A késő-középkori magyar törvények igen keményen büntették a paráznaságot. Ideológiai és családvédelmi okai voltak, hogy míg a hajadonnak megveretés járt, a házas embert párjára fektetve szúrták át egy karóval ugyanazért a bűnért – erről bővebben itt olvashat.
Segítséget kell hívni!
Nem tűrték el a nemi erőszakot, a szodómiát és a bestialitást sem, bár az erőszakos nemi közösülés csak ritkán válhatott befejezett bűncselekménnyé. „Az esetek csaknem felében a cselekmény kísérleti stádiumban marad azért, mert a megtámadott segélykiáltásaira a közelben levők összefutnak – a közösségi szolidaritás parancsa még eleven ekkortájt az emberekben –, megakadályozzák, hogy egy nőt meggyalázzanak.” – írja a Rubicon.hu.
Talán éppen ezért igen erős a követelmény, hogy a megtámadott hangosan kiáltozva hívjon segítséget, s még olyan esetben is, ha lakott helytől távol történt az esemény – legalább azt követően – hangos siránkozással, ruhája megtépésével kell hírül adnia meggyaláztatását. 1643-ban Szalai Ilona a lósi úriszék előtt arra hivatkozott, hogy „meghasasulván”, „mostani nehézkessége erőszak szerint lett légyen”, s vádolta ennek elkövetésével Balogh Györgyöt. De minthogy az erőszak „eddig ki nem kiáltván […] ebbeli mentségének hely nem adatik”.
Ugyanakkor a bíróságok is súlyosabban ítélték meg azon elkövetőket, akik lakott helytől távol, országúton avagy erdőben, minden segítségtől távol vitték véghez cselekedetüket. Az elkövetőkkel szemben általában a legsúlyosabb szankciókat alkalmazták, de még ha nem is halált szabtak ki, a büntetés mindenképpen igen szigorú volt. Kisebb ügyekben sem ismertek tréfát: Veszprém törvényszéke negyven botütésre ítélte azt a férfit, aki „gyönyörködni vágyott” egy szép női testben, s ezért kényszerrel lemeztelenített egy leányt, de nemi erőszakot nem követett el rajta.
Még a megbecstelenített állatot is elégették
Ritkán fordult elő, de annál nagyobb vihart kavart a szodómia és a bestialitás. Szodómiának nevezte a magyar bírósági joggyakorlat az azonos neműekkel végrehajtott „elegyülést”. Az állattal történő közösülést pedig bestialitásként, olykor brutalitasként emlegették – jóllehet a szodómia sokfelé átterjedt az utóbbi bűncselekménytípus megjelölésére is. Büntetése halál volt, s a bíróságok nem mulasztottak el rendelkezni a kivégzettek tetemeinek elégetéséről – gyakran a szerencsétlen állattal együtt.
1738-ban a Batthyányak úriszéke előtt állt Németh András, akit természet elleni fajtalansággal vádoltak. Szemtanú vallomása szerint: „a legény háromszor a kezére köpött, majd azzal a borjú hátulját megtörölgette‚ s a dolgát elvégezte vele; a borjút két kezével átkarolva tartotta, jó darab ideig. A borjú eleinte hánykolódott, de csak megtette neki.”
A legénynek fejét vették‚ s a borjúval együtt tűzre ítélték. Farkas András juhászbojtár ellen a tanúk azt vallották, hogy „neki mindegy, akár a barom, akár a felesége”. Ő maga bevallotta, hogy „széket tett a tehén farához, s azon actust el akarta vele követni. De az tehén meg nem állván, szándékát akkor véghez nem vihette, hanem azután fektiben” próbálkozott, „de a gazdájától megszólíttatván, ugyancsak azon gonosz szándékát végbe nem vihette.” Mivel a juhászbojtár még a tortúra alatt sem ismerte be a magömlést, csupán testi büntetést kaphatott, s kitiltották az uradalom területéről.
A vérfertőzés – egyenesági rokonok vagy testvérek közötti nemi kapcsolat – büntetőjogi megítélése koroktól és társadalmaktól többnyire függetlenül alakult. A társadalom nagyfokú fenyegetettsége miatt e bűncselekmény elkövetője leggyakrabban halálbüntetést kapott, ritkábban közel azonos súlyú börtönbüntetést – a két-három évi börtönbüntetés a kor törvényszéki felfogása szerint felért a halálbüntetéssel.
A teljes cikket ide kattintva olvashatja a Rubicon.hu-n.
