Magyarország izgalmas hely volt a XVI. század elején is. Hunyadi Mátyás halála utána a rendek egy bólogató királyt választottak maguknak, II. Ulászlót. Persze eltúlozva, de bárki kéréssel fordult hozzá, a lengyel király így válaszolt: dobzse, dobzse, azaz jól van, jól van! El is nevezték Dobzse Lászlónak. Cseh király is volt egyben, ezért az ország joggal remélte, hogy erőt mutat a török ellen.
Nem így történt, és a magyar urak egymással vívott versengése a hatalomért és befolyásért csak rontott a helyzeten. Mindenki a maga pecsenyéjét sütögette, főnemesi és köznemesi tábor állt szemben egymással, ám egy dologban ugyanarra húztak: a jobbágyok terheinek növelésében. A XV-XVI. század fordulóján alig egy évtized alatt a legalsóbb réteg terhei jelentősen megnőttek, elégedetlensége egyre veszélyesebbé vált.
Magyar pápa?
A nagy lehetőség II. Gyula pápa 1513 februárjában bekövetkezett halálával jött el. Bakócz Tamás bíboros, esztergomi érsek volt az egyik legesélyesebb jelölt Szent Péter trónjára. Feltett szándéka volt a kereszténység erejét összefogva leszámolni az Európát veszélyeztető Oszmán Birodalommal. De a konklávé nem osztotta elképzeléseit, a többségében itáliai bíborosokból álló testület el sem tudott képzelni “idegen” egyházfőt.
Keresztes had a török ellen
A tiara Giovanni Medici fejére került, ő pedig X. Leó pápaként valahogy kárpótolni akarta nagy riválisát – és egyben minél távolabb tudni a tűztől -, így hát megbízta egy török elleni keresztes háború megszervezésével. Legyünk azért igazságosak: az egyházfő valóban tenni akart az oszmán veszély elhárításáért, és a Balkán felszabadítására tényleg alkalmas is volt az idő, I. Szelim szultán a messzi keleten épp Perzsia ellen harcolt.
A had gerincét magyarok adták volna, de egész Európából vártak katonákat a kereszt alá. Több magyar nemes veszélyesnek tartotta jobbágyok tömegeinek felfegyverzését, de a többség támogatta a pápa szándékát, ezért Bakócz érsek 1514 áprilisában kihirdette a hadra hívó bullát.
A sereg fővezérének a székely lófő családból származó Dózsa Györgyöt nevezte ki. Végvári harcos volt, aki egy híres török bajvívó legyőzése után országos hírnevet szerzett, a király elismerésként birtokkal és magyar nemesi címmel ajándékozta meg.
Nagyon rosszul sült el
Az elkeseredett jobbágyok számára hatalmas lehetőség volt a kereszt felvétele, amitől némi vagyont, szabadságot, hírnevet és nem utolsó sorban bűnbocsánatot, üdvözülést reméltek. Tömegesen jelentkeztek a kijelölt helyeken, az óvatos becslések szerint is egy hónap alatt vagy 40 ezren gyűltek össze. A legnagyobb, Pest alatt táborozó sereg 15 ezer főt számlált, és 1514. május 10-én indult dél felé a török ellen.
Csakhogy a parasztkatonák híján voltak a fegyelemnek, és bár mélyen áthatotta őket a vallásos hevület, sorstársakra akadva, összezárva egyre inkább saját sérelmeik kerekedtek felül. Olyannyira, hogy a parancs ellenére sok helyen raboltak, fosztogattak, nemesi udvarházakat támadtak meg. Dózsa igyekezett rendet tartani, ő május közepén még tényleg a török ellen készült.
Félteni a másik oldalt sem kellett. Az urak nagyon is tartottak felfegyverzett jobbágyaiktól, akik ráadásul a mezőgazdasági munkák kellős közepén csaptak fel keresztes vitéznek. Sokakat erőszakkal, zsarolással tartottak vissza, illetve az otthon maradottakon álltak véres bosszút – ez nyilvánvalóan még tovább fokozta a táborban lévők dühét. Egyre többen követelték Bakócztól, hogy fújja le az egészet, de az egymást gerjesztő eseményeket már nem lehetett megállítani.
Az érsek végül május 18-án betiltotta a toborzást, 24-én pedig az egész hadjáratot. Ez olaj volt a tűzre már Dózsa Györgynek is, kirobbant a felkelés, ami két hónapra lángba borította az országot, és évszázadokig gyógyulni nem tudó sebet ejtett a magyar társadalomban.
Vad kegyetlenség
A döntő vereséget Temesvárnál mérték a parasztok hadára, Dózsa szerencsétlenségére súlyos sebbel, de élve került fogságba. Elrettentésül a legkegyetlenebb kínhalálra ítélték. A század második felének krónikása, Istvánffy Miklós elborzadva ír Szapolyai János erdélyi vajda ítéletéről:
Borzad a lélek elmondani kegyetlen, szörnyű és eddig még soha nem látott és hallott gyötrelmes kivégzését a szerencsétleneknek. Bár minden halálbüntetést megérdemeltek, mégis méltányos lett volna, hogy azok a jámbor keresztények szánalommal és könyörülettel mérsékeljék vad kegyetlenségüket.
A történetíró véleménye azért is elgondolkodtató, mert nem a XXI. század humánus, rózsaszín szemüvegén keresztül nézte az eseményeket, hanem maga is a brutális XVI. század gyermeke volt, amikor mindennapos volt a harc, a kínzás és a halál. Mégis túlzásnak ítélte a kivégzés kegyetlenségét.
A foglyok közül 40 férfit választottak ki, őket egy börtönben 15 napig éheztették – kilencen élték túl. A szót átadjuk Istvánffynak, aki gyermekként még ismerte az említett foglyok és a most következő jelenet szereplőinek egyikét:
… vasból trónt, koronát és kormánypálcát – a király jelvényeit kovácsolnak. Az izzó trónra ráültetik Györgyöt, fejére teszik az izzó koronát, s kezébe az izzó jogart. Azután odavezetik azt a kilenc, még életben maradt szerencsétlent, akik az éhségtől elgyötörve sápadtak voltak, félholtak, hasonlóak az ember árnyékához, s azt parancsolják nekik, hogy György húsát, mely az izzó vashoz érve felvillant és sistergett, fogukkal szaggassák le és nyeljék le
Hárman képtelenek voltak megtenni, őket azon nyomban megölték, a többieket elengedték. Mindeközben:
… György sem nem sírt, sem nem jajgatott, sem nem félt. Csak ezeket gyalázva, mert ő nevelte őket, kutyakölyköknek nevezte, s azután elhallgatott. S miután újra meg újra tüzes vasfogókkal szaggatták, végül is, nem bírva tovább elszenvedni az elviselhetetlen fájdalmakat, kilehelte lelkét.
