Egy hotel virágzása és csúfos elbukása
1924-et írunk: Los Angeles belvárosa virágzik, sorra nyílnak a luxusszállodák, Hollywood első aranykorát éli a nagy világháború után, miközben még senki nem számít arra, hogy majd lesz egy második is másfél évtizeddel később. Ekkor épül meg art déco stílusban a Cecil Hotel, mely hatszáz szobájával, csillogó, díszes halljával a nyitástól kezdve rabul ejti az ott megszállni kívánó embereket.
Ugyan nem luxusszállodaként lesz ismert, hanem egyszerű, megfizethető, az átutazók pénztárcáját kímélni igyekvő hotelként, ahol üzletemberek, neves színészek és a társadalom középosztályába tartozók is örömmel szállnak meg. Egészen a nagy gazdasági világválságig.
Ekkortól érezhető hanyatlás következett a Cecil Hotel működésében: apadni kezdett a jómódú vendégek száma, helyüket átvették a társadalmi ranglétra alsó helyén élők, akiknek rendes lakhatásra nem volt elegendő pénzük, de annyi épp igen, hogy egy lepukkant szoba árát kifizessék Los Angeles belvárosában. A második világégés után volt némi felvirágzás, de
A hetvenes és nyolcvanas években már odáig fajult a helyzet, hogy a drog, a prostitúció és az alkohol melegágyává vált a Cecil Hotel, amelynek híre ment Amerika-szerte. Még több furcsa átutazó és különös vendég szállt meg itt, a rendőrök pedig csak akkor merészkedtek arrafelé, ha riasztották őket – ilyen alkalomból pedig nem kevés akadt.
A hotel környékét csak Skid Row-nak nevezik a helyiek: a háztömbök között lévő utcákat hajléktalanok lakják, a hetvenes években a börtönből vagy elmegyógyintézetből szabadultakat konkrétan busszal szállították ide, hogy elkülönítsék őket Los Angeles normális környékeitől, kvázi egy külön burkot létrehozva a városban. Akinek akadt egy kis pénze, és nem akart tovább az utcán élni, minimális pénzért szobát bérelt a Cecil Hotelben, a rossz anyagi helyzet miatt pedig a vezetés nem válogathatta meg, kit enged be az épületbe és kit nem.
Kenneth Givens, korábbi bérlő a Netflix dokumentumfilmjében úgy emlékszik vissza, amikor ott lakott a nyolcvanas években, a hatodik emeletnél magasabbra egyszerűen nem mert menni. Azt mondja, gyakoriak voltak ott a gyilkosságok: ha valakit fentebb elkaptak, kifosztották, megerőszakolták, megverték, majd kidobták az ablakon. Aki nem vigyázott, „szárnyak nélkül repült lefelé az emeletről”.
A Los Angeles-i rendőrség (LAPD) járőrei sok mindent láttak az elmúlt évtizedekben a környéken: bozótvágóval futkározó pucér hajléktalant, utcán megszülető gyereket, akit azonnal hátra hagynak – egy szóval mindent, amit nem kellene egy normális környéken vagy világban. Ez pedig többé-kevésbé a mai napig fennálló és megoldatlan helyzetet eredményezett. Voltak kísérletek, hogy felszámolják az utcán uralkodó állapotokat, de bizonyos értelemben Mekka vált belőle: Amerika több pontjáról érkeztek ide a fedél nélküliek.
A gyilkosok itt önmaguk lehettek
Azon túl, hogy a Cecil Hotel környéke nem túl hívogató, a dokumentumfilmből az is kiderül, hogy a falakon belül sem volt jobb a helyzet: a gyilkosságok, öngyilkosságok már az 1930-as években megkezdődtek, mintha valami rossz energia lengte volna be a helyet. Emeletről kiugró nő, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölések váltották egymást az évek során.
Amy Price tíz éven át volt a hotel igazgatója, szerinte az egész történet a Titanicéhoz hasonlítható.
Mind tudjuk, milyen gyönyörű volt, amikor útjára indult 1912-ben. Elsüllyeszthetetlennek hitték, és azt is tudjuk, mi történt vele.
Amíg ott dolgozott, nagyjából nyolcvan halálesettel találkozott. Számos sorozatgyilkos megfordult a hotelben, az egyik legismertebb Jack Unterweger volt, aki Ausztriában ült már emberölés miatt, és mindenkinek azt állította, lapja megbízásából utazott Los Angelesbe, hogy a városban burjánzó prostitúcióról írjon anyagot. Csakhogy Unterweger a prostituáltakat nem kérdezgette a cikke miatt, hanem különös kegyetlenséggel kivégezte őket a hotel falain belül – legalább tíz nő eltűnésével vádolták meg, mielőtt börtönbe zárták.
A hotelben gyakoriak voltak az olyan öngyilkosságok, amikor egy lakó a mélybe vetette magát, így nem kevés legenda született arról Los Angelesben, hogy a hotel nemcsak a lakói és az igénytelen szobák, berendezések miatt a földi pokol, hanem valamilyen természetfeletti erő lakozik belül, amire eddig még nem találtak magyarázatot.
Amy Price mindennek tudatában úgy döntött 2011-ben, hogy elkülönítik azokat a lakrészeket, ahol a zavaros figurák laknak életvitelszerűen, és létrehoznak egy külön hostel részt Stay on Main néven, amely ugyan a Cecilben található, de elszeparálva mindentől. Így új dizájnnal, új bútorokkal, weboldallal dobták fel a régi-új lakrészeket, így várva az igényes, ám mégsem luxus lakosztályra vágyó átutazókat – pont úgy, ahogy a nyitáskor is tették a hotel vezetői.
A legrejtélyesebb eltűnés: Elisa Lam esete
Aki az átlagosnál nagyobb figyelemmel követte az amerikai sajtónyilvánosság előtt zajló eseményeket 2013 környékén, egészen biztosan találkozott tévéműsorokkal, cikkekkel, elemzésekkel a fiatal diáklány, Elisa Lam eltűnésével és persze a Cecil Hotellel kapcsolatosan. Lam alig huszonegy éves volt, mikor elhatározta, hogy Kanadából egyedül vág neki a nyugati partnak egy nagy kirándulás keretében, így érintve Los Angelest is.
Szállásnak a Stay on Maint választotta, ahova január 28-án csekkolt be. Pár napra rá, február 1-jén eltűnt, de
Egyetlen kézzel fogható bizonyíték maradt az eltűnésének napjáról: a hotel liftjének kamerája felvette Lamet, amint roppant zavarodottan több mint két percen át ácsorog a felvonóban, majd miután az a gombnyomásokra nem indul el semerre, a lány kiszáll, a lift bezáródik, a felvétel pedig megszakad.
Ha alaposabban megvizsgáljuk a videóanyagot, elsőre abnormálisnak tűnő dolgokat lehet észre venni: Lam mindenfajta összefüggés nélkül nyomta meg a liftgombokat, mozdulatai alapján nem kizárt, bujkált valaki elől, a liftbe való ki-be szállása pedig ugyancsak kérdéseket vet fel. Ráadásul a felvétel egy pontján a lány úgy szállt ki onnan, majd kezdett heves mutogatásba, mintha valakivel beszélgetne – ám a felvétel alapján senki nem állt körülötte.
A rendőrség tehetetlen volt: lezárták a hotelt, kutyákkal kutatták át az összes szobát, végig nézték a videókamerák felvételeit, sőt, még a szemetest is átvizsgálták, azt feltételezve, Lam gyilkosság áldozata lett. De semmi nyoma nem volt, így a róla készült egyetlen felvételt közzétették a Los Angeles-i rendőrség honlapján, hátha valaki nyomára akadna a lánynak.
Innen szabadult el igazán az ügy, mert az unatkozó, sok esetben munkanélküli youtuberek, bloggerek saját nyomozásba kezdtek, elemezve a felvételt, kilátogatva a helyszínre, hátha majd ők megfejtik, mi történt Lammel. Idővel arra is rájöttek, hogy ötvenhárom másodperc hiányzik a videóból, és valaki harminc százalékkal lassította a felvételeket. A Cecil Hotel a figyelem középpontjába került: részint a rendőrség tehetetlensége, részint pedig az internetes Columbók ténykedése miatt. A hotelből zarándokhely lett.
Mivel Elisa Lam szeretett blogolni, idővel megtalálták a Tumblr-oldalát, bejegyzéseit elemezni kezdték: innen derült ki, hogy depresszióval, bipoláris zavarral küzdött, a nyugati parti túráját pedig úgy tervezte meg, hogy idegenekkel is szívesen megismerkedik barátkozás céljából. Végül a holttestét az épület tetején, az ott található víztartályban találta meg a gondnok: Elisa Lam meztelenül feküdt benne – a megszálló vendégek az onnan érkező vízből ittak és tisztálkodtak is.
Miután hosszú várakozás után kiadták a halottkém jelentését arról, hogy a lányt nem ölték meg, hiszen semmilyen külsérelmi nyom nem utalt erre, beindultak az összeesküvés-elméletek:
- Ahogy előkerült a holtteste, tuberkolózis-járvány ütötte fel a fejét a hajléktalanok között, az erre elvégzett tesztet pedig Lam-elisának nevezik – kísértetiesen, mintha csak megfordították volna a lány nevét, csakhogy ez már 1971 óta létezik.
- Az internetezők felfedeztek egy filmet, a Fekete víz című alkotást, mely gyakorlatilag bizonyos elemeiben megegyezett Lam eltűnésével: a filmben egy kislány egy a Cecilhez hasonló kétes szálloda tetejére felmászik, beesik a víztartályba, majd abban fullad meg. Pontosan olyan ruhát viselt, mint Lam az eltűnése előtt.
- Hónapok után sem volt jegyzőkönyv a boncolásról, mintha valamit szeretne elhallgatni a rendőrség.
Az ügy végül azzal a konklúzióval zárult, hogy Lam balesetben halt meg: egyes típusú bipoláris zavara volt, ami a legsúlyosabb. Úgynevezett pszichotikus epizódja volt eltűnése napján, mivel nem szedte be a számára felírt gyógyszereket. Családja elmondása alapján ilyenre már többször volt példa (több ideg-összeroppanást is megélt), ilyenkor azt hitte, vadásznak rá, menekült, képzelődött, üldözési mániája volt. Emiatt mászhatott be a tetőn lévő víztartályba, és miután a hotel vízhasználata miatt a tartályban lévő folyadék mennyisége csökkent, kimászni már nem tudott, megfulladt.
A dokumentumfilm létjogosultsága
A Netflix alkotása mögött Brian Grazer és Ron Howard állnak, akik rutinos rókák Hollywoodban: több nagy film fűződik a nevükhöz, mint az Apolló 13, a Váltságdíj vagy épp az Egy csodálatos elme örök ragyogása. Mondhatni, jó kezekbe került a projekt, a végeredmény azonban csalódást keltő.
- A film kizárólag Elisa Lam eltűnésével foglalkozik négy órán keresztül, olyan misztikummal beállítva az ügyet, mintha a Netflix első kézből rántaná le a megoldást az ügyről – holott évek óta ismerheti mindenki a történetet, aki veszi a fáradságot elolvasni az erről szóló szócikket a Wikipédián.
- Sok az ismétlődő képkocka, feleslegesen elnyújtott a film, tele van töltelékinterjúkkal, és az egészet úgy foglalták össze 240 percben, hogy ennek a racionális magyarázatú eltűnés-sztorinak 2021-ben tizenöt perces YouTube-videót is meggondolandó szentelni, mert elvesztik a figyelmüket, érdeklődésüket a nézők.
- Számos technikai megoldás nem üti meg a 2021-es trendeket: Elisa Lam blogbejegyzéseit például vizuálisan alkották újra egy kínai színésznővel, akit még a tartály körül is sétáltattak rekonstruálás gyanánt, olyan élményt kínálva így, mintha egy késő esti műsorsávban lévő Spektrum-dokumentumfilmet nézne az ember. A Netflix mindezt kemény pénzekből hozta tető alá, az eredmény mégsem különbözik a kábeltévés, olcsóbb megoldásoktól.
Az online bullying problematikáját is beleszőtték a filmbe a készítők: miután Lam eltűnt, az internetezők nyomozásba kezdtek egy feltételezett gyilkossal kapcsolatban, ekkor találták meg maguknak Pablo Vergarát, aki Morbid néven death metal énekesként tevékenykedett a YouTube-on. Több anyagában a halálról énekelt, egyes videóklipjeiben nők megölését illusztrálta, nem beszélve arról, hogy a hotelben is járt Elisa Lam eltűnése előtt.
Vergara a Netflix filmjében elmesélte, hogy Lam eltűnésekor még csak Amerikában sem volt, stúdiózott egy zenei albumon, az emberek mégis céltáblát faragtak belőle. Töröltették YouTube-csatornáját, Facebookját és a többi közösségi médiás felületről is eltávolították. Emiatt ideg-összeroppanása lett, meg akarta ölni magát, végül pszichiátriára került – csak azért, mert azt kezdték terjeszteni az interneten, hogy megölte a lányt.
Ennek a sztorinak még lenne is létjogosultsága a dokumentumfilmben, csak előtte három órát azzal tölt a film, hogy álláskereső youtuberek konteóit mutatja be Lam eltűnéséről, miközben a Los Angeles-i rendőrséget és bűnügyi szakértőit az ügyben hitüket vesztett személyeknek állítja be. Egészen az utolsó tíz percig, mikor kiderül: tévedtek a youtuberek, a rendőrök igazából simán megoldották az ügyet. Vergarát pedig megszólalása előtt valódi gyanúsítottként állítják be, felvételeket mutogatnak róla, belógatják, hogy lehet köze az ügyhöz, ám ez az olcsó húzás csak komolytalanná teszi a filmet – főként amiatt, mert egy ismeretlen énekes kálváriája még kevésbé érdekes, mint a megoldott ügy „újra melegítése”.
És ez a legfőbb baj a Netflix új dokumentumfilmjével: egy halálesetet akar misztikusan megmagyarázni órákig, miközben a meglévő tényekkel zárják le a filmet, semmissé téve a hosszú, szükségtelen felvezetést. Időrablásnak remek A Tetthely: A Cecil Hotel, de
