– Leírhatom, hogy milyen szituációban beszélgetünk?
– Egész nyugodtan! Egy autóban ülünk az éj kellős közepén, és Tokajból indulunk vissza Budapestre, egy fellépésről. Énekesnőként ebben az évben felkapott egy forgószél, és rég nem látott mennyiségű felkérésem van. A legkülönfélébb formációkkal a legkülönfélébb műsorokba hívnak. Ez számomra is hihetetlen.
– De nyugtass meg, hogy nem zavar!
– Miért zavarna? Piszkosul élvezem, hiszen elvégre ez az én hivatásom, a zenében vagyok a leginkább otthon. Érdekes módon tavaly a színházi felkérésekből volt tumultus. Három színházban dolgoztam hat-hét előadásban. Sok estém a színházban zajlott, és akkor a televíziózás került picit háttérbe.
– Most azonban újra kopogtat a képernyős munka.
– Örülök is neki! Annak pedig pláne, hogy újra játékot vezethetek. Tudod mi az érdekes? Hogy annyi évvel az Activity után még mindig emlékeznek rám játékvezetőként. De nem csak emlékeznek, hanem igényelnek is. Számtalan felkérésem van az ország legkülönbözőbb részein, ahol műsoros esteken Activityt kellett játszanom. Pedig az ember azt hinné, ha nincs ott a képernyőn, az olyan, mintha nem is lenne, vagy nem is lett volna sohasem. Hiszen annyira felgyorsult a világ, és olyan sűrű a médiakínálat, hogy néha magam is csodálkozom, hogyan emlékezhetnek a régi műsoraimra. Pedig emlékeznek. Nagyon is határozottan.
– Jobb egy játékot vezetni, mint egy beszélgetős műsort?
– Másabb… Őszinte leszek hozzád. Nekem a beszélgető műsorokkal mindig voltak fenntartásaim, hiszen nem vagyok szakavatott tollforgató, még csak újságíró sem. Én egy háziasszony érdeklődésével kérdezgettem a beszélgetőpartnereimet. Amíg a kíváncsiság őszinte volt a részemről, addig a műsor jól tudott működni. Ám attól fogva, hogy olyan emberekkel kellett csevegnem, akiket nem kedveltem, vagy nem éreztem elég izgalmasnak, a dolog kényszeredetté vált. Ezért szerettem jobban a játékot. Az Activityben önmagamat tudtam adni. Nem szerepet kellett játszanom, hanem szabadon őrjönghettem a saját kereteim között.
Nyilvánvalóan ezért is lesz jó a Szerencsekerék. Ugyanakkor az utolsó televíziós műsoraim óta eltelt néhány év, sokat változtam. Más lett az érdeklődésem, a kíváncsiságom, a beszélőkém, ezért szívesen beszélgetnék újra kamerák előtt. Nem feltétlenül egyedül, hanem valakivel ketten, kánonban is akár. Az izgalmasabb lenne. De visszatérve az eredeti kérdésre: nagy szükség van a játékra, mert az ember hajlamos túl komolyan venni saját magát. És az nem jó. Én sem szeretném túl komolyan venni magam, mert akkor hamarabb megöregszem.
– Ezek szerint vidám percekre számíthatunk majd a Szerencsekerékben?
– Mindenképp! A Szerencsekerékben nem kell hihetetlen szellemi magasságokban lebegnünk. Az egy önfeledt műsor, ahol az összeg nagysága fokozza majd az izgalom mértékét, de semmilyen szakmai, vagy erkölcsi tétje nincs. Annak idején, amikor a hőskorban elindult Magyarországon a műsor, még szárnyait bontogató énekesnő voltam. Emlékszem, szerepeltem a játékban, és nagyon jó móka volt. Aztán a Story4-es feltámadásnál is részt vettem az első adások egyikében, szintén játékosként, és jelentős összeget nyertem. Jó érzés volt a nyereményt nemes célra felajánlani.
– Civil játékosok, vagy ismert emberek? Kikkel könnyebb?
– Vegyesen jók. Akkor jó egy műsor, ha van benne kutya, gyerek, és ismert ember. Kutyát és gyereket komplikált lenne belevinni a Szerencsekerékbe, de ismert emberek és civilek vegyesen nagy izgalmakat generálnának.
– Néztek otthon tévét?
– Kizárólag gyerekcsatornákat. Gyakorlatilag öt éve a műveltségi szintünk megrekedt az ott futó meséknél. Kedvenc sorozatokat szoktunk felvenni előre, aztán este, ha Rozina elaludt, megnézzük. Ilyen például a Poirot. Imádom!
– Legutolsó televíziós munkád, a Csináljuk a fesztivál forgatásainak idején Rozina meglátogatott a stúdióban. A Szerencsekeréknél is ott lesz?
– Csak abban az esetben, ha az oviidő után jönnek. Az apukája biztosan elhozza majd. A Csináljuk a fesztivált borzasztóan élvezte. Én meg azt élveztem, hogy ő élvezi. Hallgattuk a zenéket, és olyan jó volt látni, ahogyan önfeledten táncol. Majd megzabáltam…
– Ma ki vigyázott a lányodra, amíg felléptél?
– Természetesen az édesapja. Ma apanap volt. Voltak fodrásznál, beültek a kedvenc helyükre sütizni, és a Margitszigeten is jártak.
– Ezek szerint nincs bébiszitteretek?
– Soha nem is volt. Ha netán mindketten dolgozunk, a barátnőm átjön, és vigyáz Rozinára.
– Nyugtass meg, hogy minden rendben a házasságoddal!
– Miért ne lenne? Nem is értem a kérdést! Félreértés ne essék, nem mi vagyunk a Szinetár-Bereczki házaspár! Semmi baj a kapcsolatunkkal. Unalmasan normálisan élünk. Annyira hétköznapi módon, hogy az már nem is szürke, hanem drapp…
