Pontosabban Shalom Harlow (kanadai szupermodell) bölcsességét vesszük igénybe, hogy a fotókon inkább hasonlíts Hófehérkére vagy a Hercegre, mint a hét törpe egyikére.
Az első és talán legfontosabb, hogy az ember szembenézzen a fénnyel. Erre azért van szükség, mert ellenkező esetben az arcunk kiemelkedő részei zavaró árnyékokat vetnek, amitől arckifejezésünk a valóságnál nyersebb és durvább lehet. Éppen ezért, ha vaku nélkül fotóznak, a gép kattanása előtt érdemes a legerősebb fényforrás felé fordítani az arcunkat.
Ez elég mesterkéltnek tűnik és valljuk be, sokkal jobbak azok a fotók, melyek valamilyen spontán pillanatot örökítenek meg, mint a percekig rendezett csoportképek. Harlow ennek kiküszöbölésére azt javasolja, hogy „segítsük elő” a spontaneitást. A maga részéről csipkelődni és viccelődni szokott, de elmondása szerint bármi jó lehet, ami váratlan az adott szituációban.
Most, hogy arcunk és testünk merevségét leküzdöttük, egyetlen dolog maradt: a szemünk. Az objektívvel – lévén élettelen – a legtöbb ember képtelen kapcsolatot teremteni, ezért érdemes a kattanás előtt a fényképész szemét keresni, vele felvenni a kapcsolatot és ezt az érzést átvinni, mikor végül az objektívbe nézünk. Ez Harlow szerint azért fontos, mert a végeredmény egy olyan fénykép, ahol a néző a tekintetünket is keresni fogja, ami jobb, ha nem teljesen üveges.
Vannak persze azok, akik nem szeretik, ha fotózzák őket. Nekik azt tanácsolja, hogy – amennyiben tényleg nem tudnak kibújni a fényképezkedés kötelezettsége alól – juttassák eszükbe legjobb emlékeiket, ez ugyanis a kellemetlen helyzetben is ellazítani a testet.
Végül ahhoz, hogy mindez ösztönösen működjön, igenis fontos egy kicsit a tükör előtt gyakorolni. Gyakorolni az arckifejezéseket, és megtanulni az arcunkban található izmok működését.
Aztán jöhetnek a „Facebook-pozitív” fotók.
