Az első világháború utáni fegyverletételt Magyarországon a hadsereg leszerelése követte. Károlyi Mihály kormánya elvette a fegyvert a hazatérő katonáktól és elrendelte, hogy az Erdélyben, a Felvidéken és a Délvidéken állomásozó maradék katonaság lassan vonuljon Budapest felé. Ha pedig megszálló alakulattal találkozik, harc nélkül adja át az adott helységet.
A cseh, román és szerb hadsereg az antant hallgatólagos jóváhagyásával egyre nagyobb területeket szállt meg. Bíztak benne, minél nagyobb részt marnak ki Magyarországból a zűrzavar idején, annál többet tarthatnak majd meg véglegesen is a közelgő békeszerződés alapján. És miben bízott Károlyi? A Nyugatban, a jogban, a méltányosságban, bízott a wilsonizmusban. 1919 januárjában ébredt rá, milyen hibát követett el. Január 20-án magához hívta Stromfeld Aurél ezredest, vezérkari tisztet.
Arra kérte, szervezzen hadsereget a szétzavart, frontot viselt katonákból, amellyel meg lehetne védeni az országot. A Stromfeld-javaslat 12 hadosztályból álló hadsereget szervezett volna, amellyel először a leggyengébbnek vélt cseheket akarta kiverni az országból, majd a románokat, végül az általa legjobb katonának tartott szerbeket. Megindult a hadsereg szervezése, de időközben Károlyit megbuktatták.
A Kun Béla vezette proletárdiktatúra „munkásosztály hatalmát” védendő megalakította a Vörös Hadsereget és fegyvert fogott a határok védelmében. A harcot Stromfeld Aurél vezette.
A haza védelmében
Stromfeld már 24 évesen a császári és királyi haderő vezérkari tisztje lett 1902-ben, előbb a Ludovika Akadémián, majd a császárváros katonai iskolájában kapott tanári állást. Kifejezetten humanista és békeszerető ember hírében állt, akit tanítványai is kedveltek. Jellemének és a rendszerből való kiábrándultságának dacára végigharcolta az első világháborút, és egészen 1918 őszéig a fronton maradt – írja a Rubicon.hu. Mivel ekkor már nyilvánvaló volt a monarchia összeomlása, Stromfeld úgy döntött, a számos oldalról fenyegetett Magyarország védelmére inkább hazavezeti katonáit. Itthon felajánlotta szolgálatait a Károlyi-kormánynak.
Az ezredes itthon a Ludovika parancsnoka, 1919 januárjában pedig hadügyi államtitkár lett. Még 1918-ban belépett a szociáldemokrata pártba, Kun Béláék hatalomátvétele után pedig a tanácsköztársasággal is vállalta az együttműködést. Utólag ezért sokan kommunista szimpátiával vádolták, ő maga – és vélhetően katonái nagy része is – sokkal inkább a haza védelmében, mintsem ideológiai okokból ragadott fegyvert a vörösök oldalán.
Clemenceau közbeszólt
Oroszlánrészt vállalt a Vörös Hadsereg megszervezésében, amely irányítása alatt sikerrel szállt szembe a megszállókkal. Május 9-én, Hatvan térségéből indított hadjárata elején fontos győzelmet aratott Miskolc mellett, ezzel pedig elszigetelte egymástól az északról támadó cseh–szlovák és a kelet felől előrenyomuló román erőket. A Vörös Hadsereg a győzelem után a gyengébbnek tartott cseh–szlovák erőkkel vette fel a harcot, és északi hadjárata során többek között felszabadította Sátoraljaújhelyt, Érsekújvárt, Kassát, majd Eperjest.
Stromfeld sikerei természetesen hamar kiváltották az antant ellenkezését: Clemenceau francia miniszterelnök júniusban jegyzékben követelte a Vörös Hadsereg visszavonását. Kun Béla abban bízott, hogy az együttműködéssel rendszere nemzetközi legitimitást nyerhet, ezért elfogadta Clemenceau követeléseit. Döntése azonban teljesen megtörte az addig győztes hadsereg morálját, Stromfeld pedig benyújtotta lemondását. A Vörös Hadsereg néhány napon belül teljesen széthullott.
Elítélték
Hamarosan összeomlott proletárdiktatúra is, az egykori vezérkari főnököt pedig – a tanácskormánnyal való együttműködés okán – hamarosan börtönbe zárták, rangjától is megfosztották. A Horthy nevével fémjelzett új rendszerben 2 év 9 hónap fogság várt rá, ám 1921-ben mégis szabadlábra kerülhetett. Mivel Stromfeld eztán aktív szerepet vállalt a Szociáldemokrata Pártban – és egyesek szerint az illegális kommunistákkal is kapcsolatban állt –, 1923-ban rövid időre ismét fogságba került. Ötvenéves kora előtt, 1927. október 10-én hunyt el.
Életének igazi tragédiája az volt, hogy bár oktatóként, hadvezérként és hadseregszervezőként egyaránt ritka tehetségnek bizonyult, eredményeit és a hazáért tett erőfeszítéseit a Horthy-rendszerben politikai cselekedetekként könyvelték – és ítélték – el.
