kommunizmus

A kupolán lévő Szent Koronát kalapáccsal verték le.

Pálinkás-Pallavicini Antal több alkalommal fegyvert és lőszert adott ki a nemzetőrségnek, egy évvel a forradalom után halálra ítélték.

Az ifjú Kádár elbukott a közvetlen „bátorságpróbákon”, de ha otthonos helyzetbe került, akkor tudott és mert is cselekedni. A túlélés parancsa, erős életösztön jellemezte az illegalitásban és a Rákosi-korszakban egyaránt.

Kádár János mentális állapota 1988 novemberére annyit romlott, hogy az új főtitkár, Grósz Károly gyakorlatilag elzárta őt a nyilvánosságtól. Azt a bizonyos utolsó beszédét azonban senki nem tudta megakadályozni.

Kádár megdöbbent, amikor Grósz Károly arra kérte, távozzon a főtitkári posztról. Először csak annyit mondott, ezt még meg kell beszélnie a feleségével.

Az idős, beteg Kádár János váratlanul jelent meg az MSZMP KB ülésén 1989. április 12-én, és egy zavaros, látszólag összefüggéstelen beszédet mondott. Az utolsót, amely életútjának minden titkát, tragédiáját tükrözi.

Kádár János kínosan ügyelt rá, nehogy nevét a fényűzéssel lehessen összekötni, miközben szemrebbenés nélkül kihasználta az elit számára elérhető luxust, ami az átlagembernek még álomként is elérhetetlen volt.

Kádár János tudatosan formálta a róla élő képet, amely szerint egy sokat dolgozó, puritán életvitelű vezető volt, „egy” a nép fiai közül – a valóság azonban rácáfol erre.

Az 1980-as évekre Kádár felismerte, hogy a szovjetektől már nem remélhet segítséget. Egyre inkább tartott egy új forradalomtól, a demokratikus ellenzékkel szemben a kellemetlenkedés stratégiáját javasolta.

Miután Magyarország elkerülte az államcsődöt, Kádár úgy vélte, végre fel kell jönni a laposkúszásból, elég volt a megszorításokból. Inkább elhallgatták az államadósság valós mértékét.

Máig nem tudjuk biztosan, hogy tényleg puszta véletlenek sorozatáról volt-e szó, vagy belső leszámolások, netán a KGB állt-e a háttérben.

Kádár János Trianonnal érvelt a szovjet főtitkár előtt 1972-ben, majd egy ügyes „születésnapi csellel” bebetonozta magyarországi hatalmát. Ennél tovább nem jutott, heroikus kiállása a reformok mellett inkább csak legenda.

Nem tűnt ajánlatosnak tovább feszíteni a húrt, félő volt, hogy Brezsnyev Magyarországon is beavatkozik. A reformok egyébként nem állták ki a gyakorlat próbáját, a bukás elkerülhetetlenné vált.

Az állambiztonság módszerváltása Kádár és a pártvezetés instrukciói alapján történt az 1960-as évek elején, az erőszakot háttérbe tolták, a hatalom kódja a bomlasztás lett. Felszámolták a régi, ávós beidegződéseket, de az első titkár azért néha elragadtatta magát.

Kádár a maga módján kiállt a hatalmától megfosztott barátja és patrónusa, Nyikita Hruscsov mellett. Itthon politikai támadásként is értelmezhető korrupciós ügy tartotta lázban a közvéleményt, egy rosszindulatú pletyka pedig derékba törte a tehetséges Bara Margit karrierjét.

„A fejlődésben megtorpanás állott be” – így fogalmazott Kádár János, amikor végre ráébredt, hogy a magyar gazdaság a padlón hever. A javasolt megoldástól azonban visszahőkölt.

Kádár Jánosné Gyermekemnek, Kis Fiamnak, Jánoskámnak becézte férjét, hűségük és mély barátsággá váló szerelmük sírig tartott. Mi okozott köztük konfliktust? Ki viselte a nadrágot? Beleszólt-e Tamáska Mária a politikába? Betekintünk a házaspár mindennapjaiba.

A Kádár-rendszer kiszámíthatatlan erőszakkitörésekkel ejtette foglyul a magyar társadalmat, a sértettségen és bosszúvágyon túl Kádárnak komoly, személyes érdeke is volt Nagy Imre kivégzése.

A Kádár-rendszer nem önmagát konszolidálta, hanem Rákosiét restaurálta, Kádár és Hruscsov apa-fiú viszonya elmélyült, Tamáska Mária leveléből pedig megtudjuk: férje mintegy droidként vetette bele magát a munkába, pokoli tempót diktált.

1957. május 1-jén 100 ezres tömeg ünnepelte Kádár Jánost, majd az értelmiség is kapitulált a kétfrontos harcot hirdető pártvezér előtt. A Munkásőrség fegyveres felvonulást tartott Budapesten, miközben az újrahangolt „néplélek” egész szélsőséges megnyilvánulásaival is találkozhatunk.