Sport

Szilágyi Áron: Én nem vagyok csibész, és ezt nem bánom

Adrián Zoltán / 24.hu
Adrián Zoltán / 24.hu
Interjúnkban a háromszoros olimpiai bajnok kardvívóval egyebek mellett az otthonról hozott elvekről, a sport tanításairól, „Isten kezéről” és a fair play fontosságáról is beszélgettünk.

Mit jelent számodra a fair play?

Neveltetésemből fakadóan – és ez alatt értem a családit, illetve azt, amit itt, a Vasas vívótermében kaptam – számomra sosem a győzni akarás volt az elsődleges,

hanem úgy győzni, hogy közben ember maradjak.

Például soha életemben, még egy középiskolai dolgozatnál se csaltam, puskáztam.

Nem ismerek olyan diákot, aki életében egyszer sem próbált volna puskázni.

Két nívós egyetemet is elvégeztem, és valóban azt tapasztaltam, teljesen természetes, hogy mindenki puskát ír. Ezt mindig megrökönyödéssel fogadtam, mert nekem eszembe se jutott.

Pedig létezik a puskagyártásra észszerű tanári magyarázat is, amely szerint a puskaírás a tanulás alternatívája. Hiszen az, hogy zanzásítva leírod a tananyagot, egyben azt is jelenti, hogy biztosan elolvastad, sőt, le is írtad a lényeget, ezzel pedig máris szert tettél a minimum kettesre elegendő tudásra.

Pont ezek azok a gondolatok, amik nekem nem jutnak eszembe. Ezt inkább mentegetőzésnek találom, mint logikusan felépített stratégiának.

Varga Jennifer / 24.hu

Hogyan lehet sportszerűségre, egyenességre nevelni egy gyereket, mit kaptál e téren a szüleidtől, mit az egyesületedtől, az edzőidtől?

A szüleimtől kapott értékrend túlmutat a sima szabálykövetésen. Ez alapján működöm a mai napig, és emiatt mérhetetlenül hálás vagyok nekik. Inkább elvekről szólnak, a család, az alázatosság, a küzdeni tudás, a céltudatosság, a szerénység fontosságáról az életben, amire ráerősített a vívóterem közege, ahol mindezek mellett a sport fair play-szelleme is szerepet kapott. Bár, meglehet, ezek a számomra nélkülözhetetlen tulajdonságok sokszor nem jönnek át másoknak.

Neked is adtak már vissza úgy tust, ahogy te a budapesti világkupa döntőjében tetted?

Persze. A vívás ilyen sport, alapvetően erre nevel. Nemrég egy német srác adott nekem vissza egy találatot annyi különbséggel, hogy abban az asszóban ő vezetett. Pár hete az olasz bajnokságon fordult elő, hogy két női párbajtőröző asszója alatt az egyikük 12-9-es vezetésénél megsérült. Húsz másodperc volt még hátra a csörtéből. A másik egy lépést sem tett előre, hagyta nyerni a sérültet, mert úgy érezte, hogy így már nem lenne fair a győzelme. Ez is azt bizonyítja, a mi sportágunkban az, hogy valaki a mérkőzést vezető bíró döntése ellenére bemondja, „nálam a találat”, ha nem is mindennapos, de jellemző.

Mi történt a budapesti kard világkupán?

A márciusi budapesti világkupa döntőjében Szilágyi Áron ellenfele, Sandro Bazadze 8-4-es vezetésnél megvágta háromszoros olimpiai bajnokunkat.  A grúz találata tudatában automatikusan elindult visszafelé, azonban a gép valamiért nem jelezte az egyértelmű tust. Mivel hátat fordított ellenfelének, a szabályok szerint a mérkőzés vezetője figyelmeztetésben részesítette. Mivel Bazadze az asszó során egyet már kapott, így büntetőtalálattal sújtották, azaz egy találatot Szilágyi neve mellé írtak, így 9-4 helyett, 8-5-öt mutatott az eredményjelző. A következő „rajta” vezényszónál Szilágyi letett kézzel hagyta magát megvágni, azaz visszaadta a találatot – és ezzel a négytusnyi előnyt a grúz ellenfelének.

Mit érzel akkor, amikor tudod, az ellenfeled is tisztában van vele, hogy te adtad a találatot, valamiért ugyanígy nem jelez a gép, ám a pást túloldalán csak „öreg, ez pech” mosolyt kapsz a sisak alól?

Nem emlékszem, hogy bármikor megorroltam, konfliktusba kerültem volna az ellenfelemmel egy-egy ilyen vis maior esetén. Nem kötelező ezt visszaadnia. Íratlan szabály az talán van, de írott biztosan nincs rá. Ezt a tust ilyenkor felírom a pechlistára. Arra nem tudom a választ, hogy vajon Sandro Bazadze hasonló szituációban visszaadta volna-e a találatot, de

azt tudom, hogy, ami saját magammal szemben követelmény, azt az ellenfelektől nem feltétlenül várom el.

Mit gondolsz, miért kapott akkora visszhangot a grúz ellenfeleddel szembeni sportszerű gesztusod, ha az ehhez hasonló esetek ennyire általánosak a sportágadban?

Magam is meglepődtem, mennyire felkapta a média, hogy visszaadtam azt a tust, ami nem engem illetett. De ezt betudom annak, hogy ez egy hazai világkupaverseny döntőjében, vesztes helyzetben történt. Szóval inkább a körülmények miatt lett hírérték. Ellenben azt fontos hangsúlyoznom, ez a döntés nem engem fényez. Nem azt a célt szolgálta, hogy engem ne csak bajnokként, hanem fair play-díjas bajnokként ismerjenek. Nem erről van szó. Ez egy fontos üzenet a fiatalok számára. A társadalmunkban minden irányból olyan erős a nyomás a sikeresség irányába, amelyből a felnővő generáció azt hiheti, csak akkor lesz valakiből teljes értékű ember, ha sikeres. Persze, a siker, az elismerés fontos. De csak úgy jó, hogyha közben nem kell feladnod az elveidet.

Nem lehet, hogy azért is kapták fel az esetet, mert vesztett állásnál éppen annak a vívónak adtál vissza egy találatot, aki az utóbbi években a leginkább szorongat?

Sandro Bazadze a jelenkor egyik legjobb kardozója, ez tény. Momentán vezeti a világranglistát. Vívtunk olimpián és világbajnokságon egymás után elődöntőt. Az Európa-bajnokságon engem vert a 32 között, aztán meg is nyerte az Eb-t. Persze, utólag sok mindent lehet belemagyarázni ebbe a történetbe, akár ezt is. Ami biztos, nem néztem, hol, milyen versenyen vagyunk, ki az ellenfelem, mennyi az állás. Ez egy teljesen természetes, reflexszerű, önazonos viselkedés volt a részemről. Mintha nem is lett volna ráhatásom, ezért nem döntéshelyzetként éltem meg, hanem automatizmusként: ez a tus engem nem illet meg, ezt vissza kell adni.

Varga Jennifer / 24.hu

Kerestem a Facebook- és az Instagram-oldaladon a Bazadze elleni asszód videóját, a tus történetét bemutató képriportot, írást, de nem találtam. 

Nem akarom, hogy nagyképűnek hangozzon, de nincs szükségem arra, hogy egy ilyen esetet a saját magam reklámozására használjak. Nem az a célom, hogy 50-ről 500 ezerre növeljem a követőim számát. Nem az online közösségi tevékenységemből leszek több vagy kevesebb, nem így működöm. Ezért, mivel a MOB fair play-díjra méltónak tartotta a cselekedetemet, csak egyetlen rövid köszönetet tettünk ki a menedzsmentemmel. Ezt is kizárólag azért, mert az üzenete jó.

Az 1986-os világbajnokság negyeddöntőjében Maradona gondolkodás nélkül ütötte be kézzel a labdát az angol kapuba. De említhetném Thierry Henryt is, aki 2009 novemberében szintén kézzel döntötte el a franciák javára az írek elleni vb-pótselejtezőt. A szabálytalanul szerzett góljuk után mindketten önfeledt örömmel csaptak a levegőbe. A többi sportágban miért nem jellemző olyan mértékben a fair play, mint a vívásban?

Összetett a kérdés. Egyrészt a vívás történelmi távlatban „úri” sport. Az elődöktől, a régi nagyoktól ma is azt halljuk, hogy a mi sportágunkban anno, a találatjelzőgép megjelenése előtt illett bemondani a tust, és mindenki a fair play szellemének eleget téve küzdött. Persze erős kétségeim vannak ezzel kapcsolatban, hogy tényleg minden esetben így volt-e, de a legendák szerint ebben a szellemben zajlottak az asszók. Változnak az idők, de szerintem a fair play alapgondolata nem változik. Ami régen turpisság, csibészség volt, az ma is az, és ez fordítva is igaz. Ez az egyik aspektus. De éppen a futballból hoztál példát…

Mondhattam volna más sportágat is.

…de nem nagyon mondhatnál más sportágat. Szerintem a labdarúgás a tiszta játék szempontjából kicsit lefelé lóg ki. Azért is sajnálom ezt, mert a legnézettebb, a legszeretettebb, a legtöbb érdeklődő által követett sportág. Ennél fogva a futball van a legnagyobb hatással a gyerekekre, és pont ezért ott lenne a legjobb látni azt, hogy valaki nem esik el a 16-oson belül, csak azért, hogy átverve a bírót 11-eshez, gólhoz jusson a csapata, vagy nem paskolja be kézzel a labdát a kapuba. Vagy, ha már megtette bármelyiket, jelezze: „sorry, de ez nem volt szabályos”. Persze a futballban is akadnak fair play-megmozdulások, és azok is nagyot tudnak szólni, csak én szeretnék ezekből többet látni, sokat segítene, ha több hírt kapnánk ilyen esetekről. Sárosi Laura példája – a 2016-os Európa-bajnokságon odaadta a cipőjét az ellenfelének, hogy az játszani tudjon ellene –, vagy a teniszben, ahol bár nem kiált outot a vonalbíró, a játékos mégis jelzi, ászt szervált az ellenfele – mindezek azt bizonyítják, hogy számtalan pozitív esetet lehet említeni a különböző sportágakból. A sportnak feladata kell legyen a tiszta játékra nevelés.

Varga Jennifer / 24.hu

Mintha nem ilyen elvek mentén működne manapság a társadalom. Nem érzed úgy, hogy ezzel a szemlélettel szembe mész a hétköznapi fősodorral?

Nem gondolom, hogy túlságosan idealista lennék. Keményen dolgozom, és a saját erkölcsi, morális elveimet, szabályaimat követve ragadom meg a lehetőségeket. Így küzdök a céljaimért.

A társadalmi nyomás, a közélet negatív példái manapság éppen azt jelzik, hogy akinek nagyobb a mellénye, nagyobb a szája, aki gátlástalanul nyúl meg nem engedett előnyszerzéshez, az előbbre jut, „sikeresebb” lesz. Miért alakult ki ekkora ellentmondás a sport, az olimpiai eszme alaptézise, a tiszta játék és a hétköznapok valósága között?

Nem hiszem, hogy nagyon nagy különbség, ellentmondás lenne. Aki hosszú távon sikeres akar lenni, fel akar építeni valamit, annak a munka világában is professzionizmusra, kompetenciára, szorgalomra, tudásra, tapasztalatra, korrektségre kell építenie a saját kis váracskáját. Rövid távú apró győzelmeket lehet aratni úgy, hogy a futópályán megtalálod a rövidebb utat, vagy az üzleti életben becsapod a vevődet. De ez hosszú távon nem vezet eredményre. A sport pontosan erre nevel: edzeni kell, teljesíteni kell, és nap mint nap meg kell mutatni, hogy jobb vagy a másiknál.

A csibészség mennyire kell része, már-már elengedhetetlen velejárója legyen az életnek, a modernkori sportnak?

Ami biztos, én nem vagyok csibész. Egyenes vagyok. És ezt nem bánom. Nekem az sose ment, hogy meg nem engedett fondorlatokkal, trükkökkel átverve győzzek le ellenfeleket. Egyszerűen nem áll rá a gondolkodásom. Pedig a csel a sportágamban elvárt alapkövetelmény. Végül is arról szól, hogyan „csapd be” az ellenfeledet annak érdekében, hogy tempót és szabad területet találj a tiszta találat érdekében. Ezen túl vannak azok a trükkök, amelyeket a régi nagyok is bevetettek annak érdekében, hogy megzavarják, kizökkentsék az ellenfelet. Na, ez a jó értelemben vett csibészség.

Hogy maradjunk a futballpéldánál: Maradona és az „Isten keze” csibészség vagy csalás?

Na, az már nem csibészség, hanem csalás. Itt meg lehet, és meg kell húzni egy erős választóvonalat. A csibészség az, amit a szabályok nem tiltanak, egy ötlet, egy trükk, egy csel, amely után az ellenfél – még ha be is kapta a horgot – tud egyet mosolyogni.

Varga Jennifer / 24.hu

Például?

Asszó közben az ellenfelem eléri a pást végét. A bal kezemmel lemutatok a vonalra, ő lenéz, és abban a pillanatban megvágom őt. Ez csibészség, de nem csalás, mert a szabályokat nem hágom át, és valószínűleg az ellenfelem is úgy lesz vele, hogy de hülye voltam, megettem ezt a trükköt. Míg, hogyha valaki beszerel egy gombot a pengéjébe (mint például a szovjet öttusázó, Borisz Onyiscsenko, aki Montrealban, az 1976-os olimpián bukott le ezzel a trükkel – a szerk.), és azt megnyomva zárja az áramkört, így kigyullad a találatjelző anélkül, hogy valóban eltalálta volna a másikat, az a szabályoknak masszívan ellentmondó csalás.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik