Sport

Esélyt sem adtunk Angliának a Wembley-ben

Parádés játékot bemutatva, iskolafocit villantva győzött Londonban a magyar csapat az Évszázad Meccseként beharangozott rangadón Anglia ellen. Hidegkuti mesterhármast rúgott, Bozsiknak nem volt ellenfele a középpályán, Sebes lélekjelenlétére pedig jellemző, hogy a végeredmény kialakulása után a cserekapus Gellér Sándort is pályára küldte. November 25-én, az angolok elleni emlékezetes győzelem 67. évfordulóján kerül adásba a Telekom jóvoltából a Super TV2-n az évszázad mérkőzése. Kielemeztük a meccset.

Tizenhét évvel ezelőtt a magyar válogatott súlyos, 6-2-es vereséget szenvedett az angoloktól Londonban. A két évvel később világbajnoki ezüstérmes válogatott kulcsemberei közül a Highbury-ben komoly pofont kapott csapatban nyolc játékos (Szabó Antal, Bíró Sándor, Lázár Gyula, Sárosi György, Sas Ferenc, Zsengellér Gyula, Titkos Pál, Vincze Jenő) is szerepelt, mégsem tudott ellenállni az erőtől duzzadó játékot nyújtó hazaiaknak. A súlyos vereség évek óta meghatározza önképünket az angolokkal szemben, nem véletlen, hogy Sebes Gusztáv szövetségi kapitány legfontosabb feladatának azt tekintette az újabb mérkőzés előtt, hogy semmiképp se ismétlődhessenek meg a múlt hibái.

Sebes semmit nem bízott a véletlenre

Bár a hivatalos felkészülést a magyar csapat „csak” október 29-én kezdte meg, Sebes már jóval korábban ráhangolódott a párharcra. Október 21-én a helyszínen tekintette meg az angolok jubileumi gálameccsét az Európa-válogatottal szemben (4-4, az alkalmi ellenfél színeiben két gólt szerez egy bizonyos Kubala László), de nem csak a taktikai jegyzeteit bővítette a kirándulás alatt. Akkurátus ember lévén lemérte például a mérkőzésnek otthont adó Wembley gyepének méreteit, hogy ennek megfelelően nagyíttassa fel aztán az itthoni felkészülés helyszínéül kiválasztott népligeti Vasas-pályát. A gondosan kiválasztott edzőpartnereket (Vasas Ganzvagon, Kőbányai Dózsa) ráadásul arra kérte, játsszák a hagyományos angol stílust a felhozó meccseken, amelyek minél valósághűbb imitálásához még labdákat is hozott magával a szigetországból.

A legendás 6:3 – ahogy még sosem láttad

Éld át a legendás mérkőzést teljes hosszában, digitálisan felújítva és kiszínezve november 25-én 18.00-kor a Super TV2-n a Telekom jóvoltából!

A november 15-i, svédek elleni hazai barátságos meccsen már ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve állt ki a magyar válogatott, és bár az eredmény nem feltétlenül a várakozásoknak megfelelően alakult (2-2 úgy, hogy a meccs utolsó negyedórájára fordulva a vendégek még vezettek), utólag már jól látszik, Sebes tudatosan az angolok elleni mérkőzésre hegyezte ki csapatát.

Hidegkuti volt a kulcsember, de Bozsik a meccs legjobbja

A kezdőcsapatokat illetően magyar részről nem volt komoly meglepetés: Sebes ugyanazt a kezdőt nevezte, amely a svédekkel szemben főpróbált, és amely kiválóan összeérett azóta, hogy a Svájc elleni Európa-kupa mérkőzés 31. percében a PalotásHidegkuti cserével megszületett.

A Bukovi Márton által az MTK-nál kifejlesztett rendszer főszereplője a válogatottban Hidegkuti lett. A keret legsokoldalúbb és egyben leggyorsabb játékosa korábban a támadósor szinte minden posztján megfordult, Sebes azonban úgy tűnik megtalálni látszik ideális helyét a „hátravont középcsatár” szerepében.

Hidegkuti visszalépéseinek elsődleges célja az volt, hogy kimozgassa az ellenfél védekező vonalából annak középhátvédjét, Harry Johnstont. Ez olyannyira remekül sikerült, hogy Hidegkuti a meccs nagy részében szinte Bozsik mélységéből indult, ami természetesen magával vonta a szélsők (Czibor, Budai) esetenkénti visszalépéseit is. Ez utóbbit kompenzálta kiválóan, hogy a magyar csapat mindkét szélső hátvédje (Buzánszky, Lantos) kifejezetten agresszíven futballozott, nem egyszer magasan az ellenfél térfelén segítve a támadásokat.

Hidegkuti szinte Bozsikkal egyvonalban, Johnston késve lép ki rá, amikor pedig igen, akkor a mögötte lévő területbe azonnal sprintel keresztbe Czibor. Az angol bekkeknek esélyük sem volt követni a villámgyors magyar összjátékokat.

Sebes válogatottja olyan tempóban és annyira szellemesen játszott, hogy a formációváltásait is alig lehetett követni. Olykor kifejezetten tartottuk a hagyományos WM-alakzatot (ilyenkor Hidegkuti klasszikus középcsatárt alakított meggyőzően), máskor ellenben szinte 4-2-4-re módosult a szerkezeti felállásunk. Azzal pedig végképp semmit nem tudtak kezdeni az angolok, hogy a magyar válogatott olykor már egészen magasan, szinte azonnal a labdavesztés után visszatámadott, kihasználva, hogy felfutó szélső védőinek köszönhetően jelentős létszámban van jelen az ellenfél térfelén – ilyenkor Zakariás a védővonalba húzódott vissza biztosítani, Lóránt pedig szinte ún. „söprögetőt” játszott (1-3-3-3-as felállási forma).

Túlsúly védekezésben a labda környékén, emberfölény támadásban – ez volt Sebes és Bukovi stratégiájának alapja, ami annál újszerűbben, annál élettel telibben hatott a pályán, minél görcsösebben ragaszkodtak az angolok kiismerhető, idejét múlt, csak a WM-rendszert elismerő alapjátékukhoz.

Míg az angolok klasszikus rúgós focit játszottak (azaz a játékosaik ragaszkodtak a posztjuk által megkövetelt helyezkedési alapelvekhez) addig a magyar csapat játéka avatatlan szemnek szinte folytonos improvizációnak tűnhetett.

A valóság ezzel szemben az, hogy Sebes és Bukovi új alapokra helyezte a futballról való gondolkodást: az általuk képviselt játék origója a stílus lett – ehhez az állandósághoz kerestek olyan felállási formát, amely adott játékhelyzetben a leghatékonyabban segíti érvényre jutni az alapelveiket.

Ilyen módon a magyar csapat formációját a labda helyzete határozza meg: Lantos nem egyszer az ellenfél térfelének közepén tűnt fel, Czibor pedig a jobbszélső(!) helyéről adott gólpasszt a jobbösszekötőként érkező Puskásnak, aki olyan pofátlan csellel csapta be Wrightot mielőtt a hálóba lőtt, hogy az a magyar történelemkönyvek lapjaira kívánkozik. Sebes és Bukovi úgy sakkoztak, hogy a magyar játékosok legnagyobb erénye a gyors, lapos passzos, egy-két érintős játék, ehhez viszont olyan felállási formát kellett találniuk, amely lehetővé teszi, hogy egymáshoz lehetőség szerint közel, a labda környékén folyamatos emberfölényben helyezkedjenek a játékosaink. Megtették.

És akkor még nem beszéltünk Grosics pontos, erős kidobásairól, vagy arról, hogy kapusunk nem egy alkalommal a vonalról messze kifutva, szinte negyedik hátvédként segítette elhárítani az ellenfél próbálkozásait. A vitathatatlanul világklasszissá nemesedő Bozsik metsző pontosságú hosszú indításai mellett szinte végig hibátlanul helyezkedett, bravúrosan olvasta a játékot, és nem kevesebb mint tizenhárom(!!!) pontos átadással találta meg Hidegkutit.

Bár a gólokat a támadók szállították, a mérkőzés legjobbja a középső harmadot korlátlanul uraló Bozsik volt: 48 előrefelé irányuló passzából 40 volt sikeres (83%-os hatékonyság), miközben 28 labdát szerzett, és 12(!!!) sikeres szerelést hajtott végre. A mérkőzés előtt sokan féltették a magyar csapatot az ellenfél fizikai erejétől, a párharcokban mutatott határozottságától, ehhez képest Bozsik a középpályán például 33 párharcot nyert meg, 79%-os hatásfokkal dolgozva, ami egészen döbbenetes dominanciát mutat fizikálisan is.

És ha már párharcok: Lóránt Gyula egyetlen egy ilyet sem veszített a mérkőzés alatt (17/17), miközben volt 20 labdaszerzése és 17 sikeres szerelése is.

Zakariás fegyelmezett játékának köszönhetően Czibor lényegében szabad kezet kapott a baloldalon, amit parádés játékkal hálált meg. Budai II ezzel szemben inkább a vonal mellett helyezkedett, ezzel megteremtve a lehetőséget Bozsiknak, hogy a teljes középső harmadot bejátssza. Hidegkuti visszalépései ezzel párhuzamosan óriási területeket nyitottak meg Puskásnak és Kocsisnak – ki tudja, mi a meccs végeredménye, ha utóbbi nem játszik önmagához képest szokatlanul erőtlenül, csendesen.

Fotó: História, történelmi folyóirat.

Egyenes út a vb-címig?

A magyar csapat legnagyobb erényének összességében az egyensúly folyamatos megőrzése bizonyult. Az önmagában tekintélyt parancsoló hat találat mellé ráadásul a magyar csapat még egy szabályos gólt is szerzett, ám Leo Horn játékvezető egyet les címén érvénytelenített, megakadályozva ezzel, hogy Hidegkuti mesternégyessel zárja a meccset.

Annyit már tudni, hogy a válogatott májusban Budapesten visszavágót ad a pofontól most még támolygó Angliának, ám a jövő év legfontosabb eseménye ezzel együtt a svájci világbajnokság lesz. A pontos esélyek felmérése nem egyszerű – főleg a dél-amerikai ellenfelek, leginkább a címvédő Uruguay pontos erejének megítélése nehézkes –, de az biztosnak látszik, hogy az európai résztvevők közül Magyarországgal kiemelkedő esélyesként kell számolni.

Anglia soha korábban nem szenvedett még vereséget kontinentális csapattól hazai pályán – a mérkőzés tehát egyszerre mutat rá a magyar válogatott különleges erejére és arra is, hogy milyen komoly válságban lehet a szigetországi futball. Ezzel együtt fontos kiemelni, miszerint a svájci tornán a dél-amerikai ellenfelekkel is számolni kell, mint ahogyan az is nyitott kérdés még, mihez kezd Sebes a válogatott időnként megroggyanó védekezésével (az idei hat meccsén tizenegy gólt kapott a gárda, ami nem kevés).

Hidegkuti visszavont centerjátéka ugyan egyelőre elképesztő hatékonysággal működik, de az angliai győzelem hírével ennek meglepetésereje minden bizonnyal elillan – mostantól a riválisok külön készülhetnek majd erre a taktikai húzásra. Ehhez hasonlóan Zakariás átalakított szerepét is érdemes kiemelni, mint olyan játékelemet, amelyre az ellenfelek figyelme jó eséllyel erősen ráirányult az angliai mérkőzésen.

Ezzel együtt a magyar csapat ma vitán felül Európa és a világ egyik legjobbja.

Sebes Gusztáv minden jel szerint megtalálta a tökéletes összeállítást, a kezdőcsapatban legalább 5-6 klasszis futballista kap helyet egyszerre, miközben a játékosok közötti kapcsolatok is szinte hibátlanul működnek. A világbajnokságig hátralévő kevéssel több mint fél év elég kell legyen arra, hogy a csapatjátékot tökéletesre csiszolva a válogatott Svájcban a saját stílusában, a saját játékát játszva, az ellenfelektől függetlenül is képes legyen végleg megszolgálni az olimpiai győzelemmel egyszer már kiérdemelt Aranycsapat jelzőt.

Felkészülési mérkőzés

Helyszín: London, Empire Stadium, Wembley, 105 000 néző. Vezette: Leo Horn (holland).

 

Anglia–Magyarország 3:6 (2:4)

 

ANGLIA: Gil Merrick – Alf Ramsey, Harry Johnston, Bill Eckersley – Billy Wright, Jimmy Dickinson – Stanley Matthews, Ernie Taylor, Stan Mortensen, Jackie Sewell, George Robb. Szövetségi kapitány: Walter Winterbottom

MAGYARORSZÁG: Grosics Gyula (Gellér Sándor, 83.) – Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Bozsik József, Zakariás József – Budai László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán. Szövetségi kapitány: Sebes Gusztáv

 

Gólszerző: Sewell (14.), Mortensen (38.), Ramsey (57. – 11-esből), ill. Hidegkuti (1., 22., 53.), Puskás (25., 29.), Bozsik (50.)

Szponzorált tartalom

A cikk a Telekom támogatásával készült.

Kiemelt kép: Central Press / Getty Images

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.