Adolf Hitler – legalábbis egy ideig – nagyon ügyelt a látszatra. Ugyan Lengyelország lerohanása régóta eldöntött tény volt, a náci vezér a külvilág számára is elfogadható indokot akart kreálni a hadműveletek megindítására, remélve, hogy így esetleg elkerülhető a brit és francia hadüzenet.
Amatőr hibák
A hadművelet ötlete egyenesen Reinhard Heydrichtől származott, a végrehajtás pedig az SS, illetve a Gestapo feladata lett. Ahhoz képest, hogy egyébként milyen olajozottan működött a náci propaganda- és elnyomógépezet, a terv végrehajtásánál igen amatőr hibákat követtek el. Először is a „lengyel” szabadcsapatok már majdnem lecsaptak augusztus 25-én (az invázió első kitűzött időpontja másnap lett volna, de Hitler ekkor még kivárt) – motoros futárok bolyongtak az éjszakában, hogy leállítsák őket.
A fő célpontnak kiszemelt gleiwitzi rádióadóról pedig a helyszínen kiderült, hogy csak egy átjátszóállomás, így az augusztus 31-ének estéjén, lengyel nyelven beolvasott fenyegető üzenetet németek tízezrei helyett csak azok hallották, akik aznap este valamiért a vészhelyzetekre fenntartott frekvenciára hangolták rádiójukat.
A győztest úgysem kérik számon
A koncentrációs táborokból összeszedett néhány szerencsétlen lengyel foglyot, akiket egyenruhába öltöztetve agyonlőttek a helyszínen, közvetlen közelről lőtték tarkón, így semmilyen független szakértőnek nem lehetett volna beadni a mesét, hogy támadás közben, tűzharcban estek el. Ráadásul az incidensről valamilyen csoda folytán már a másnap reggeli, előző este nyomdába adott német lapok is tudósítottak.
Persze – ahogy Hitler augusztus 22-én parancsnokainak megjegyezte – „a győztesen úgysem kérik számon, hogy vajon igazat mondott-e vagy sem”. Szeptember 1-jén megindultak a német csapatok, és akárki akármit is gondolt arról, hogy mi is történt Gleiwitznél, a háború megkezdődött – Németország pedig végül elvesztette, de életben maradt vezetőinek akkor már egy rosszul álcázott szabotázsakciónál sokkal súlyosabb bűnökért kellett felelniük.
