Megmondom őszintén, mi nem tetszett a Győr–Podgorica BL-döntő első felvonásán a Veszprém Arénában – amellett, hogy a montenegrói drukkerek igazi vérbunkók, és nem elsősorban a rendőraffér miatt, hanem ahogy szétordították a magyar himnuszt –: a meccs eleje és a vége.
Ami közte volt, az összességében rendben valónak tűnt: minthogy nem vagyok kézilabda-szakember, meglehetősen fals lenne, ha próbálnék okosakat mondani arról, miként lehetett volna lefojtani Bojana Popovicsot, hogy ne lőjön 11 akciógólt (a három hetes úgymond belefér), mondjuk.
Hanem ahogy indult. Ránézésre nem rossz, hogy a kilencedik percben kapta a Győr az elsőt – az a gáz, hogy 3-0-nál. Hogy csak 3-0 volt. Amikor Haraldsen megfogta a második hetest, nagyon durván meg volt fogva a Podgorica is, csakhogy támadásban nem sikerült padlóztató gólokat beverni, holott még volt egy emberelőnyünk is (az 0-0 lett). Jó, nyilván igazán szép lett volna, ha valami hasonlót látunk, mint az atlantai olimpián, a koreaiak elleni elődöntőnkön – persze az durva emlék volt, 11-0-lal kezdődött a parti, ugyanis (oda). A mostaniban egy 6-0, netán 7-0 is benne volt, amiből nyilván vissza tudtak volna jönni valamelyest a montenegróiak, de jóval kuszább lélekkel, jóval több energiát felemésztve, mint így, ami a végén visszaüthetett volna.
Ennek ellenére még egyszer meg tudtuk fogni őket, a második félidő közepén, amikor sokadik kísérletre sikerült megcsinálni a közte hármat, amiből nagyon hirtelen közte öt lett, és emlékeim szerint legalább két vagy három sansz volt a plusz hatra is, ami ezen a szinten irdatlanul nagy teljesítmény.
Legalábbis úgy vélem, hogy két ilyen szintű együttesnél már az mutatja a Győr fantasztikus erejét, hogy el tudott lépni öttel, és azt tudta tartani relatíve hosszan. A baj az, hogy nem végig. És itt jön az, mi nem tetszett a végén. Holott az Audi ETO-ban pont az a parádés, hogy higgadtan teszik a dolgukat, eszeveszett ritkán lesz úrrá rajtuk a „nőikézis“ riadalom, amikor mindenki meghülyül a pályán, és olyan hibákat csinálnak, ami után az ember tíz körömmel kaparja magát (lásd még: sydneyi olimpiai és zágrábi vb-döntő). Azaz lehet, hogy kimaradt a helyzet, a ziccer, ám azért, mert védett a kapus, bravúrral, vagy akadt egy jó védőmozdulat – de nincsenek hétmérföldes baromságok, sikítófrászt okozó örökségek támadásban, taccsra dobott labda, eladott labda. Ilyen mélységekbe nem zuhant az ETO most sem, ugyanakkor az egyértelmű: aki BL-t akar nyerni, az az első meccsen, otthon nem csinálhat a záró négy percben 0-3-at. Legfeljebb akkor, ha már tizeneggyel vezetett. Amikor Amorim három passz után ellőtte a labdát, az volt az első kaparós pillanat, pláne, hogy a brazil össz-lövőteljesítménye eléggé hasonlított a kutya vacsorájára. Aztán volt egy rossz Lekics-bejátszás (neki nemigen ment) – mindkettő az adott támadás nyolcadik-tizedik másodpercében, holott közte ötnél-négynél-háromnál, egy BL-döntő hajrájában pont hogy fékezni kell, játszani higgadtan, fél perceket, 40 másodperceket. Végül ott volt Görbe egyéni akciója. Miután szerzett 12 gólt (hétből hét hetest beverni egy ilyen meccsen: uramatyám!), szó nem érheti a ház elejét, ám függetlenül attól, hogy végigrángatták, nem kellett volna ellőnie a labdát tíz méterről. Vagy egy nagy esés, vagy még vinni… Ez úgy festett, az egyetlen rossz megoldás volt, függetlenül attól, hogy fújhattak volna valamit a németek, mivel azonban lövés volt, most nem fújtak. Az utolsó húsz másodperc majdnem elgurult labdája volt egy kicsit a jelkép, így már csak egy szabaddobásos-felugrásos lövés maradt, ami a legritkábban jön be, pedig még a plusz három is szebben mutatott volna.
Egyébként ami kívülállóként feltűnt: a hazai pálya ellenére nem aprítottuk annyira hatékonyan a vendégeket, nem véletlen, hogy csak két kétpercest kaptunk, abból is a másodikat egy oktondiságból (Amorim nem tette le a labdát), azaz nem gyepáltuk a montenegróiakat. Nem véletlen, hogy Popovics így tüzelhetett, továbbá az sem, hogy fújtak ellenünk 11 hetest – mert beállóban sem az apró és fürge Dokics semlegesítése nem ment olyan jól, sem az, amikor bejött a bálnányi Civljics: az ő lekapcsolása láthatóan gondot okozott. Továbbra sem vállalva a szakértő szerepét, a benyomásom az volt, hogy ugyanez a másik oldalon több lehetőséget nyújtott volna, mint amennyit kihasznált az ETO. Egyrészt tanulságos lenne kizárólag azt visszanézni – már ha lett volna egy állandóan ezt mutató kamera –, miként darálták Heidi Lökét a montenegróiak. Elképesztő volt, egy férfi vízilabda-center nem kap annyit szerintem, mint amit vele csináltak, kész csoda, hogy ennek ellenére tudott gólokat szerezni – ugyanakkor kár, hogy az ETO-nak nincs egy olyan gépágyúja, mint Popovics, elvégre Lökével hárman foglalkoztak, de sajna nem zuhogtak fölöttük a rakéták. Azért akárhogy is nézzük, a győri együttes a nagyszerű anyagi háttér ellenére sem komplett, hiszen a jó balkezes lövő nagyon hiányzik, arról az oldalról nem várható, hogy a jobbkezes Hornyák a fal fölé emelkedik…
A plusz kettő ennek ellenére tapsra ingerlő: ezt a Podgoricát legyőzni bárhol fegyvertény. S bár bizonyosan a pokol vár a győriekre odakint, ennek ellenére meggyőződésem: nem kell félni. Mondjuk fontos lenne, hogy kintre is jöjjön egy skandináv vagy francia bírópáros, akiket baromira nem érdekel, hányan üvöltenek – korrekt bíráskodás mellett igenis van esély, éspedig pontosan azért, mert Karl-Erik Böhn kiváló edző, azaz a mostani találkozásból szerintem sokkal jobb konklúziókat von le, mint kollégája – és a keze alatt játszók kvalitásai színesebb taktikai variációk megalkotását teszik lehetővé a visszavágóra. A Valcea ellen is ez történt az elődöntőben: látható volt, hogy az első meccs tanulságait tökéletesen hasznosították a győriek. Csak ne sérüljön meg senki a Fradi elleni szerdai bajnoki döntőn – sem itt, sem ott.
És a végén még kiderülhet, hogy előrehozott európai Szuperkupa-finálét láttunk…
