Tudomány

Dózsa György húsából ettek a katonái

Magyarország izgalmas hely volt a XVI. század elején is. Hunyadi Mátyás halála utána a rendek egy bólogató királyt választottak maguknak, II. Ulászlót. Persze eltúlozva, de bárki kéréssel fordult hozzá, a lengyel király így válaszolt: dobzse, dobzse, azaz jól van, jól van! El is nevezték Dobzse Lászlónak. Cseh király is volt egyben, ezért az ország joggal remélte, hogy erőt mutat a török ellen.

Nem így történt, és a magyar urak egymással vívott versengése a hatalomért és befolyásért csak rontott a helyzeten. Mindenki a maga pecsenyéjét sütögette, főnemesi és köznemesi tábor állt szemben egymással, ám egy dologban ugyanarra húztak: a jobbágyok terheinek növelésében. A XV-XVI. század fordulóján alig egy évtized alatt a legalsóbb réteg terhei jelentősen megnőttek, elégedetlensége egyre veszélyesebbé vált.

Mindeközben a délről fenyegető török veszély nőttön-nőtt, és csak idő kérdése volt, hogy az épp keleten háborúzó szultán mikor fordítja seregét ismét nyugat felé.

Magyar pápa?

A nagy lehetőség II. Gyula pápa 1513 februárjában bekövetkezett halálával jött el. Bakócz Tamás bíboros, esztergomi érsek volt az egyik legesélyesebb jelölt Szent Péter trónjára. Feltett szándéka volt a kereszténység erejét összefogva leszámolni az Európát veszélyeztető Oszmán Birodalommal. De a konklávé nem osztotta elképzeléseit, a többségében itáliai bíborosokból álló testület el sem tudott képzelni “idegen” egyházfőt.

Azt meg pláne nem, hogy Róma építése, szépítése helyett holmi pogány elleni hadjáratra pazarolják az egyház bevételeit. Persze ez csak nekünk, magyaroknak fáj, a világ azóta is az akkoriban épült Szent Péter-bazilika csodájára jár…

Keresztes had a török ellen

A tiara Giovanni Medici fejére került, ő pedig X. Leó pápaként valahogy kárpótolni akarta nagy riválisát – és egyben minél távolabb tudni a tűztől -, így hát megbízta egy török elleni keresztes háború megszervezésével. Legyünk azért igazságosak: az egyházfő valóban tenni akart az oszmán veszély elhárításáért, és a Balkán felszabadítására tényleg alkalmas is volt az idő, I. Szelim szultán a messzi keleten épp Perzsia ellen harcolt.

A had gerincét magyarok adták volna, de egész Európából vártak katonákat a kereszt alá. Több magyar nemes veszélyesnek tartotta jobbágyok tömegeinek felfegyverzését, de a többség támogatta a pápa szándékát, ezért Bakócz érsek 1514 áprilisában kihirdette a hadra hívó bullát.

A sereg fővezérének a székely lófő családból származó Dózsa Györgyöt nevezte ki. Végvári harcos volt, aki egy híres török bajvívó legyőzése után országos hírnevet szerzett, a király elismerésként birtokkal és magyar nemesi címmel ajándékozta meg.

Jó katona volt, nagyon népszerű a parasztság és a végvári vitézek körében – ha ma élne, Dózsa Györgyöt igazi sztársportolóként tartanánk számon.

Nagyon rosszul sült el

Az elkeseredett jobbágyok számára hatalmas lehetőség volt a kereszt felvétele, amitől némi vagyont, szabadságot, hírnevet és nem utolsó sorban bűnbocsánatot, üdvözülést reméltek. Tömegesen jelentkeztek a kijelölt helyeken, az óvatos becslések szerint is egy hónap alatt vagy 40 ezren gyűltek össze. A legnagyobb, Pest alatt táborozó sereg 15 ezer főt számlált, és 1514. május 10-én indult dél felé a török ellen.

Csakhogy a parasztkatonák híján voltak a fegyelemnek, és bár mélyen áthatotta őket a vallásos hevület, sorstársakra akadva, összezárva egyre inkább saját sérelmeik kerekedtek felül. Olyannyira, hogy a parancs ellenére sok helyen raboltak, fosztogattak, nemesi udvarházakat támadtak meg. Dózsa igyekezett rendet tartani, ő május közepén még tényleg a török ellen készült.

Félteni a másik oldalt sem kellett. Az urak nagyon is tartottak felfegyverzett jobbágyaiktól, akik ráadásul a mezőgazdasági munkák kellős közepén csaptak fel keresztes vitéznek. Sokakat erőszakkal, zsarolással tartottak vissza, illetve az otthon maradottakon álltak véres bosszút – ez nyilvánvalóan még tovább fokozta a táborban lévők dühét. Egyre többen követelték Bakócztól, hogy fújja le az egészet, de az egymást gerjesztő eseményeket már nem lehetett megállítani.

Az érsek végül május 18-án betiltotta a toborzást, 24-én pedig az egész hadjáratot. Ez olaj volt a tűzre már Dózsa Györgynek is, kirobbant a felkelés, ami két hónapra lángba borította az országot, és évszázadokig gyógyulni nem tudó sebet ejtett a magyar társadalomban.

Vad kegyetlenség

A döntő vereséget Temesvárnál mérték a parasztok hadára, Dózsa szerencsétlenségére súlyos sebbel, de élve került fogságba. Elrettentésül a legkegyetlenebb kínhalálra ítélték. A század második felének krónikása, Istvánffy Miklós elborzadva ír Szapolyai János erdélyi vajda ítéletéről:

Borzad a lélek elmondani kegyetlen, szörnyű és eddig még soha nem látott és hallott gyötrelmes kivégzését a szerencsétleneknek. Bár minden halálbüntetést megérdemeltek, mégis méltányos lett volna, hogy azok a jámbor keresztények szánalommal és könyörülettel mérsékeljék vad kegyetlenségüket.

A történetíró véleménye azért is elgondolkodtató, mert nem a XXI. század humánus, rózsaszín szemüvegén keresztül nézte az eseményeket, hanem maga is a brutális XVI. század gyermeke volt, amikor mindennapos volt a harc, a kínzás és a halál. Mégis túlzásnak ítélte a kivégzés kegyetlenségét.

A foglyok közül 40 férfit választottak ki, őket egy börtönben 15 napig éheztették – kilencen élték túl. A szót átadjuk Istvánffynak, aki gyermekként még ismerte az említett foglyok és a most következő jelenet szereplőinek egyikét:

… vasból trónt, koronát és kormánypálcát – a király jelvényeit kovácsolnak. Az izzó trónra ráültetik Györgyöt, fejére teszik az izzó koronát, s kezébe az izzó jogart. Azután odavezetik azt a kilenc, még életben maradt szerencsétlent, akik az éhségtől elgyötörve sápadtak voltak, félholtak, hasonlóak az ember árnyékához, s azt parancsolják nekik, hogy György húsát, mely az izzó vashoz érve felvillant és sistergett, fogukkal szaggassák le és nyeljék le

Hárman képtelenek voltak megtenni, őket azon nyomban megölték, a többieket elengedték. Mindeközben:

… György sem nem sírt, sem nem jajgatott, sem nem félt. Csak ezeket gyalázva, mert ő nevelte őket, kutyakölyköknek nevezte, s azután elhallgatott. S miután újra meg újra tüzes vasfogókkal szaggatták, végül is, nem bírva tovább elszenvedni az elviselhetetlen fájdalmakat, kilehelte lelkét.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik