A női kézilabda Európa-bajnoksággal kapcsolatban bennünk maradt kérdések:
- Közelebb került a csapat a márciusi olimpiai selejtező leküzdéséhez?
- Lehet, hogy a 2018-as junior világbajnok csapat csak hiú reményt gyújtott az új aranykorral kapcsolatban?
A magyar női kézilabda-válogatott egyetlen tekintetben került biztosan közelebb az olimpiai selejtező jelentette feladat megoldásához, az pedig igen szörnyű, és a mieinkre nézve terhelő: a klasszis szerb válogatott irányító, Andrea Lekics megsérült, és nem tér vissza márciusig. Azon a tornán a számítások szerint az orosz együttes mögött a magyar és a szerb küzd majd a tokiói részvételt jelentő második helyért.
Ahhoz, hogy megtudjuk, van-e más, ami közelebb viheti a csapatot a célhoz, meg kell néznünk, hogy mi és milyen irányba változott. Mert az eredmények, a stáb, a keret, és a játék is változott.
Az eredményeket jó előre relativizálta a vírus a csapatok kereteinek felforgatásával, és a Magyar Kézilabda Szövetség, azzal, hogy nem tűzött ki célt. Ennek ellenére ez marad az objektív viszonyítási pont. A magyar válogatott 2 éve, az akkori kontinenstornán 7., most 10. lett. Akkor legyőzte a spanyol, a német, a horvát és a jelenleginél sokkal erősebb román válogatottat is. Az akkori szereplésnek köszönhetően indulhat egyáltalán olimpiai selejtező tornán. Tehát rávághatnánk, hogy „visszaestünk”, csakhogy közben rendeztek egy világbajnokságot is, amelyen a magyar együttes 14. helyen zárt, úgy, hogy 12 európai válogatott előzte meg. Az a román és a szerb csapat is, amelyet most megvert. Vagyis nem az, ezt tudjuk.
Romániában a sajtó a mostani társaságot a valaha volt legrosszabb román válogatottnak tartja, a szerb csapat pedig vezéreit – Lekics mellett korábban már Cvijicset is – elvesztve, a pozitív koronavírustesztek okozta teljes bizonytalanság és mindössze 18 órányi pihenő után került a magyar együttes útjába. Az Eb-n 4 olyan találkozó volt, amelyen az egyik csapat egy teljes napnál kevesebb időt kapott regenerálódni ellenfele viszont pihenhetett, és ez mind a 4 alkalommal el is döntötte a mérkőzést. A verseny szenzációját szolgáltató horvát csapat többek között ennek köszönhette négy közé kerülését, hiszen két közvetlen riválisával, Hollandiával és Németországgal is a kipihent pozíciójából vívhatott.
És igen, még, ha a mi cicánk kölykei is, a horvát csapat négy közé kerülése a legfájóbb. Ott is egy klubból érkezett a válogatott keret fele, ott is annak a klubnak a trénere a kapitány, de míg az Elek Gábor irányította a Fradi állandó BL-résztvevő, a Lokomotíva Zagreb a futottak még kategóriájú Challenge-kupában töltötte az előző éveket. A horvát együttest ráadásul a magyar csapat indította el a siker felé az egymás elleni rajton, amikor megmagyarázhatatlanul gyámoltalanul és nem túl taktikusan játszva kikapott. A horvátok az ottani győzelmet jelölik meg a felemelő légáramlat hőforrásaként, Elek Gábor pedig azt a rajtot a mentális gondok helyszíni eredőjeként, és végül is a balsiker fontos okaként. Danyi Gábor viszont többször elmondta, hogy „itt a helyünk”, jelenleg ez a realitás.
Szerencsés, ha két embernek nem teljesen ugyanazok a gondolatai. Ez segítheti, hogy brainstorminggal valami több alakuljon ki, mint amire egyenként képesek volnának. Az viszont kívülről is látszott az időkérések alatt, hogy az eredetileg gondolt leosztás, miszerint a győri Gáboré a védekezés, nem teljesen vált be, ugyanis Danyi többször is a támadásokkal kapcsolatban nyilvánult meg. Egy szakmai stábot nem úgy állítanak össze, mint a zenei menedzserek egy playbackelő fiúcsapatot. Márpedig ezzel a stábbal ez történt. A férfi válogatottnál bevált és népszerűvé lett felállás – mintegy Backstreet Boys – mintájára született meg a hasonló formáció, amelyben azonban nem a koncepcióhoz, hanem az összefogás látszatához való ragaszkodás határozta meg a szereplőválogatást. A két legnagyobb klubot kellett képviselni, és kellett egy ikon, ahogy egy fiúcsapatban is jó ha van szőke és barna is.
Danyi Gábor lehet, hogy privátban jóban van Elek Gáborral, de egész más szemszögből nézi a kézilabdát játékosai kvalitásai és klubjuk céljai miatt. Ehhez képest kellene egyként működniük a játéképítésben, a szerepek olyan elosztása mellett, melyben az Elek Gábor képviselte tradicionális ferencvárosi felfogás érvényesül már csak a keret összetétele miatt is. Két szólóénekes nem feltétlenül alkot jó együttest, Elek pedig a hagyományosan autokratikus berendezkedésű ferencvárosi kézilabdából érkezve végképp nincs hozzászokva az ilyen jellegű munkakapcsolathoz.
Ettől még persze ez a páros összecsiszolódhat, csak van-e idő kivárni?
Görbicz Anita szerepe továbbra is rejtély. Biztosan akadnak kérdések, amelyekben a tapasztalata segíthet a fiatalabb játékosoknak, de az egyetlen időkérés, amelynél valóban engedték beszélni hitelteleníti ezt. Miért kell azt megtenni egy ekkora legendával, hogy a leginkább irreleváns, szerbek elleni egy percben küldik oda, majd még pontosítják is a szavait?
És, ha már. Arra a rutinra, amit Görbicz elvileg képviselni hivatott a padról, a keretben lenne szükség. A magyar válogatott legnagyobb problémájának a világverseny-tapasztalattal rendelkező középkorosztály szinte teljes hiánya tűnik. A magyar csapatot megelőző válogatottak közül Montenegrónak, Hollandiának és Horvátországnak ugyan alacsonyabb az átlagéletkora, de kevesebb az ennyire fiatal kézilabdázója. A mostani keretben nyolcan szerepeltek a 2018-as junior világbajnok együttesből, a mezőnyjátékosok fele, közülük pedig hárman a torna előtt posztjuk első számú játékosának számítottak, azaz a magyar támadó alapcsapat fele 22 éves vagy annál fiatalabb. Itt megint felmerülhet Görbicz neve, mint akit 20 évesen 2003-ban már a vb legjobb irányítójának választottak, vagy eszünkbe juthat Cristina Neagu, Nerea Pena és Anna Vjahireva, akik világversenyek legjobbjai vagy legalább All-Star csapatok tagjai voltak ennyi idősen, aztán állócsillagokká váltak. Ez igaz, de többnyire akkor esik meg, amikor jó formában lévő rutinos klasszisok közé kerül be egy (néhány) fiatal. Ez a helyzet most a 2018-as debreceni világbajnokságon szintén résztvevő Reistaddal, aki úgy első számú játékos balátlövőként, hogy a norvég csapatban nincs rajta kívül 25 évnél fiatalabb. A keret összeállításának egyik legnagyobb hiányossága ez, de a magyarországi játékosanyag nem igazán kínál egyszerű és egyértelmű megoldást. Az NB I góllövőlistáját aktuálisan vezető Kovács Anna tavaly a világbajnokságon gyengén játszott, de ő a középkorosztály, ahogy az ősszel sérült Tóth Gabriella is.
De így is akadtak érthetetlen döntések, mint a 28 éves, de semmilyen nemzetközi előzménnyel nem rendelkező Tóth Eszter beválogatása az igaz, hogy fiatal, de már vb-t megjárt és klubcsapatában első számú irányítóvá előlépett Vámos Petra kárára. Ráadásul Vámos erős védő, Tóth pedig klubcsapatában csak támad. De megkérdőjelezhető Helembai Fanny favorizálása is Szabó Laurával szemben, mert utóbbival egy más fizikum jelent volna meg beállóposzton a három egyforma helyett, nagyobb zárási potenciállal és nemzetközi tapasztalattal.
És ezen a helyen ejtsünk könnyeket Planéta Szimonetta hiányáért is, aki hosszú ideje sérült, de könnyen elképzelhető, hogy egészséges jelenléte hangulatilag, védekezésben és új opciókat kínálva is sokat segíthetett volna a társakon, ahogy 2 évvel ezelőtt az Eb-n, és alteregója Micijevic a horvátokon most. Szöllősi-Zácsik Szandra önmagában is bizonyítja, hogy több kellene a középgenerációból. Szöllősi-Zácsik a teljes középdöntős mezőnyben a harmadik legjobb játékperc/akciógól mutatót produkálta az Eb-n a legalább 10 találatig jutók között 7 pályán töltött percenként gólt szerezve.
A statisztikákból a taktikai szándékokat illetően levonhatók következtetések. A magyar csapat felállt fal elleni befejezései áttolódtak a szélekről a kilenc méteres átlövésekre. A tavalyi világbajnoksághoz képest a magyar együttes a felállt fal elleni lövéseiben most 12 százalékkal többször választotta a távoli zónát és 7 százalékkal kevesebbszer a széleket. Voltak esetek, amikor ez látványos kárt okozott a mögötte rejlő szakmailag igazolható szándékkal együtt is, miszerint a távoli átlövésekkel szerette volna kilépésre kényszeríteni ellenfelét a magyar csapat, hogy utána több hellyel gazdálkodjon. A németek elleni meccs első 10 percében 5 kinti átlövést sütött el a magyar csapat a kifejezetten magas fallal szemben, elsősorban az őrtorony hármas védők környékén, aminek fölé lövések és csak egy gól lett az eredménye. Ez kifejezetten rossz koncepciónak bizonyult, még ha esetleg Háfra Noémi 2 évvel ezelőtti utolsó másodperces győztes bombája is ugorhat be erről a kísérletről.
Az egyik legfontosabb és legrosszabb meccsén a magyar csapat összesen 6-szor kísérletezett szélről a 46 rendezett védelem elleni lövéséből, nem csoda, hogy nagy gólkülönbségű vereséget szenvedett. Az egyetlen valamelyest értelmezhető siker, a románok elleni győztes meccs alkalmával a 45 felállt fal elleni lövés harmadát indította a magyar csapat a szélekről, és különösen feltűnően akkor lépett el az elején, amikor negyed óra alatt 8-at lőtt innen, és akkor ment el a végén, amikor ismét a szélsőjátékot erőltette. A befejezések hangsúlyának átrendeződése kudarcot hozott. A magyar csapat próbálkozott a 4. legtöbbször átlövéssel, úgy, hogy a középdöntő mezőnyében csak a németek voltak pontatlanabbak. A Rasmussen-éra egyértelmű hozadéka ezzel odalett.
A védekezés feltűnő beállók elleni tehetetlenségét zártabb rendszerrel igyekezett orvosolni a stáb, de ez csak részben működött. A hármasok mögötti tereket használták ki az ellenfelek, Tomori Zsuzsanna ezúttal messze nem tudott annyit segíteni, mint egy éve, szinte csak a belemenések kiharcolására koncentrált, a mellette játszó kettes védővel feltűnően nehezen működött együtt. A visszarendeződés hatékonyságát nagyban hátráltatta a balátlövők keresztbe visszafutása, amit ezúttal nem kompenzált, hogy így Kovacsics a bal kettes pozícióban védekezve könnyebben szervezhette a lerohanásokat. Ez is elgondolkodtató.
Elvész-e egy nagyszerűnek gondolt generáció? Egyáltalán vezet-e valahova az utánpótlásba öntött mérhetetlen pénz, vagy itt tényleg csak utánpótlás- és nem jó felnőtt képzés folyik? Jó-e, hogy a magyar lányok a nagyon sok fiatalkori terhelés hatására, hamarabb kerülnek a maximumuk közelébe, ha ez így van? Jó-e a kiválasztás, vagy tényleg a pillanatnyi elérhető sikerek mozgatják az utánpótlásban dolgozókat? Az atletikus képességek érdekelnek-e valakit? Figyelembe veszik-e a mentálisakat? Jól helyezzük-e a terhet a sportolókra? Mitől félnek ezek a kézilabdázók a pályán, miközben mások szárnyalnak? És hogyan létezik, hogy a két éve még az Eb legjobbjai közé választott Háfra Noémi permanens süllyed, 22 évesen ennyire maga alatt van? Biztos-e, hogy ebben csak ő a felelős?
A következtetések levonása jó ideje nem tartozik a Magyar Kézilabda Szövetség erényei közé. A mostani Európa-bajnokság annyi válaszra váró kérdést, és annyi a helyes feleletekre tett erős utalást hozott felszínre, hogy valami fajta elhatározás, legalább egy határozott hangú, reményteljes felszólítás az újabb összefogásra nehezen lesz elkerülhető.
