au pair otthagyja”. Shirley Conran újságírónő túl megterhelőnek találta az érkező és távozó au pair-ek éves áradatát. Úgy döntött, hogy
Ezek az egyedi megoldások jócskán meghaladták a legtöbb dolgozó anya költségvetését. A középosztálybeli nők megszokták, hogy alkalmazottakat vesznek fel, a munkásasszonyok viszont inkább rokonokra bízták a kisbabájukat, vagy megbízható szomszédoknak fizettek, hogy vigyázzanak a gyerekekre, amíg ők dolgoznak.
És a nagymama
Ez volt a jól bevált minta Lancashire-ben, ahol az anyák már a XIX. század elejétől szakmunkát találtak a textilgyárakban. Ada Nield Chew szüfrazsett felidézte, hogy két szövőnő ismerőse hogyan cipelte álmos szemű gyerekeit minden reggel egy gyermekfelügyelőhöz, aki néhány utcányira, egy „pontosan ugyanolyan” házban lakott, mint ők. Az idősebb fiúért az anya ebédszünetben elment és megetette, aztán a gyárból hazafelé menet elhozta mindkét gyereket, majd halat és sültkrumplit vett a családnak vacsorára. Az este további része a tűzhely fényesítésével, a konyhakő súrolásával, a gyerekek fürdetésével és lefektetésével telt el.
A munkásközösségekben a gyermekgondozás fő támaszai a nagymamák voltak. Az 1950-es években a dél-londoni Bermondsey-ben Pearl Jephcott által vizsgált háziasszonyok erősen támaszkodtak az anyjukra, miközben részmunkaidőben dolgoztak a helyi gyárakban. Jephcott „fő gyermekfelügyelő”-ként jellemezte a nagyit. Az anyák néha pénzzel vagy valamilyen segítséggel – például bevásárlással vagy főzéssel – viszonozták a nagymama munkáját.
A rokoni kötelékek nem voltak elszakíthatatlanok, különösen akkor, ha a családok földrajzilag jobban szétszóródtak, és az idősebb nők maguk is hajlamosabbak voltak visszatérni a munkába. Egyes nagymamák nyíltan bevallották, hogy nem akarják a kisgyermekek felügyeletének terhét vállalni, és már várják, hogy öreg korukban pihenhessenek. Az 1950-es évek végén egy Bethnal Green-i nő felnőtt lányainak hangos követelődzései miatt panaszkodott, akik „minden bajukkal” hozzá jönnek, beleértve a gyermekfelvigyázást is:
Én azt mondom, ha már férjhez mentek, akkor törődjenek a saját dolgaikkal. Valamit valamiért.
A későbbiekben a rendszeres gyermekgondozási kötelességek még kevésbé voltak ínyére azoknak a háború utáni gyerekszaporulatban született jómódúaknak, akiket a nyugdíjas lét másféle előnyei vonzottak – a kalandos utazásoktól kezdve a részmunkaidős elfoglaltságokig.
A teljes cikk a magyar nyelvű BBC History magazin legújabb, 2020. szeptemberi számában olvasható.
Kiemelt kép: Ghigo Roli / Photo12 via AFP
