Stílszerűen csapjunk a lovak közé: mi a gond az öttusában?
Az, hogy a magyar öttusa fennállása leggyengébb eredményét produkálta a riói olimpián. Nemhogy dobogón nem állt senki, hanem a legjobb 10-be sem volt magyar. Egy hónappal később, az év legfontosabb utánpótlás-versenyén, a junior világbajnokságon, a megszerezhető 21 éremből elhoztunk egyet. Katasztrófa. Én meg csak vártam és vártam. Vártam, hogy valaki elmondja, leírja, hogyan történt, történhetett ez, de ez nem nagyon történt meg – válaszolt mély sóhajtást követően egy szuszra az egyszerű sportérdeklődő számára is látható problémára a 63 éves szakember,
VÍVÁS
A riói olimpia eredménytelenségéből az látszik, valami tényleg nem gömbölyű. Összetett sportág különösen összetett problémahalmazt sejtet. Végigmehetünk a problémákon versenyszámonként?
Az öttusa kulcsszáma, az egész verseny eredményét befolyásolja, meghatározza. Nemcsak pontokat gyűjtök, hanem elveszem az ellenfelektől a lehetőséget. Valaha, nem is olyan régen ez magyar szám volt. Tartottak, féltek tőlünk. A kérdés az volt csupán, hogy mennyi előnyt sikerül az ellenfelekre rávívni. Most nem így van. Most mi tartunk az orosztól, a franciáktól, az angoltól, az arabtól. Most ideges, feszült magyar versenyzőket, és edzőket látok a vívóteremben , és nem egyszer tanácstalanságot.
Mi az oka ennek?
Az, hogy nincs meg a kellő tudás és versenyen szerzett tapasztalat ahhoz, hogy mi irányítsunk. Ezért esetleges az asszóink végkimenetele. Nem az történik a páston, amit mi akarunk, nem mi hozunk létre nyerő helyzeteket. Nem látom az elképzelést, nem látom, hogy a magyar versenyzők mit akarnak csinálni. Nem látom a vívótudáson alapuló győzni akarást.
Régebben mitől ment jobban?
Egyszer Balczó András azt mondta nekem. Kisfiam, ha meg akarsz tanulni zongorázni, akkor zongorázz! Ha jól akarsz vívni, vívj! Sokat. A napokban volt felnőtt párbajtőr válogató verseny. Két nap, két külön verseny. Öttusázó alig állt rajthoz, mindkét napon csak az én tanítványaim indultak. Holott régebben magától értetődő volt az indulás a vívóversenyeken és nem értem, mostanság miért nem vesznek részt a felnőttek, és a fiatalok ezeken.
Olykor azért indulnak és egész jó eredményeket érnek el. Mondjuk épp három éve, 2013-ban volt, amikor Marosi Ádám öttusázóként nyerte meg a vívók országos bajnokságát, akárcsak korábban Fábián László, Madaras Ádám, vagy épp Balczó András.
Fotó: MTI/Ujvári Sándor
Mindenkinek az életében lehet olyan nap, amikor minden bejön, amikor „érinthetetlen”, nem tudják megszúrni. De ez nagyon ritka és általában valamelyik edzésre, nem pedig az öttusa világesemények döntőjére esik. Egy átlagos versenynap a stressz miatt kisebb nagyobb gödörből indul, vagy a 35 asszó alatt előbb-utóbb belekerül oda az ember. Képletesen: nem fityeg az orrunk előtt a fonal, ezért szorgos munkával meg kell keresni ahhoz, hogy el tudjuk kapni. Szorgos munka hiányában összeomlásokat, hosszú, mély ” gödröket” látok, ahonnan nem, vagy nagyon nehezen találnak ki a magyarok.
Kijelenthető, az általános tudásszinttel és a versenyzési képességgel van a gond?
Ha a vívó tudásszint elég magas és megalapozott, akkor van mihez nyúlni. Vannak eszközeim, akcióim amiket előszedhetek, amit még csukott szemmel is meg tudok csinálni. Ott a zsebemben a tuti. Ezt a tudást igazából sok vívással és vívóversenyzéssel lehet beszerezni. A vívó versenyeken meg lehet tanulni azt is, hogy nem kell mindenkivel vívni. Akadnak nálad gyengébbek, akiket csak helyzetbe kell hozni és “le kell döfni”. Egyszerűen, lazán, mosolyogva. Úgy szeretnék ilyet látni magyar versenyzőktől. Akiknél az történik a páston, amit ők akarnak. Szeretnék látni kizáró szúrásokat, kötött szúrásokat. Szeretnék látni taktikát. Rendszert. Támadót, kontrázót, védekezőt, bármilyet, de azt semmiképp, ami többnyire mostanában történik, hogy csak úgy zajlik az asszó és mi csak reagálunk. A magas szintű, eredményes vívástudásnak birtokában voltunk egy páran. Tudtunk vívni és versenyezni. Szerintem minden “öreg” nyitott arra, hogy segítsen. Csak kérni, kérdezni kellene.
ÚSZÁS
A medencében is akad probléma? Az eredmények azt mutatják, összességében jól úsznak a magyar öttusázók.
Többnyire a mezőny első harmadában végzünk, de nem lehet észrevenni a tendenciát, miszerint sűrűsödött a mezőny. A legjobban úszó öttusázók nagyjából 6-8 másodpercen belül úsznak egymáshoz képest és mi inkább immár az élmezőny végén vagyunk. Azonban tudni kell, az úszás a minimális különbség miatt nem lehet nyerő szám. Ezért cél az kell legyen, hogy hátrébb ne essünk, legalább tartsuk ezt a pozíciónkat. Csendben jegyzem meg: az olimpián a magyarok közül senki sem úszta a legjobb idejét vagy jobbat annál. Ha itt nem, akkor hol?
LOVAGLÁS
Jó kérdés, de a szövetségi kapitányi jelentés nem is a víz hőfokában, hanem a rossz lovakban látta az olimpiai kudarc legfőbb okát.
A televízióban követtem az olimpiai lovaglást. Egyáltalán nem voltak rosszak a lovak. A lassításokon különösen jól látszott, hogy az akadályok felett 15-20 centivel ugrottak. Valószínű, hogy profi, jó adottságú ugrólovakat biztosítottak a rendezők, amiket “lovagolni” kellett volna. Nem voltak “automaták”, amiken csak “utazni” kell, igényelték, elvárták, hogy lovasa vezesse, pontosan érjen az akadályhoz és ne zavarja. Láttam ilyen lovaglást, nem magyar volt.
Pedig korábban a lovaglás is tipikus magyar szám volt.
Meglehet, de ettől manapság már nem igaz ez az állítás. Az utolsó három olimpián minden alkalommal leesett egy magyar a lováról. Egyszer megtörténik, mondjuk kétszer is előfordulhat, De jaj, háromszor? Olyan, mintha el lennénk varázsolva a tétversenyeken.
Mitől “felejtettünk el” lovagolni?
Általánosságban elég gyenge az öttusamezőny lovastudás-szintje. A technikai képzetlenség miatt olyan “túlélő” szám lett ez. Olyan, amit át kell vészelni. Év közben a világkupa versenyeken kisebbek az akadályok, aztán meglepődünk, amikor egy-egy világbajnokságon, olimpián, mint most Rióban „felteszik a lécet”.
Szombathelyi és a Tattersall
“Az öttusa szövetségnek pont, mint a Balczó-Török-Móna Aranycsapat idejében, szinte a világon egyedülálló módon, saját lovai vannak.
A feltételek tehát hatvan éve nem változtak. Épp úgy a Keleti-pályaudvarral szemben a “Tatiban” lovagolhatnak a budapesti öttusapalánták, mint a Balczóék, vagy az én időmben.
Annyi módosult csupán, Balczótól-Fábiánékig még ludovikás tisztek, komoly tudású, olimpiákat is megjárt lovasok, Tóth Bélák és Szabácsy Istvánok tanítottak a lovaglás tudományára.
Anno, Dr. Török Ferenc kapitánysága idején akadt olyan felkészülési szakasz, hogy 4-6 hétig nem volt hétvégénk. Hétfőtől szombat délig napi 3-4 edzés, aztán hol egy vívóverseny zavart be, hol egy lovas a vasárnapi pihenőbe.
De nem csak a lovasversenyen gyakoroltuk, hogy ne legyen gond az egyensúllyal, a vezetéssel vagy a meredek és széles akadály ugratásával.
Egyszer, az öttusa válogatott 15 edzésen, 15 lóval, 15 versenypályát lovagolt egymás után! Az egész válogatott, mindenki egy jó nagyot lépett előre ettől.
Akkor lehetett. Most nem lehet? Mindezek hiánya miatt mondom azt, válogatottjaink lovaglásában csak a bizonytalanság a biztos!”
Ma már mi sem tudunk többet, mint a többiek?
A baj az, hogy nem, holott tudhatnánk. Régebben többet lovagoltunk és a magyar rendezésű nemzetközi versenyeken nem egyszer nehezebb lovaspálya fogadta a vendégeket, mint a világbajnokságokon, olimpiákon. Megvolt az önbizalmunk, meg tudtuk oldani a nehezebb feladatokat, egyúttal ezzel gondot okoztunk a riválisoknak. Előnyt szereztünk. Ehhez képest most Rióban a lovak tudásához méretezték a pályát, a szabályok által engedett legmagasabbra tették a léceket, mi betojtunk, és elbuktunk.
Hétköznapi fejjel gondolkodva azt hinné az ember, a lovaglás drága dolog. Adottak a feltételek a megfelelő edzésmunkához?
A Nemzeti Lovardában 24 ló áll rendelkezésre. Szinte bármikor lehet lovagolni. Ingyen. Éppen ezért mondom, technikai minimum kell legyen, hogy egy felnőtt versenyző tudjon megfelelő sebességgel lovat vezetni, lovával összhangban dolgozva előre vagy visszafelé igazítani a távolságon az akadályhoz közelítve. Tudni kell nem zavarni a lovat, nem elmaradni az ugrás felett. Tudhatnánk… Ehhez képest az utóbbi években hazai ló hátán és ismert pályán sem láttam magyar versenyzőtől hibátlan, verőhiba nélkül lovagolt pályát. Olyat, amire azt mondják: na igen, ez király volt!
Szavait hallva hasonlóság látszik a vívás és a lovaglás problémakörében.
A lovaglás technikai szám, ilyen szempontból, meg abból is hasonlít a vívásra, hogy társas sport. Ezt is azt is úgy lehet megtanulni, ha rengeteget gyakorolja az ember. A lovaglás reneszánszát éli, tavasztól őszig, de a fedett lovardák elszaporodásának köszönhetően télen, az öttusa szempontból felkészülési időszakban is szinte minden hétvégén vannak lovasversenyek. De kérdem én, mikor indult az elmúlt években válogatott öttusázó lovasversenyen?
KOMBINÁLT (lövészet, futás együtt)
Azt mondják, a vívás mellett a kombinált lett a sportág másik nyerő száma. Megállja a helyét ez az állítás?
Kétségtelen, kombináltban bárki feljöhet mondjuk a 15. helyről a dobogóra, ahogy vezető pozícióból is visszacsúszhat az indultak még kategóriába. A szám kulcsa a lövészet, ahol nem lehet rontani. Szinte hibátlanul oda kell tenni úgy 8-10 másodperc körül az öt lövést. Mi elég jók vagyunk a kombiban, de látható, van még mit tanulnunk. Ami látszik, a világ elitje nagyon megtanulta ezt a viszonylag új versenyszámot (2009-től vezette be a Nemzetközi Öttusa Szövetség – a szerk.). Velünk együtt úgy tíz férfi és tíz női versenyző gond nélkül odavágja a végét. Hál istennek ebben a versenyszámban többnyire az elitben voltunk, vagyunk és remélem maradunk is. Versenyt nyerni ritkán lehet csak a kombival, de simán el lehet veszíteni vele.
Összegzés
A sportszerető emberek Magyarországon a mai napig jó értelemben vett „őrültekként” tekintenek az öttusázókra, akik egy nap alatt ennyi különböző sportágban mérik össze erejüket.
Sok minden változott az évek alatt, de léteznek állandó alapvetések. Például versenyt nyerni ma is úgy lehet, mint régen; minden számot magas szinten kell űzni, mindezt azzal megfejelve, hogy nem árt egy vagy két sportágban extraklasszis teljesítmény. Az sem változott, hogy a lovagláson lehet a legnagyobbat bukni, míg a vívás az abszolút nyerő szám. Aki nincs a vívásban minimum az első 8-12-ben, lényegében veszített, nem tud felérni a dobogóra. Az a baj, hogy a jelenlegi felnőtt válogatottjaink közül mindenkinek van legalább egy bizonytalan száma. Általánosságban sajnos ez a vívás. Ezzel szembe kell nézni.
Szépen kiveséztük egykori sportágát, amiben felsorolta az összes lehetséges hibapontot. De hol a megoldó képlet? Hogyan tovább?
Az elmúlt években mindenki a klubjában, klubedzőkkel készült a versenyekre. Amennyire tudom a munka menetén – értsd, ki épp hol edz -, a versenyeztetés megbeszélésén kívül nem volt lényegi kontroll. El volt eresztve a gyeplő, szanaszét szaladtak a csikók. Ha a jelenlegi támogatási rendszer az egyesületi műhelymunka prioritására épít, akkor ezt kell erősíteni. Ugyanakkor a versenyzők és a szakági edzők edzők közös érdeke, hogy valaki koordinálja a felkészülést, ahogy a tudományt, amit az utóbbi évtizedben sutba dobtak, vissza kell hozni a sportágba.
Paradigmaváltásra lenne szükség?
Biztos vagyok abban, hogy másképp kell összerakni az egészet és megkerülhetetlen a tény; azonnali szakmai váltásra van szükség. Pontosabban nem is váltásra, hanem visszatérésre azokhoz a szakmai gyökerekhez, ismeretekhez, amelyek egykoron sikeressé tették a sportágat. Ehhez pedig meg kell tudni szólítani és bevonni a sportág megújításába azokat, akik a szakmaiatlanság miatt elfordultak.
Mondjuk, nem kis bátorság kell ahhoz, hogy egy sportág szakmai vezetése tükörbe nézzen és belássa, hohó, itt erőlködünk a hegyoldalban, de nem látjuk a csúcshoz vezető utat, mert arccal a lejtő felé állunk.
De enélkül nem lehet megkezdeni a rendszer megújítását. A szembenézés nem számonkérés, hanem szakmai elemzés, ahhoz viszont szakember kell. Meg rendszer. Végig gondolt, végig beszélt, egyeztetett, megértésen és elfogadáson alapuló, objektív mérőszámok alapján kontrollálható, a jelenleg rendelkezésre álló minden tudományos eredményt magában foglaló rendszer. Ezek híján tovább csúszunk lefelé!
Megjegyzem, Kovács Sarolta világbajnokságot nyert az olimpia előtt pár hónappal. Siker azért akad. Beszélgetésünk elején kitért a juniorok harmatos szereplésére is. Mi a helyzet az utánpótlással?
Persze, hogy nem felejtettem el Kovács Saci és a női csapat idei világbajnoki címét. Ahogy nem felejtettem el az elmúlt évek sikereit sem. Mérhetetlenül büszke vagyok rájuk. De látom, egyre ritkulnak a sikerek. Esetlegessé váltak, különösen az olimpiai szempontból igazán fontos egyéni dobogó, és ez valamennyi, a sportágban dolgozó edző fejében óriási felkiáltójelként kellene villogjon. Ezért szükségszerű a változtatás. Ha megtörténik, akkor már egyszerű a dolog. Ugyan nem vagyunk sokan, de tehetséges sportolók várják a változást, akik szeretnék, hogy újra ők legyenek a fókuszban. Jó az alapanyag. Olyan 14-18 éves tehetségeket látok, akik akarják ezt a sportot és ha megfelelő változások állnak be, az üzenet az utánpótlásnak, és a sportág lassan cseperedő vidéki bázisainak is, hogy érdemes éveket, évtizedeket feláldozni a sportért, mert a rendszer a tehetségeseknek biztosítja a sikereket. Objektív, transzparens és eredmény orientált rendszerre van szükség, és úgy nem fordulhat elő többet, hogy egy sportoló, aki bizonyítottan képes eredményt elérni ne tudja, miért is nem jut ki az olimpiára.
