Tele van vele a média: a legkisebb újságtól a legnagyobb tévéig mindenki kíváncsi arra a vasemberre, aki majd’ 53 évesen, egyedüliként teljesítette a világ legnehezebb futóversenyét. Nem tud lemenni a boltba anélkül, hogy valaki ne szólítaná meg. Hiába, Komárom kis város, mindenki ismer mindenkit – mondja Szőnyi Ferenc, aki Ácson született, de komáromi lokálpatrióta.
Fejben nagyon ott kell lenni
“A saját kezemmel építettem itt körülöttünk mindent”– mondja komáromi házának udvarán Szőnyi Ferenc.
Saját kezével, ízlelgetjük, szimbolikus, hogy így fogalmaz. Két, merőben más életet rakott össze: az első szakaszban építési vállalkozóként a kisebb-nagyobb sikerek és kudarcok között lavírozott, a második szakaszban mentalitásának, jó értelemben vett konokságának köszönhetően meghódította a világot.
Az indiai The Hell Race jelét, ami az ördög vagy a pokol, nagyon eltalálták. A verseny legmagasabb pontja bőven 5000 méter felett található, csak ott érted meg igazán, miről is szól ez az egész.
– kezdi az egykori építőipari vállalkozó, a ma a világ egyik legkeményebb embereként ismert Szőnyi Ferenc. Azt mondja, a versenyek után sokan kérdezik a fáradtságról, ő pedig mindig elmagyarázza: van az azonnali, a célba érkezés utáni, és van a hetekig, hónapokig tartó. Szőnyi nyugodtan, lassan, a szavait figyelmesen megválogatva beszél, de ez szerinte a nagy kép, a “varázslat” része.
Minden megkeresésnek örül, hiszen, ahogy fogalmaz: “Frissen tartja bennem a történteket, ha beszélhetek róluk – ez pedig még nagyon jól fog jönni a készülő könyvemhez”. Amióta hazajött, folyamatosan csörög a telefonja, levelekkel bombázzák, de nem csak itthon ilyen népszerű.
Indiában szépen lassan híre ment annak, hogy már csak én vagyok versenyben a Hell Race-en. Többször volt az, hogy motoros falkák suhantak el mellettem, majd a következő sarkon bevártak, és fotókat, selfie-ket készítettek velem.
Szőnyi, habár szerinte egy kívülállónak, meglehet, érdekesen hangzik, művészetnek tartja azt, amit csinál.
Nagyon sok faragás, farigcsálás után alakult, formálódott ki ez a művészeti alkotás. Lehet nagy szavak ezek, de az, aki a testéből kihozza a maximumot – beszéljünk akár wattokról, kilogrammokról, sebességről – az nem lehet más, csak művész.
A versenyekre való felkészülésről, a lehetetlennek és végeláthatatlannak tűnő távokról azt mondja, az egész fejben dől el, neki pedig szerencséje van, nem feladós típus. Mindig keres kapaszkodót, résztávokra bontja a versenyt, és annyit iszik, amennyit csak tud. Óránként egy litert, mondja, majd hozzáteszi: “számolja ki, ha volt olyan napom, ahol 22 órát futottam, akkor alsó hangon is 20 litert ittam. Indiába 75 kilósan mentem ki, a verseny alatt 68-ra fogytam – elveszítettem a testtömegem tíz százalékát.”
Hisz magában, de ennél többről van szó
Én jó arányban tettem magamra, bár magas volt a léc, úgy 90 százalékban biztos voltam, hogy sikerülni fog. A futótársadalom nyilván kisebb arányban gondolta mindezt, az emberek nagy többsége viszont már tényleg azt mondta, lehetetlenre vállalkozom.
– mondja Szőnyi a The Hell Race győzelemért járó díjra pillantva. Szerinte egy laikusnak nem lehet elmagyarázni, mit, miért tesz. Egy átlagember a napi nyolc óra munka után már annak is örül minden nyűggel és fájdalommal együtt, ha van energiája fél órányi mozgásra a tömb körül.
Azt mondja, borzasztó nehéz fenntartani a motivációt, és tudatosítani a testben, hogy habár a felkészülés során a fejlődés nem látványos, a versenyen pedig a cél leírhatatlanul messzinek tűnik, mennie kell tovább.
Az állóképességünk fejlesztése rendkívül időigényes feladat, és még láthatatlan is. A versenynek pedig valahol virtuálisan van egy vége, van célkapu, de nagyon nagy feladat a motivációt fenntartani, hiszen folyamatosan ingerelni kell a testet.
A 2013-as 30 nap, 30 Ironman-versenyt 358 óra 35 perc alatt másodikként teljesítette utódja, a fiatalabb generáció klasszisa, Rokob József mögött. Amikor arról kérdezzük, mi viszi tovább a 15. nap után, mosolyogva azt mondja: “Én így élek, mennem kell előre, hát megyek is.” Elmondja, csalódott kicsit a magyar sporttudományban, hiszen azóta sem keresték meg a kutatók.
Semmi nem támasztja alá azt, hogy ez hogyan volt lehetséges. Gyakorlatilag napi 12 órát mentem, közben 10 ezer kalóriát égettem el, az emberi szervezet pedig 4-5 ezer kalória bevitelénél koppan, onnan nincs tovább. Nagy szívfájdalmam, hogy itthon ennek a tudományos vizsgálata senkit sem érdekelt, pedig nekem lenne kérdésem.
Biztos doppingol, vágta rá egy-két megmondóember az interneten, de Szőnyi velük nem foglalkozik, azt mondja, tiszta a lelkiismerete. A dopping nem plusz energiát ad a használójának, hanem stimulál, tehát becsapja a szervezetet.
Bár mindenki győzni szeretne, természetesen én is, engem nem motivál, hogy mindenféle anyagokkal tömjem magam. Engem csak az érdekel, hogy kihozzam a testemből a maximumot, az azutáni, mesterségesen előidézett állapotokra nem vagyok kíváncsi.
Hozzáteszi, nyíltan, szabadon, tisztán él, és etikailag sem tartaná elfogadhatónak, ha bármilyen illegális segítséget elfogadna. És amúgy is: a Nemzetközi Atlétikai Szövetség égisze alatt versenyeznek, a nap minden órájában kontroll alatt vannak, nincs értelme csalni.
A legnagyobb versenyzők között
Noha néhány hete teljesítette a világ legkegyetlenebb futóversenyét, azt mondja, nem ez volt élete legnehezebb futama. A Dupla Decát, azaz a hússzoros Ironmant 2010-ben, Mexikóban világrekorddal, 481 órás idővel nyerte meg.
Az a verseny mindenek felett áll, még nem találtak ki olyan távot, amely überelné. Mindent megvehetsz, a jó cipőt, a jó kesztyűt, még a sapkát is, de a rendszerességért, a fegyelemért tenned kell.
Szőnyi Ferenc összeállított egy listát, amely a világ legnehezebb versenyeit tartalmazza. A listán szereplő valamennyi versenyt csak és kizárólag ő teljesített eddig. Ezen a Dupla Decán, a The Hell Race-n, a La Ultrán és a Milano-Sanremón kívül olyan brutális távok is szerepelnek, mint a 4800 kilométeres Race Across America kerékpárverseny, a Spartathlon és a már korábban említett 30 nap/30 Ironman.
Nem árul zsákbamacskát, igen büszke erre a listára, és úgy gondolja, letett már valamit az asztalra. Ekkor szóba jön Hosszú Katinka is, akiről Szőnyi elmondja, sportolóként megemeli a kalapját előtte.
Maximálisan tisztelem, mert tudom, mennyi áldozattal, fájdalommal jár az egész. Gondoljunk bele, micsoda teljesítmény kettő-három-négy, akár öt olimpián is részt venni.
Egyszer egy stúdióban ült Hosszú Katinkával, mondja, és úgy érezte, tiszteli őt az úszóklasszis.
Nagyon jó érzés volt, hogy kölcsönösen tiszteljük egymást, mert a magyar sportból éppen az erkölcs hiányzik leginkább. Katinka tudja, hogy amit ő tud, én nem tudom; és ez fordítva is pontosan így van.
Szőnyi azt mondja, sok mindenről van véleménye, de gondolatait inkább megtartja magának. Pályafutását egészen addig tolná ki, ameddig érez magában erőt és motivációt – most sem pihen sokat, készül egy augusztusi tízszeres Ironmanre.
