Az 1936-os berlini olimpiáról számtalan írás született, nehéz olyan témát, élettörténetet találni, amely újjal tud szolgálni. Hiszen ki ne tudná, hogy a náci Németország propagandacélokra használt fel a játékokat, és ugyan az antiszemita és rasszista politika miatt indultak bojkott-kezdeményezések, végül 49 nemzet 3963 sportolója (331 nő és 3632 férfi) indult el 21 sportág 129 versenyszámában.
Magyarország nagyon komoly létszámmal, 216 fővel vonult fel, és végül a küldöttség 10 aranyéremmel tért haza. Szabadfogású birkózásban Kárpáti Károly (könnyűsúly) és Zombori Ödön (légsúly) nyert, a kötöttfogásúak között Lőrincz Márton (légsúly) lett az első.
Három aranyérem született a pástokon is: Elek Ilona női tőrben, Kabos Endre férfi kardban győzött, a Berczelly Tibor, Gerevich Aladár, Kabos Endre, Kovács Pál, Rajcsányi László, dr. Rajczy Imre összeállítású csapat is biztosan hozta magát, a döntőben, 9:6-ra múlta felül az olaszokat.
Az olimpia egyik legnagyobb meglepetését Csík Ferenc aratta, aki a nagy esélyes japánokat megelőzve megnyerte a 100 méteres gyorsúszást. Csák Ibolya magasugrásban remekelt, 162 cm-rel győzött, Harangi Imre az ökölvívók könnyűsúlyú kategóriájában nem talált legyőzőre, a vízilabda-válogatott pedig (Bródy György, Hazai Kálmán, Homonnai Márton, Halassy Olivér, Brandi Jenő, Németh János, Bozsi Mihály, Kutasi György, Molnár István, Sárkány Miklós, Tarics Sándor), ha nehezen is, de megvédte bajnoki címét.
A játékok hőse Jesse Owens volt, aki négy aranyérmet nyert atlétikában.
Ez volt az első olimpia, amelyről készült tévéközvetítés. Leni Riefenstahl német rendező 400 ezer méternyi filmanyagot vett fel a játékokról, ebből született az Olympia című alkotása. A Magyar Rádió is ünnepelhetett, hiszen először adott élő közvetítést az eseményről a legendás Pluhár István révén.
Aki utolérte a vonatot
Akadt azonban egy olyan résztvevője is a játékoknak, akinek felbukkanása szinte a csodával volt egyenértékű. Nem azért, mert a teljesítménye erre nem tette volna alkalmassá, hanem azért, mert öt évvel korábban repülőgép-szerencsétlenséget szenvedett, kómába esett és úgy tűnt, járni sem tud majd, nemhogy versenyezni.
Elizabeth Robinson 1911. augusztus 23-án született az Illinois állambeli Riverdale-ben. Talán sohasem atletizált volna, ha nincs egy jó szemű biológiatanár, aki nem látja meg benne a csodát. 1928-ban, egy téli napon a 16 éves Betty lekéste a Chicagóból hazafelé tartó vonatot, de olyan sprintet vágott le a pályaudvaron, hogy még elérte az állomást éppen elhagyó szerelvényt.
Biológiatanára, a korábbi atléta Charles Price egyszerűen nem hitt a szemének, a tinédzser, aki gitározott, iskolai színjátszó körben tevékenykedett és a templomi jótékonysági eseményeken vett részt, egyszer csak szó szerint berobbant… egyelőre a vonat fülkéjébe.
Fogalmam sem volt, hogy a nők akkoriban futottak. Én vidéken nőttem fel
– utalt egy 1984-es, Los Angeles Timesnak adott interjújában arra, hogy sohasem gondolt arra, hogy valaha is versenyezzen.
Világcsúcs a második versenyen
Másnap Price megkérte Robinsont, fusson 50 yardot az iskola folyosóján, és a sebessége olyannyira lenyűgözte, hogy arra ösztönözte, lánycsapat híján csatlakozzon a fiúkhoz. Márciusban, csupán néhány héttel a felfedezése után, Betty regionális atlétikaversenyen debütált és az országos csúcstartó Helen Filkey mögött a második lett. Azonnal meghívták, hogy csatlakozzon az illinois-i atlétikai klubhoz (IAWC).
Egy hónappal később már a newarki olimpiai selejtezőn találta magát, ahol egy óra alatt háromszor is futnia kellett, végül a döntőben a második lett, így kijutott az amszterdami olimpiára. Fél év alatt megváltozott az élete, és akkor még nem tudhatta, hogy az olimpián felér a csúcsra, és ő lesz a 100 méter első női olimpiai bajnoka.
Történelmi aranyérem
Mire az amerikai küldöttség kilenc nap alatt áthajózott Amszterdamba, Robinson már mindenki kedvence volt. Örök élményként könyvelte el, hogy megismerkedhetett a későbbi Tarzannal, a magyarországi sváb származású, szabadfalvai születésű Johnny Weissmüllerrel, aki három párizsi aranya mellé még nyert kettőt úszásban.
Az olimpián négy amerikai indult 100 méteren, Anne O’Brien az előfutamokban, Mary Washburn és Elta Cartwright az elődöntőkben esett ki. Egyedül Betty Robinson jutott be a fináléba, ahol 12,2 másodperccel maga mögé utasította két kanadai és egy német vetélytársát (egy kanadait és egy németet korábban rossz rajt miatt kizártak). Még 17 éves sem volt…
Ugyan a kanadaiak tiltakoztak, hiszen úgy érezték, Bobbie Rosenfeld érintette először a célszalagot, de a versenybírák kitartottak eredeti döntésük mellett. Ötven évvel később, egy, az amerikai olimpiai bajnokokról szóló könyvben Robinson így emlékezett vissza a versenyre:
Emlékszem, hogy átszakítottam a szalagot, de nem voltam biztos benne, hogy nyertem. Nagyon szoros volt. De lelátón lévő barátaim átugrottak a korláton, lejöttek és megölelgettek, akkor tudtam, hogy győztem. Aztán, amikor felhúzták a zászlót, sírtam.
A fellelhető felvételeken látszik, hogy Robinson diadalittasan emeli a karjait a célban, míg ellenfele oldalra fordulva rápillant, hogy lássa, vajon ki ért be előbb.
A kanadaiak a 4×100-as váltóban visszavágtak, és 48,4 másodperces új világcsúccsal legyőzték az amerikaiakat
A halál árnyékában
Miután hazatért, előbb New Yorkban, aztán Chicagóban, majd hazatérve Riverdale-ben is elképesztő ünneplés fogadta – szülővárosában a becslések szerint 20 ezer ember gyűlt össze a fogadására.
Az őrület elmúltával Betty visszatért a középiskolába, majd tanulmányait a Northwestern University testnevelés szakán folytatta. Úgy tervezte, hogy 1932-ben, hazai közönség előtt megvédi címét, és 1936-ban már edzőként segíti az amerikai válogatottat.
Aztán június 28-án minden megváltozott. Forró nyári nap volt, Robinson szeretett volna lehűlni. Azonban az edzők akkor még azt vallották, mivel teljesen más izmokat mozgat meg, mint az atlétika, ezért tilos az úszás. Bettynek jobb ötlete támadt, megkérte unokatestvérét, hogy a kisgépével repüljenek egyet.
A felszállás rendben történt, de mielőtt a repülőgép elérte a 600 láb magasságot, egyértelművé vált, hogy valami baj van. A motor leállt, a gép zuhanórepülésbe váltott és egy mocsaras területre zuhant. A helyszínre érkezőket szörnyű látvány fogadta, a becsapódás helyszínén két öntudatlan testen találtak,
Azonban kiderült, nem halt meg, de súlyos belső sérüléseket szenvedett, emellett eltört a lába, a csípője és a karja, és napokig kómában feküdt. Unokatestvére szintén túlélte a balesetet, bár évekkel később a sérült bal lábát amputálták.
Betty Robinson a következő 11 hetet kórházban töltötte, a sérült lábát szegecseléssel hozták helyre, de mivel rövidebb lett, mint a másik lába, úgy tűnt, sétálni is nehezére esik majd, a sportról pedig le kell mondania.
„Nem szerette, ha valaki azt mondta neki, nem. Nem rajongott a lehetetlen szóért. Amikor azt mondták, hogy nem lesz képes megtenni valamit, neki meg kellett találnia a megvalósítás módját, és meglepni azokat, akik kételkedtek benne. Ide tartoztak az orvosok is” – nyilatkozta tavaly az unokája, Brook Doire a Runner’s World című lapnak.
Ezek után még a magyar sportnapilapot is meglepte, hogy felmerült, indul Los Angelesben. 1932. június 14-én a Nemzeti Sport azt írta: „hónapokig feküdt kórházban, hosszú ideig bicegett mankóval, de most már teljesen rendbejött és azt a meglepő kijelentést tette, hogy indulni akar az olimpián.”
Rövidebb lábbal is folytatta
Persze erre egyéniben nem volt esélye, de nem adta fel. Éltette az, amit orvosa mondott neki: ha nem lett volna olyan fizikai állapotban a balesetkor, akkor nem épült volna fel belőle. A rehabilitáció során próbálgatta magát, és úgy érezte, még mindig képes futni, igaz, már nem olyan gyorsan, mint régen. De elég gyorsan ahhoz, hogy az amerikai válogatott tagja lehessen.
Úgy döntött, hogy megpróbálkozik a visszatéréssel. Sajnos sérülései miatt a térdelőrajt már szóba sem jöhetett, azaz egyéniben nem indulhatott, de ő beérte volna azzal is, hogy legalább a váltóban ott lehessen 1936-ban, Berlinben. Visszatért az illinois-i atlétikai klubhoz, és megkezdte az edzéseket.
Óriási küzdelem volt, hogy bekerüljek a csapatba, nagyon sokat dolgoztam pluszban
– mesélte. De az eltökéltsége, a képessége és a tapasztalata együttesen elegendő volt: bekerült a váltóba. Csupán 24 évesen, de a négyes legidősebb tagjaként.
A verhetetlen németek legyőzése
Az olimpiai előfutamok során kiderült, a német négyes verhetetlen. Az Emmy Albus, Käthe Krauss, Marie Dollinger, Ilse Dörffeldt összetételű csapat szédületes 46,4 másodperces világcsúcsot futott, a Harriet Bland, Annette Rogers, Betty Robinson, Helen Stephens összetételű amerikai váltó csupán 47,1-re volt képes.
A döntőre Adolf Hitler birodalmi kancellár is kilátogatott, a videofelvételek szerint állva és kiabálva szurkolt. Németország pedig száguldott a táv felét követően már 9-10 méteres volt az előny. Az utolsó váltásnál azonban Dörffeldt kiejtette a botot, a csapat ezzel kiesett, az amerikaiak pedig éltek a potyalehetőséggel és megnyerték a versenyt.
„Bárcsak ne történt volna ez a baleset, Helen gyorsabb volt ellenfelénél, így is nyertünk volna” – emlékezett vissza, talán kissé túlzott önbizalommal Robinson, aki Helen Stephensnek adta át a botot, így utóbbié volt a megtiszteltetés, az elsőként való célba érkezés. (Az tény, hogy a 100 métert Stephens nyerte, míg Dörffeldt, a németek leggyengébbik futója egyéniben nem is indult el.)
„Leírhatatlan, mennyire szerencsésnek éreztem magam, hogy ott voltam és újabb aranyérmet szereztem. De a 100 méteres versenyt nagyon nehéz volt végignéznem” – tette hozzá Betty.
Atlanta fáklyavivője
Immáron kétszeres olimpiai bajnokként a játékok után visszavonult, bár a sportágnál maradt, hiszen időmérőként dolgozott tovább, és a női atlétikát támogatva előadásokat is tartott.
Megházasodott, két gyermeke született és egy Chicagótól északra fekvő faluba, Glencoe-ba költözött, ahol évekig egy barkácsboltban dolgozott. Sohasem kérkedett az eredményeivel, unokája elmondása szerint az érmeit egy cukorkás dobozban tartotta a fiókban.
Amikor 1977-ben beválasztották az amerikai atlétikai Hírességek Csarnokába, azt mondta, szerinte a legtöbben még csak nem is hallottak róla. Azt viszont a családja nagyon szomorúan vette tudomásul, hogy a hazai olimpiai Hírességek Csarnokába nem került be.
1996-ban még egyszer reflektorfénybe került, amikor az atlantai olimpia fáklyájának váltófutása denveri otthona mellett haladt el, és felkérték, 84 évesen vigye néhány háztömbnyire ő is.
Utolsó éveiben Alzheimer-kór gyötörte, rákot diagnosztizáltak nála. 1999. május 17-én, 87 évesen halt meg. Élettörténetét már eladták egy filmhez, egyelőre azonban nem tudni, lesz-e belőle valami.
Kiemelt fotó: Getty Images
