„Gyerekkorunkban többször verekedtünk hármasban, Istvánnal és Zoltánnal (Latinovits Zoltán – A szerk.), édesanyánk alig bírt velünk. Ezt látva édesapánk egyszer összeültetett bennünket, azt mondta, fiúk, nem kell ezt az életet nagyon komolyan venni. Mi már ezt akkor is tudtuk, mégis néha túl komolyan vettük.”- olvasható a könyvben öccsének, Frenreisz Károlynak a visszaemlékezése.
„Csupi mindennap ült indiánsas apja mellett, nézte az önfeláldozó baglyok munkáját, és mesélni kezdett. Mesélt a régi életről, mesélt a sebességről, a szélről, a tengerről, a szabadságról, az illatokról, a ragaszkodásról és az erőről. Kétségbeesetten kapaszkodott apja törött szárnyába. Megígérte, hogy ezúttal még gyorsabb indiánsas lesz, és neki születnek majd indiánsas gyerekei, hogy szükség lesz indiánsas nagyapára, aki a bölcsességet hordozza, és terelgeti a szertelen apró sasfiókákat. De ezeket már magának mondta. Az indiánsasok ugyanis nem alkusznak. Erőből buknak alá a tengerbe. Örökre. Csupi azóta erősebb indiánsas, lelkében egy sohasem múló fájdalommal, és ragaszkodással.”- írja a kötetben lánya, Anna.
Bujtor István a lányát mindig azzal biztatta, hogy írjon mesét a gyerekeknek. Ez volt az első meséje – édesapjának!