Azt hittem, sokkal könnyebb lesz legyőzni a Hétszünyű Koponyányimonyókot, vagyis biztosat mondani nevének első feléről. (A második feléről írt fejtegetés itt olvasható.)
A dolog azután tűnt egyszerűnek, hogy megláttam a Finnugor nyelvrokonság című Wikipédia-szócikkben a szűnyt mint a szív szó archaikus vagy ősmagyar kori alakját. Hétszívű Koponyányimonyók? Igen! Ez az!
Csakhogy további bizonyítékot (egyelőre) hosszas kutakodás után sem találtam arról, hogy a magyar nyelv történetében a szűny valaha is bizonyítottan ugyanazt jelentette, mint a szív szavunk. Készséggel elhiszem, hogy jelenthette, ugyanakkor a Wikipédia önmagában nem elégséges forrás.
Tehát csak nagy valószínűséggel van meg a megoldás, miszerint Fehérlófia egyik fő ellenfelének a neve alapján hét szíve volt.
Már ha szó szerint veszünk mindent. A szív szónak a magyarban legalább öt, szinte az egész magyar történelmen átívelő jelentése van, és ezek közül a ’vérkeringést biztosító létfontosságú szerv’ mellett a ’bátorság’ itt legalább annyira lényeges lehet (a ’mell, mellkas’ jelentésről nem is beszélve). Hétszeres bátorság? Hét szív, azaz hét élet (=elpusztíthatatlanság) a hét mellkas alatt? Nem is kell a lehetséges jelentések között igazságot tenni, egy mesehős viselhet többértelmű nevet.
És milyen érvek szólhatnak amellett, hogy egykor tényleg élt nyelvünkben az önálló szűny (=’szív’) szó?
Biztos, hogy a szív az egyik legrégibb szavunk, és finnugor kori alapalakjában, amely később például a finn sydän szó őse is lett, az akkor még rövid i hang helyén ü is állhatott (a két hang egyébként is csak egy képzésmozzanatban tér el). Anélkül, hogy túlságosan a részletekbe vesznék, az egykori alapalak vége az idők során lekopott, és a magyar nyelv külön életének elején, az ősmagyar korban a szó “szi”-ként vagy “szü“-ként élt tovább. A mai -v végződés csak később, a szó ragozott alakjaiból jött létre elvonással (érthetőbben: a v egykor a rag része volt, aztán egy idő után hozzátapadt a szótőhöz; ilyen elvonásra példa a száj is, amely eredetileg szá volt, aztán a szája toldalékból a j a szótő utolsó hangja lett).
Tehát volt a szü, és az ősmagyar kori képzőink között ott találjuk az -ny névszóképzőt is: az íny például – ezt a hasonló alakú és jelentésű zürjén és votják szavak alapján tudjuk – bizonyítottan ezt a képzőt hordozza, illetve a sovány, vékony szavaink is. Ugyanakkor az -ny képző köznevek alkotásában az ősmagyar kor második felében már nem vett részt (későbbi tulajdonneveink, földrajzi neveink, mint a hársból képzett Harsány vagy az ikerből képzett Ikrény azonban még megőrizték).
Tehát úgy tűnik, valóban képződhetett egykor “szü+ny” szó a magyarban! És ha valóban így van (egy akadémiai szintű megerősítésnek azért igencsak örülnék…), akkor végleg legyőztük a Hétszünyű Koponyányimonyókot, és már mindent tudunk a nevéről.
Szóval végre mehetünk, hogy boldogan éljünk, amíg meg nem halunk.
(Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a meseszereplő nevére cikkeimben az Arany László által lejegyzett népmese írásmódja szerint hivatkoztam. Írhattam volna Hétszűnyűnek hosszú ű-vel, illetve Kapanyányimonyóknak vagy Kaponyányimanyóknak is, mert ilyen változatokkal is találkoztam.)
