Már önmagában az univerzum, a bolygók, a naprendszerünk létezésének felfogása is elég nehéz feladat elé állítja az agyat, és akkor a fekete lyukról még nem is beszéltünk. Létezésüket Einsten általános relativitáselmélete támasztja alá, ami annak ellenére elfogadott tény, hogy közvetlen bizonyítékok egyelőre nem születtek a létükkel kapcsolatban.
Különböző mérések, a közelükben zajló jelenségek megfigyelése azonban egyértelművé teszi, hogy a fekete lyukak léteznek, sőt, nem is egy, hanem számtalan. Méretük, tömegük változatos, amelyekkel az ember azért elég ritkán szembesül.
A fekete lyukak a nagy tömegük ellenére kicsik, és már ez elég ahhoz, hogy az ember agy egy kicsit felmondja a szolgálatot. Pedig így van: a fekete lyukak sűrűségük miatt olyan erős gravitációval rendelkeznek, hogy a fény nem tudja elhagyni a felszínüket, és ezért lehetetlen észlelni őket. Sőt, a fekete lyuk valójában nem is lyuk, hanem egy olyan része a világűrnek, ami mindent elnyel.
A legutóbbi szenzációt két, 1,2 milliárd fényévre lévő fekete lyuk összeolvadását jelentette. Az eredeti fekete lyukak tömege 29, illetve 36 naptömeg volt, az összeolvadásukkal keletkezett objektumé azonban csak 62 naptömeg. Ez azt jelenti, hogy három naptömegnyi anyag alakult energiává a másodperc törtrésze alatt.
Ez háromezer tipikus szupernóva-robbanás energiájával egyenlő, vagy úgy is érzékeltethetjük: 4500-szor több, mint az az energia, amit a Nap körülbelül 10 milliárd éves élete során kisugároz. A fekete lyukak összeolvadása volt eddig a legnagyobb energiájú észlelt esemény a csillagászat történetében, és alaposan „megrázta” a téridőt.
