Sport

A világ leggyorsabb futója, aki tönkretette Hitler álmát

40 éve halt meg Jesse Owens, aki az 1936-os berlini olimpián négy olimpiai aranyérmet nyert atlétikában, ezt a teljesítményt csak Carl Lewis tudta lemásolni 48 évvel később. Owens élete a példa, hogy elszántsággal és kemény munkával sok minden elérhető, a személyét azonban mindig azzal kötik össze, hogy ő volt, aki fekete futóként megfricskázta a berlini olimpián Adolf Hitlert.

Még a túlzásokra építő népmesékben is túl szép lenne:

egy tízgyerekes család legkisebb gyereke meghódítja a világot, és a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető diktátor szeme előtt négy olimpiai bajnoki címet nyer – fekete atlétaként.

A lehetetlen nem létezik, hirdette néhány éve az egyik legnagyobb sportszergyártó, és James Cleveland Owens élete tökéletes példája ennek a szlogennek.

Owens, akinek nagyapja még rabszolga volt, apja pedig egy gyapotültetvényen dolgozott, az USA egyik délkeleti államában, Alabamában született, és még nem volt tízéves, amikor a család a jobb élet reményében Clevelandbe költözött, miután egyik lánytestvére hazatérve lelkesen elújságolta, hogy a városban a gyárak révén mennyi munkalehetőség adódik.

Owens az általános iskolában lett Jesse, egyik tanára ugyanis a JC-t (a James Cleveland rövidítését) a déli akcentus miatt Jesse-nek hallotta, a név pedig ráragadt. Atlétikai karrierje a középiskolában kezdődött, ahol tanára, Charles Riley felfigyelt rá a testnevelésórán. Riley komoly befolyással bírt Owensre, azt vallotta, egy sprinternek hosszabb távokat is futnia kell edzésen, hogy 100 és 200 méteren sikeres lehessen, és nem győzte hangsúlyozni, hogy a pillanatnyi sikerek helyett a távlati célokban érdemes gondolkodni.

1932-ben Owens nagy reményekkel érkezett az olimpiai válogató előselejtezőjére, de bukott sportolóként távozott: 100 és 200 méteren, valamint távolugrásban sem tudott nyerni. A kudarc azonban nem törte össze, utolsó középiskolai évében elképesztő formában teljesített, hetvenkilenc versenyen indult és hetvenötöt ezek közül megnyert.

A legnagyobb dobását az országos középiskolai bajnokságra tartogatta, ahol 756 centis eredménnyel megnyerte a távolugrást, világcsúcsot állított fel 220 yardon és 9,4 másodperces futásával beállította a világrekordot 100 yardon. Az eredménysor annyira lenyűgözte a clevelandi városvezetést, hogy a Chicagóból hazaérő Owens tiszteletére olyan utcai parádét rendeztek, amelyet csak a legnagyobb sporthősöknek, például olimpiai bajnokoknak szoktak összehozni.

Owens eredményeire a legnagyobb egyetemek is felfigyeltek, végül az Ohio Állami Egyetem és a Michigani Egyetem versengett a kegyeiért. A két intézmény közül az döntött az Ohio mellett, hogy az ekkor már családos – 1932-ben született első lánya, Gloria – Owens részmunkaidős munkát kapott teherliftkezelőként, de néhány különbözeti vizsgát még le kellett tennie, hogy 1933 őszén elkezdhesse egyetemi tanulmányait.

Hiába volt előélete alapján az egyetem egyik legígéretesebb elsőévese, Owensre is ugyanazok a szabályok vonatkoztak:

az Ohiónak mindössze egyetlen kollégiuma volt, de onnan a feketéket kizárták, így több afroamerikai tanulóval összefogva egy panzióban lakott. A legtöbb étterem nem szolgálta ki ekkoriban a feketéket, ahogyan a mozik többségébe sem engedték be őket.

Az Ohio edzője, Larry Snyder úttörőnek számított azzal, hogy fekete atlétákat is edzett, mivel akkoriban Amerika nagy részében a feketék nem vehettek részt az egyetemi sportéletben, a helyi amerikaifutball-csapatban például csak fehérek szerepeltek. Snyder kiemelt figyelmet fordított Owensre, és úgy érezte, tanítványa lassan kezdi a futamait, ezért rengetegszer gyakoroltatta vele a rajtot. Megváltoztatta a távolugró technikáját is: azt tanácsolta neki, a levegőben szállva rúgjon a lábaival, hogy azáltal még messzebbre ugorhasson.

Fotó: Roger-Viollet via AFP

Owens neve hallatán mindenkinek a berlini olimpia ugrik be, pedig volt egy ennél is lenyűgözőbb mutatványa:

1935-ben 45 perc alatt öt világrekordot írt át, egy hatodikat pedig beállított a Michigan állambeli Ann Arborban rendezett egyetemi bajnokságon.

Nem elhanyagolható tényező, hogy Owens öt nappal a verseny előtt leesett a lakásban a lépcsőn, és annyira megütötte a hátát, hogy a bajnokság helyszínére megérkezve úgy kellett kisegíteni a kocsiból, a melegítésnél pedig csak annyira tudott lehajolni, hogy a térdeit megérintse. Snyder végül beleegyezett, hogy Owens elinduljon a versenyen, de azzal a feltétellel, hogy minden szám előtt egyeztetnek az állapotáról.

15.15-kor Owens felállt a 100 yardos síkfutás rajtjához, és valami isteni csoda folytán a fájdalom tovaszállt, ő pedig már 30 yard után az élre állt, majd 9,4 másodperces idővel beállította a világcsúcsot. Az időmérők felénél egyébként 9,3-mal zárt Owens, de a szabályok szerint a leglassabb időket vették figyelembe, így lett a 9,4 a hivatalos eredmény. Hogy a 9,3 másodperc milyen nagy csúcs lett volna, azt mutatja, hogy 13 évvel később sikerült csak hasonló időt produkálni ezen a távon.

15.25-kor a távolugrás volt a következő versenyszám, és a sűrű program miatt Owens tisztában volt vele, hogy csak egy ugrásra lesz lehetősége, és azt tökéletesen kihasználta: 813 centinél ért földet, így 15 centit javított az aktuális világrekordon, és elsőként jutott 8 méter fölé.

Owens rekordja 25 évig tartotta magát, és a 813 centis eredménnyel 81 évvel később, a riói olimpián a hatodik helyen zárt volna.

15.34-kor a 220 yard döntője várt rá, ez a táv megfelel a 200 méteres síkfutásnak, amelyet manapság a 400 méteres pálya egyik kanyarjából indítanak, az USA-ban viszont az 1960-as évekig egy hosszú egyenes pályán rendezték. Owens óriási tempóját a többiek képtelen voltak tartani, így hatalmas fölénnyel nyerte a versenyt, a 20,3 másodperces ideje pedig egyszerre lett világrekord a 220 yard és a 200 méter esetében is.

Zárásként ízelítőt adott páratlan sokoldalúságából, a 220 yardos (200 méteres) gátfutásban 5 métert vert a többiekre, és elsőként jutott 23 másodperc alá, amikor 22,6-tal ért célba, bezsebelve ezzel újabb két világcsúcsot. A nap hősét az öltözőben valósággal megrohamozták a rajongók, a sporttörténelem egyik legvarázslatosabb 45 perce után mindenki meg akarta szorítani a kezét, vagy csak elismerően megveregetni a vállát.

1936 legnagyobb sporteseménye a berlini olimpia volt, és az év tavaszán Owens 100 és 200 méteren, valamint távolugrásban is megnyerte a válogatót. A náci Németországban rendezett olimpia előtt komoly vita robbant ki az Egyesült Államok olimpiai bizottságán belül arról, hogy a csapat egyáltalán részt vegyen-e a játékokon, végül azok kerekedtek felül, akik az indulás mellett érveltek.

Maga Owens is nagy nyomás alatt volt, az afroamerikaiak jogaiért küzdő NAACP azt szerette volna, ha a sportoló nem utazik el a szerintük a náci propaganda eszközéül szolgáló olimpiára, mások viszont éppen azt szajkózták, az lenne az igazán hatásos üzenet, ha egy fekete amerikai győzne az árják felsőbbrendűségét hirdető Hitler szeme előtt.


Owens és az amerikai olimpiai csapat, köztük további 17 színes bőrű sportoló, végül július 15-én szállt fel az SS Manhattan nevű hajóra, amely kilenc nap múlva kötött ki Bremerhavenben. Owens a fedélzeten edzve próbálta formában tartani magát, miközben rengeteg aláírást osztott ki az utasok között.

Augusztus 2-án a horogkeresztes zászlókkal borított berlini Olimpiai-stadionban Owens azzal a tudattal vághatott neki a 100 méter előfutamainak, hogy világcsúcstartó – két hónappal korábban 10,2-t futott Chicagóban – és favorit lévén mindenki őt akarja megverni. Ami könnyebbséget jelentett számára, hogy legnagyobb ellenfele, a korábbi amerikaifutballista, Eulace Peacock egy sérülés miatt nem indulhatott az olimpián, pedig a szintén Alabamából származó rivális 1935-ben háromszor is nyerni tudott ellene.

Ott volt viszont egy másik amerikai, Ralph Metcalfe, aki már tudta, milyen érzés olimpián indulni, mert négy évvel korábban ezüstérmes lett 100 méteren. Owens már az egyik előfutamban beállította 10,2-es világrekordját, de az erős hátszél miatt ezt nem hitelesítették. A döntőbe Owens és Metcalfe jutott be a két elődöntő győzteseként, de az eső miatt felázott salakos pályán már a rajtnál eldőlt a verseny, Metcalfe majdnem megbotlott, és hiába kapcsolt rá az utolsó métereken, a 10,3-mal célba érő Owenst nem tudta beérni.

Bár elterjedt az a városi legenda, hogy Hitler Owens győzelmét látva kiviharzott a stadionból, a náci vezér valójában aznap csak az első eredményhirdetésnél jelent meg a pályán, majd úgy döntött, a továbbiakban nem gratulál személyesen a győzteseknek.

Owens később azt mondta, Hitler valóban nem fogott vele kezet, majd hozzátette, hogy az amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt sem hívta meg a Fehér Házba, hogy gratuláljon neki.

Ennél azért jobban érdekelte, hogy ezzel hivatalosan is ő lett a földkerekség leggyorsabb embere, ráadásul, ami pikánssá teszi a sztorit, hogy Owens abban a szöges cipőben száguldott a berlini stadionban, amit a német Adi Dassler személyesen adott át neki az olimpiai faluban.

Dassler 12 évvel korábban alapította testvérével, Rudolffal a sportcipőket gyártó cégét (amely 1949-től viselte az Adidas nevet), és úgy érezte, az olimpia tökéletes alkalmat ad arra, hogy reklámot csináljon magának, ha a világ legjobb atlétái, köztük Owens viselik az erre az alkalomra készült termékeit. Owenst lenyűgözte Dassler ajándéka, mert a cipő, bár ugyanúgy bőrből készült, mint elődei, jóval rugalmasabb és könnyebb volt.

Owens a harmadik versenynapján előbb 21,1 másodperccel olimpiai rekordot állított fel a 200 méter előfutamában, majd kis híján kiesett a távolugrás selejtezőjében. Történt, hogy az amerikai elsőre nem vette észre, hogy a bíró már felemelte a zászlaját, jelezve, hogy az ugrás beleszámít a versenybe, és a félgőzzel végrehajtott nekifutás és a bemelegítésnek szánt ugrása után tudatosult benne, hogy ez már élesben ment.

A hibája miatt felzaklatott állapotban állt oda a második ugráshoz, amelynél belépett, és már csak egy kísérlete maradt.

Ekkor lépett oda hozzá a németek kedvence, Luz Long, aki Hitlerrel ellentétben nem tartott alsóbbrendűnek egy fekete atlétát, és azt tanácsolta Owensnek, kezdje meg messzebbről az ugrást, mert a 715 centis szintet vígan megugorja, hiszen egy évvel korábban ennél majdnem egy méterrel messzebbre repült, amikor felállította a világrekordot.

Long Fair Play-díjas ötlete bevált, Owens bejutott a döntőbe, ahol az utolsó előtti sorozat kezdetén a német 787 centis, Európa-rekordot jelentő ugrásával beérte. Owens azonban a végére tartogatta a nagy durranást: 794 centivel visszavette a vezetést, majd az utolsó sorozatban 806 centinél ért földet.

A versenyből leginkább a barátságra emlékszem, amit Luz Longgal kötöttem. Az összes érmemet és kupámat is beolvaszthatnak, de akkor sem érnének semmit ahhoz a 24-karátos barátsághoz képest, ami Longhoz köt

– nyilatkozta Owens. A távolugrás olimpiai bajnoka és ezüstérmese a második világháború kitöréséig levelezett egymással, majd a Lipcsei Egyetemen jogi diplomát szerző Longot besorozták a német hadseregbe, és 1943-ban, Szicíliában életét vesztette a harcokban.

Egyéni mesterhármasát Owens 200-on tette teljessé, pedig az elődöntőben honfitársa, Mack Robinson az olimpiai rekordot beállítva 21,1-gyel üzent a kétszeres olimpiai bajnoknak. Aki meglepetést várt a döntőben, annak csalódnia kellett, Owens majdnem fél másodpercet vert Robinsonra a döntőben, és 20,7-tel új olimpiai rekordot állított fel.

Owens a 4×100-as váltóval nyerte negyedik aranyát, pedig az eredeti terv szerint nem is szerepelt volna az amerikai négyesben sem ő, sem a 100 méteren második Metcalfe.

Frank Wykoff és Foy Draper mellett Sam Stoller és Marty Glickman készült a váltóra, és az amerikai csapat edzője, Lawson Robertson Owens 200 méteren aratott győzelme után azt nyilatkozta, azt szeretné, ha másoknak is kijutna a dicsőségből.

Ehhez képest a verseny reggelén Stoller és Glickman kikerült a váltóból, és Owens, valamint Metcalfe neve szerepelt Wykoffé és Draperé mellett. Hivatalos indoklás hiányában mindenkit azt sejtette, hogy a két zsidó származású atlétát, Stollert és Glickmant a nyíltan antiszemita Németország sportünnepén nem látták volna szívesen.

Az új felállással csak erősödött az amerikai csapat, amely 39,8 másodperces idővel új világcsúcsot futott – ami még 20 évig fennállt. Az olimpia legeredményesebb sportolójaként záró Owens pedig a négy arany mellett azt is elmondhatta, hogy Berlinben összesen tíz futamban indult, és mindegyikben első helyen végzett.

Bár Owenst azóta is sokan ünneplik, mint a sportolót, aki a képességeit előtérbe helyezve szállt szembe a náci diktatúrával, a futóról könyvet író, Maryse Ewanjé-Epée szerint erről szó sem volt.

„Nem harcolt semmi ellen. Fura látni, hogy rasszizmus elleni szimbólum lett belőle, pedig ő csak egy szegény fekete srác volt, aki kitalálta magát. A munka szent volt számára, tudta, hogy csak így lehet sikeres, és nagyon korán belátta, hogy sportolóként jó esélye lehet a kitörésre. Jesse Owens azért is lehet példakép, mert megmutatta, hogy változtathatsz az életeden, ha keményen dolgozol” – magyarázta Ewanjé-Epée, akinek 2016-ban jelent meg a könyve Owensről.

Négy arannyal a zsebében Owens ünnepelt sztárként tért haza, de hiába álmodozott arról, hogy az ötszörös olimpiai bajnok úszó, a Tarzanként filmkarriert csináló Johnny Weissmullerhez hasonlóan berobban Hollywoodba, neki ez nem jött össze – elsősorban a bőrszíne miatt.

„Teljesen világos volt, hogy mindenki meg akarta veregetni a vállam, kezet akart fogni velem, de senki nem akart munkát adni nekem” – panaszkodott.

Pedig a berlini sikerei után számos cég reklámszerződéssel kereste meg, de az amerikai atlétikai szövetség erre válaszul megvonta az amatőr státuszát, ami gyakorlatilag egyet jelentett Owens visszavonulásával.

A világ leggyorsabb embere jobb híján elkezdte pénzre váltani az adottságait, hol egy-egy villámléptű kihívóval, hol lovakkal futott versenyt fellépti díj ellenében.

Ha pedig kifogyott a felkérésekből, akkor munka után nézett, egy ideig például egy benzinkúton dolgozott.

Mit kellett volna csinálnom? Volt négy aranyérmem, de azt nem ehetem meg

– mondta élete egyik nehéz időszakában.

Megpróbálkozott saját cégekkel is, de ezek csődbe mentek, sőt pár évvel az olimpia után amiatt is bajba került, hogy nem fizette be az adót az olimpiáért kapott pénzjutalma után.

A neve viszont még mindig jól csengett, és ezt a politika is tudta, a hidegháború korai éveiben az amerikai kormány Ázsiába küldte Owenst jószolgálati nagykövetként. A sporttól sem szakadt el, az 1956-os melbourne-i olimpián több olimpiai bajnok honfitársával együtt Dwight D. Eisenhower elnök személyes megbízottjaként volt jelen.

Ahogy az atlétikában, a civil életben is sokoldalú volt, motivációs beszédeket tartott, hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozó szervezeteknél segédkezett, 1973-ben pedig sportvezetőként is kipróbálhatta magát, amikor bekerült az amerikai olimpiai bizottság igazgatótanácsába.

Bár senki nem vonta kétsége, hogy Owens legendás alakja az amerikai sportnak, a fekete közösség részéről sok kritika érte, amiért szerintük nem vállalt elég komoly szerepet az afroamerikaiak egyenjogúságért folytatott harcában.

1970-ben megjelent életrajzában Owens azt írta, a fekete aktivisták folyamatos harcukkal csak ártottak maguknak, aztán két évvel később I have changed, azaz Megváltoztam című újabb könyvében a bajnok már felülírta saját álláspontját, és megjegyezte, hogy az a fekete, aki akkoriban nem számított aktivistának az vagy vak, vagy gyáva.

„Az életben egyetlen győzelem számít, az, amikor önmagad legyőzöd” – vallotta Owens, aki végül az őt megillető elismerésben részesült, amikor 1976-ban megkapta Gerald Ford elnöktől az Elnöki Szabadság Érdemrendet.

A kitüntetés után Owens még négy évig élvezhette a felé áradó szeretetet, amely rengeteg rajongói üzenetben, levélben nyilvánult meg, majd 66 évesen tüdőrákban halt meg, amelyet a harmincévnyi kemény dohányzás idézett elő.

„Egyetlen sportoló sem szimbolizálta nála jobban az emberi küzdelmet a zsarnokság, a nyomor és a faji megkülönböztetés ellen” – búcsúztatta Owenst az akkori amerikai elnök, Jimmy Carter.

Kiemelt kép: AFP

Ajánlott videó

Olvasói sztorik