Hónapokkal azelőtt, hogy kirobbant volna a Weinstein-ügy, majd azt követően még jó pár szexuális zaklatással kapcsolatos botrány világszerte és itthon is, készült egy 25 perces, kisfilmnek is beillő sorozatepizód a témában. Pontosabban arról, hogy milyen is az, amikor valaki visszaél a hatalmával, illetve azzal, ha valaki rajong érte, hogy a szexuális zaklatás nem csak konkrét nemi erőszakból áll, és hogy az is bőven számíthat abúzusnak, ha az áldozat szinte és látszólag önként vesz részt a dologban.
Lena Dunhamről rengeteg rosszat és jót is el lehet mondani, tény, hogy nem mindenki bírja őt vagy a stílusát, de az is kétségtelen, hogy maradandót és nagyon fontosat alkotott a Girls (Csajok) című sorozatával, aminek egyik főszerepét is ő alakította. A hat évadot megélt sorozat befejező évadának harmadik része, az American Bitch (Amerikai szajha) címet kapta, ami gyakorlatilag egy 25 perces, kétszereplős kamaradráma, ami tökéletesen bemutatja, hogyan tud egy befolyással bíró férfi behálózni egy fiatalabb nőt, még akkor is, ha utóbbi eleinte előítélettel és vonakodva áll hozzá. Nem kell hozzá megnézni az első öt évadot, mindenféle előzmény nélkül érthető a sztori, ami
kétségtelenül felzaklatja és pofáncsapja az embert a végére.
A részt Richard Shepard rendezte, Lena Dunham írta, és ő is szerepel benne. Ő játssza a fiatal írólányt, Hannah Horvath-ot, a negyvenes, szexuális zaklatással vádolt, sikeres és gazdag New York-i írót, Chuck Palmert pedig Matthew Rhys alakítja. Lena Dunham egy februárban adott interjúban beszélt arról, miért érezte fontosnak, hogy erről forgassanak.
Rengetegszer beszélünk a nemi erőszakról, ami nagyon nagyon fontos téma, de közben rengeteg nő van, aki szégyenben él olyan esetek miatt, amikor nem történt hagyományos értelemben vett erőszak. Sokkal kevésbé érzem magam rosszul vagy szégyellem magam a korábban velem történt konkrét szexuális zaklatások miatt, ellenben azokkal a helyzetekkel, amikor képtelen voltam távoságot tartani, vagy rendesen és érthetően kifejezni magam. Ha megerőszakolnak, akkor megerőszakoltak. Akkor tudod, hogy nem tehettél semmit, egyszerűen csak megtörtént veled. De amikor megengeded, hogy elmosódjanak a határok, és még csak észre sem veszed, hogy megtörténik, az egy teljesen másfajta fájdalom és szégyen, ami sokáig emészt téged.
A Dunham által alakított Hannah meghívást kap Chuck Palmer New York-i lakásába, miután Palmert az interneten több egyetemista lány is szexuális zaklatással, pontosabban azzal vádolta, hogy orális szexre vette rá őket az egyetemeken tartott felolvasó körútjai során. Nyilván sokan értetlenkednek, hogy mégis hogy lehet valaki erőszakkal rávenni arra, hogy a szájába vegye valaki farkát, és pontosan ezt hozza fel érvként a részben Chuck Palmer is. Szerinte ugyanis nem létezik olyan orál, amibe nem egyezett bele mindkét fél.
Palmer azért akar találkozni Hannah-val, mert utóbbi írt egy cikket az őt vádoló lányok beszámolóiból, a férfi pedig szeretné megmutatni a fiatal lánynak, hogy ő közel sem az a rossz ember, amilyennek bemutatják őt. Nem kezd azonnal magyarázkodásba, ki is emeli, hogy nem akar bocsánatért esedezni, inkább dicsérni kezdi Hannah cikkét, a stílusát, megjegyzi, hogy szórakoztatóan és szellemesen ír, okos nőnek nevezi és egy bókot is elereszt a csinos arcával kapcsolatban.
Palmer látványosan jól él: New York egyik legjobb részén, az Upper West Side-on lakik egy hatalmas lakásban, ami rogyásig van az általa írt könyvekkel, az azokért kapott díjakkal és elismerésekkel, dolgozószobája falán pedig ott virít egy hatalmas bekeretezett festmény Woody Allenről. Hamar kiderül róla az is, hogy elvált, ugyanis Hannah előtt kezd el veszekedni a telefonban volt feleségével a közös lányukról és annak neveléséről.
Bár a férfi a róla írt cikk miatt feszült és ideges, közben mégis közvetlen és laza. Hannah-nak elmeséli, hogy egyszer annyi csokis meggyet evett, hogy meg kellett magát hánytatnia. „Nem vagyok tökéletes, de nem is állítottam, hogy az lennék” – mondja erre, de további védekezésként még az is kicsúszik a száján, hogy,
egy kanos szarházi vagyok, egy kétéves önuralmával. (…) Rohadt nehéz dolgom van! Csaltam a feleségem. Vallottam szerelmet nőknek, akiket vissza se hívtam. Voltam két prostinál és az egyiknek farka volt. Nincsenek titkaim. Soha senkit nem kényszerítettem orális szexre. Ez nem az én stílusom.
Palmer ezek után elmeséli Hannah-nak, hogy bár többször is előfordult, hogy lányokat hívott fel a lakására vagy hotelszobájába, ahol együtt ittak, és több lány ott is maradt pár pohár után, de szerinte ez így van rendjén, hisz ezek a lányok csak írni akartak valamiről, és ezzel máris megvolt a témájuk. A férfi nem mentegetőzik, pontosabban nem próbálja a nagyon ártatlan arcát mutatni, egyszerűen csak nyers és őszinte, a felelősséget pedig másra keni, sőt, egyenesen azt állítja, ő az, aki a lányok kihasználtak egy jó sztori reményében. Hannah dühös lesz, és megpróbálja elmagyarázni Palmernek, hogy ezek a lányok azt szeretnék elérni, amit ő, a híres író, és ha felhívja őket a szobájába, nyilván nem fognak nemet mondani, hisz felnéznek rá. Ha pedig letolja előttük a gatyáját, szintén nem visszautasítani fogják, és nem azért, mert ebből sztorit kreálhatnak, hanem azért, mert egyszerűen csak azt akarják érezni, hogy ők is valakik.
Vitatkoznak, ordibálnak, érvelnek a másiknak, majd végül a férfi nappalijában kötnek ki, ahol az író a lány kezébe ad egy novellát, amit az őt vádló lányról írt még a vádak kirobbanása előtt. Beszélgetni kezdenek, a hangulat egyértelműen oldottabb és nyugodtabb lesz, a férfi pedig könnyedén eléri, hogy gyakorlatilag bájcsevegjenek, majd azt is, hogy Hannah ha nem is kimondva, de megbánja a cikk megírását.
A következő jelenetben már a hálóban láthatjuk őket, ahol Hannah a könyvespolcot bújja, és rátalál Philip Roth egyik dedikált regényére, amiről percekig áradozik, Palmer pedig lazán azt mondja a lánynak, tartsa meg a könyvet. Ezután lefekszik az ágyra, és azt kérdezi Hannah-tól, odafeküdne-e mellé egy pillanatra.
Csak egy pillanatra. És javaslom, maradjon felöltözve, hogy ezzel is meghúzza a magának kényelmes határokat. De szeretnék közel érezni magamhoz valakit úgy, ahogy már rég nem. Legyen szíves!
Ér bár Hannah hezitál pár pillanatig, hisz érzi, hogy valami nem stimmel, vonakodva, de végül odafekszik Palmer mellé, kezében a tőle kapott könyvet szorongatva. Pár másodperc kínos csend után Hannah végül bocsánatot kér a férfitól írása miatt, Palmer pedig kvázi feloldozza őt és azt mondja, már nem dühös.
Hannah szinte gondolkodás nélkül megfogja azt, de egy pillanat alatt el is ereszti és ijedten ugrik fel az ágyról, miközben Palmer egészen ijesztő és undorító, elégedett mosollyal bámulja őt, ahogy pánikol.
A sztori lényegének ezzel pedig vége, ennél a pontnál már talán az áldozathibáztató kommentelők többsége is megértheti, miért nem beszélnek sokáig senkinek az áldozatok az őket ért, hasonló zaklatásokról. Az epizód maradék három, feszült perce már tényleg csak arra jó, hogy hagyja leülepedni a bennünk felgyülemlett dühöt és undort. Csakhogy az undor és a düh nem tűnik el ilyen hamar. Napok, hónapok, de akár évtizedek is kellenek ahhoz, hogy képesek legyünk feldolgozni. Vagy kiállni a nyilvánosság elé és beszélni róla.
