A pilóta levegőből történő megmentésének problémája – némi túlzással – egyidős a Wright-fivérek első, 1903-as repülésével. A probléma persze a repüléstechnológia fejlődésével együtt súlyosbodott, hiszen az első légi járművek nem voltak se elég gyorsak, se elég magasan ahhoz, hogy életveszélyt jelentsenek a pilóta számára, akinek vészhelyzet esetén igazából nem volt más dolga, mint “egyszerűen” kiugrani a repülőből… és persze mindeközben hevesen imádkozni.
A helyzet azonban hamar tarthatatlanná vált, hiszen a szó szerint egyre gyorsuló körülmények között már nemcsak a földet érés, hanem a mozgó jármű elhagyása is (ti. a kiugrás) életveszélyessé vált – az egyre gyorsabb repülőknél nemcsak a pilótafülke mérete jelentett problémát, hanem a pilótára ható gravitációs erők és a sebesség okozta légáramlat is.
A kezdeti próbálkozások között szerepelt egy 1910-es eset, amikor egy, a bungee jumpingnál is használatos, elasztikus kötéllel próbálták segíteni a biztonságos érkezést, azonban a fejlesztők hamar az üléssel együtt történő katapultálás megoldásán kezdtek el dolgozni.
Említésre méltó egy Everard Calthrop névre hallgató angol úriember, aki már 1916-ban szabadalmaztatott egy katapultülést, amely sűrített levegővel működött – egyébként az ejtőernyők egyik korai feltalálója is egyben –, azonban a modern katapultülésre először egy román feltaláló, Anastase Dragomir találmánya hasonlított.
A járműből kilőhető, ejtőernyővel ellátott ülését először 1929. augusztus 25-én tesztelték a Párizs Orly repülőtéren, majd a sikeres kísérletet 1929 októberében megismételték a Bukarest-Băneasa reptéren – Dragomir a „katapult-ábilis pilótafülkét” Franciaországban szabadalmaztatta.
A következő évtized természetesen a tervek tökéletesítésével telt, azonban jelentős előrelépés csak a második világháború kitörése okozta szükségesség miatt történt: az 1940-es évek elején egymással párhuzamosan dolgozott a Heinkel és a SAAB, hogy a vadászgépeket működő és biztonságos katapultülésekkel lássák el. Az előbbi sűrített levegőt, míg az utóbbi puskaport használt a konkrét katapultáláshoz, azonban az első sikerek után mindkét gyártónak rá kellett jönnie, hogy ezek a módszerek nem elég erősek és gyorsak ahhoz, hogy a pilóta megfelelő távolságra kerüljön az elhagyott járműtől.
Némileg ironikusnak tűnik, hogy az első éles helyzetben elkövetett katapultálást egy olyan repülővel végezték el, amely a későbbiekben nem került alkalmazásra: a Heinkel He 280-ast két Messerschmitt Bf 110-es húzta vontatókötélen, mikor a prototípus vadászgép rendszerei lefagytak és használhatatlanná váltak.
Heinkel He 280 vadászgép prototípus
Forrás: Wikipédia
A sűrű hóviharban a gép pilótája, Helmut Schenk nem sokat tétovázott, átvágta a vontatóköteleket és 1942. január 13-án, 2400 méteres magasságban igénybe vette Vogt-Wissemann típusú katapultülését.
Az azóta eltelt 70 év természetesen nem telt el tétlenül: számos baleset és fejlesztés után a manapság használatos katapultülések már úgynevezett „zéró-zéró” rendszerűek, vagyis a pilóta zéró magasság és zéró sebesség mellett is teljes biztonságban érezheti magát.
