A keresztény állam megszervezése mellett Szent István király hatalmas tette volt, hogy meg is tudta védeni annak függetlenségét a német alávetési kísérletekkel szemben. A dinasztialapításban azonban nem volt ennyire sikeres, sőt. Két fiát ismerjük név szerint, Ottó még feltehetően gyermekként elhunyt, míg Imre herceget már érett férfiként érte végzetes vadászbaleset 1031-ben.
A halála előtti években István legnagyobb gondja az utódlás megoldása volt. Tudta jól, ha egy uralkodó törvényes örökös nélkül hunyja le a szemét, azzal belviszályt, háborúskodást, romlást hoz országára, ami végül így is történt annak ellenére, hogy határozottan unokaöccsét, Orseolo Pétert tette meg örökösévé. De ez egy másik történet.
Megakarták gyilkolni
Élete vége felé a király megbetegedett, a Hartvik püspök által összeállított legendájában azt olvassuk, hogy lefogyott, hosszan tartó gyöngeség nehezedett rá, hogy már lábra sem tudott állni. Hosszú és súlyos betegségét kihasználva udvarának négy nemese, akik szívükben nem szakadtak el a pogányságtól, megpróbálta őt meggyilkolni. De az Úr még nem döntött úgy, hogy távoznia kell.
Egy nap ugyanis az összeesküvők egyike az esti szürkületet kihasználva köpenye alá csupasz kardot rejtve belopózott a király hálótermébe, csakhogy amint belépett:
csakis égi ösztönzésre a penge lehullt, és a földhöz ütődve megpendült.
István meghallotta, és bár tudta mi történt, hangosan kérdezte, ki az, és miért jár ott. A merénylő azon nyomban megtört, ura ágya előtt térdre rogyva bevallotta őrült szándékát és kegyelemért könyörgött. Neki meg is bocsátott a kegyelmes király, de cinkosai nem kerülték el méltó büntetésüket.
Országát Mária oltalmára bízta
Hartvik beszámolója szerint végül láz vette le a lábáról, és mikor érezte utolsó órájának közeledtét, maga melléhívatta országa egyházi és világi urait. Meghagyta nekik, kit válasszanak utódjául, majd szeretetre, alázatosságra de mindenek előtt a kereszténység megtartására intette őket.
Majd kezét és szemét a csillagok felé emelve így szólt:
Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.
Úgy történt, ahogy akarta
Közeledett ekkor már augusztus 15., Mária mennybemenetelének ünnepe, István külön könyörgésekkel, könnyekkel és sóhajokkal kérte, ezen a napon távozzon az élők sorából. Meghallgatásra talált.
Azon az „áldott napon” középen feküdt ágyában a király, körülötte a papság, a püspökök, ispánok és szolgák tömegestül. Felvette az utolsó kenetet, és meghalt: ahogy kívánta, augusztus 15-én.
Nagy sírás támadt övéi közt, nagy öröm az angyalok közt, de ez a sírás később mind az életben levőknek, mind a majdan születőknek örökké való vígságára változott
– írja Hartvik.
Testét az általa alapított fehérvári bazilikába vitték, fehér márványból faragott szarkofágba helyezték az épület közepén. Negyvenöt évig nyugodott azon a helyen, miközben számtalan csodás gyógyulást, jótéteményt tapasztalhattak meg a hozzá fordulók. Éjjelente sűrűn hallották angyalok énekét, és még többször szállongott a templomban kellemes illat.
Kiemelt kép: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba
