Tudomány zöldövezet

Kövér, csökött szöcske lehet a magyar rovar

Egy bogár, egy lepke és egy szöcske van versenyben az Év rovara címért: mindhárom gyönyörű, az egyik csak a Kárpát-medencében él, mindhárom védett ritkaság.
Korábban a témában:

A Magyar Rovartani Társaság honlapján hirdetett szavazást, amely eredményeként kiderül, melyik faj lesz 2019-ben az Év rovara Magyarországon. December 6-án éjfélig lehet szavazni, a három jelölt pedig a kis Apolló-lepke, a magyar tarsza és a havasi cincér.

Az ember elsőre nyilván kissé gúnyos félmosollyal fogadja a hírt elborult rovarbarátok agymenésének tartva, de nem erről van szó. Nagyon nem. A rovarok hihetetlenül fontos szerepet töltenek be a természetben, az idei jelöltek pedig mindannyian úgynevezett közösségi jelentőségű fajok. Ez azt jelenti, hogy uniós szinten veszélyeztetettek, vagy az adott régión belül unikálisak.

Lesz majd „egy bizonyos”

Ismerjük, ugye a repülős példát, ami a biológiai sokféleség fontosságára híja fel a figyelmet: A levegőben elkezdenek kihullani a repülőgép csavarjai, egyes alkatrészei. Jó darabig a gépen ülők ezt észre sem veszik, de egyszer kihullik egy akár apró, de annál fontosabb tárgy, és a repülő lezuhan.

Nem tudjuk, melyik állat- vagy növényfaj lesz ez a bizonyos alkatrész és hogy mikor veszítjük el, ezért hát egyetlen apróságra sem legyinthetünk nagyképűen.

Az Év rovara kampány céljais az, hogy felhívja a társadalom figyelmét egy-egy rovarra, a rovarok védelmére és az élővilágban betöltött szerepükre. Ezzel nemcsak az adott faj, hanem annak életmódja, életfeltételei is előtérbe kerülnek, így bemutatása a természetben zajló biológiai folyamatok, változások jobb megértését is szolgálja.

A védett vagy védendő fajok megismertetése nemcsak a rovarvilág jelentőségére, az élővilágban betöltött szerepére, hanem tágabb értelemben a természetvédelem fontosságára is felhívja a figyelmet – fogalmaz a Magyar Rovartani Társaság.

A hosszúra nyúlt moralizálás után ismerjük meg a jelölteket, már önmagukban is érdekes és gyönyörű élőlények.

Kis Apolló-lepke, a pillangó

Laikusként a pillangót gyakran akár a lepke szinonimájaként is használjuk, de ez nem helyes: a szakemberek csupán a nappali lepkék egyetlen, Papilionidae néven ismert családját nevezi pillangónak. Négy faj tartozik ide a kis Apolló-lepkével együtt, mindegyik védett.

Fotó: Sulyán Péter

Tavasz végén, nyár elején üde erdőkben találkozhatunk az elég nagy, tejfehér színű, kerek szárnyú pillangóval, amint elegánsan vitorlázik, vagy főként lilás színű virágokon szívogat. Teste dúsan szőrös, mindegyik szárnyának alapszíne tejfehér, erezetük fekete. Elülső szárnyán két fekete folt látható, de még feltűnőbb, hogy a szárnycsúcsnál egy széles sávban hiányoznak a pikkelyek, ezért a szárnylemez itt áttetsző. De nemcsak megjelenése, hanem a szaporodása is figyelemre méltó.

Párzás után a hím váladékot juttat a nőstény ivarnyílásának környékére, amely a levegőn hamar megszilárdul, és alul elfedi a potroh nagy részét. Így egy kemény tok keletkezik, amely lezárja az ivarnyílást.

Ennek oka, hogy a lepkéktől általában távol áll a monogámia: megpróbálnak minél több partnerrel párosodni, így viszont egyetlen hím sem lehet biztos abban, hogy éppen az ő génjei öröklődnek tovább. A kis Apolló-lepke hímje az ivarnyílás lezárásával azt próbálja megakadályozni, hogy a nőstény más hímekkel is párosodjon, e módon igyekszik biztosítani, hogy a lerakott petékből az ő utódai keljenek ki – írja a faj bemutatásánál Tóth Balázs a már idézett cikkben.

Magyar tarsza, a bénácska szöcske

Laikus fülnek furcsán hangzik a tarsza szó: a XIX. században született, a kor kiemelkedő zoológusa, Frivaldszky János illette először ezen a néven a szöcskék egyik röpképtelen, csökevényes szárnyú, lomha mozgású csoportját. Zöld színű, tojásdad testű rovarok, hosszú végtagokkal, a többi egyenesszárnyúhoz hasonlóan a harmadik pár lábuk meghosszabbodott, ugrólábbá módosult.

Fotó: Puskás Gellért

Kövér testükkel és vékony lábaikkal azonban nem képesek nagyobb szökkenésekre, veszély esetén többnyire csak ledobják magukat a sűrű növényzetbe, ahol zöld rejtőszínüknek köszönhetően láthatatlanul másznak odébb.

A tudomány ma csaknem száz tarszafajt ismer, amelyek megszólalásig hasonlítanak egymásra – szó szerint csak a megszólalásig, ugyanis minden faj hímje az adott fajra jellemző ritmusban ciripel. Ezt ismerik fel a nőstény fajtársak, melyek ha hajlandók a párosodásra, válaszolnak a hímek hívóhangjára.

Növényevők, nem nagyon válogatósak, számos kétszikűt szívesen fogyasztanak. A nőstények a talajba rakják le petéiket, amelyekből többnyire csak a lerakás utáni második-harmadik év tavaszán bújnak ki belőlük a lárvák. A petéknek ez az elhúzódó kelése biztosítja, hogy a populáció akár nagyobb katasztrófákat is átvészeljen – olvashatjuk Puskás Gellért tollából.

A tarszák legtöbb faja a Közel-Keleten, a Balkán-félszigeten és a Kárpátok hegyvidékein él. Hazánkban hét fajuk fordul elő, amelyek egy kivételével védettek vagy fokozottan védettek. Utóbbiak közé tartozik a magyar tarsza, amely a Kárpát-medence bennszülött szöcskéje, jó természetességű üde réteken, löszgyepeken, sztyeppréteken találkozhatunk vele.

Havasi cincér, az elegáns

A legismertebb versenyző egyértelműen a havasi cincér, a fajt Merkl Ottó mutatja be. Magyarország egyik legszebb bogara, teste 3–4 centi hosszú, alapszíne fakó égszínkék, melyet bársonyos fekete foltok tarkítanak. Lárvái – mint a cincérekéi általában – nem túl régen elhalt fában fejlődnek, főleg a bükk törzsében és vastagabb ágaiban. A kifejlett bogarat is bükkösökben láthatjuk leginkább.

Fotó: Rahmé Nikola

Ahol éppen nem vágják az erdőt, a lábon álló, de halott vagy a kidőlt fákon érdemes keresgélni, viszont a legbiztosabban nagy farakásokon gyűlnek össze a havasi cincérek – néha akár tucatszámra is. Általában délelőtt 10 óra körül kezdenek mozgolódni, ilyenkor a farakás napos oldalán tartózkodnak, vagy a levegőben röpködnek; azután amikor már szinte kibírhatatlan a hőség, átvonulnak az árnyékos oldalra. A hímek kis territóriumokat jelölnek ki maguknak, amelyeket bőszen védeni igyekeznek a hím vetélytársakkal és más bogarakkal szemben:

néha még a közeledő embert is heves „csápolással” próbálják meg elijeszteni. A nőstényeket azonban a közelükbe engedik, és gyorsan párosodnak velük.

A megtermékenyített nőstény az elhalt fa parányi réseibe rakja a petéit, ahonnan a kikelő lárvák hamar berágják maguk a mélyebb részekbe. A felnőtt bogarak élettartama csupán 10 nap körüli, bár a nőstények néha három hetet is megélnek, A lárvák viszont 3–4 évig fejlődnek a fa mélyén, majd az utolsó évükben visszajönnek a kéreg alá, és ott bebábozódnak.

Az erdőben nyárig otthagyott farakás messziről csábítja a havasi cincéreket, de sajnos ez halálos csapda is: az ott lerakott peték a fa feldolgozása során megsemmisülnek, és a ki nem kelt utódok hiányozni fognak a következő nemzedékből.

Kiemelt kép: Rahmé Nikola

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.