Poszt ITT rendszerváltás30

Karafiáth: Hiába volt itt rendszerváltás, kushadunk

Mérgező volt az eufória.
Korábban a témában:

Máig visszatér álmomba a hatalmas vörös rókám, amit nagy adakozórohamomban az erdélyi gyerekeknek szánt ajándékcsomagba tettem. Hiába voltam már tizennégy éves, ez volt a kedvenc játékom, nem tudtam nélküle elaludni. Drága darab volt, igazi különlegesség, a szomszéd kamionos hozta Nyugatról. Miből gondoltam, hogy egy – utólag úgy látom – nyúzott játék segíthet? És a szüleim miért nem szóltak rám? Az eufória vagy a sokk miatt?

Anyám, honvédségi munkatárs, rettegett a családért, már régóta ment a pusmogás, mi lesz velünk, a honvédségi kiutalt lakással, tényleg hazamegy Oleg és a felesége, akitől a lányok orosz különórákat vesznek? Tényleg nem kell majd a határon órákon várakozni, ha az erdélyi rokonokhoz megyünk? Mindig lesz Milka csoki?

Ezek voltak a legfontosabb kérdéseim.

Sírva néztem a berlini fal leomlását, ahol előtte egy évvel voltunk, még a fal ünnepén, a leghatalmasabb felvonuláson, amit valaha láttam. Előtte ránk szóltak, ne cirkáljunk idegtépően az Alexon a világóra körül, amit pedig azért csináltunk, hogy legalább így körbeutazhassuk a világot. Amerika, London, Párizs, kérem, maga nem normális. Egyszer majd lesz világútlevelem!

Soha nem feledem el azt az érzést, amit évekkel később mérgező eufóriának nevezek el. Együtt lüktetni. A tömeg jó, a tömegnek igaza van, az ünnep az ünnep. Ez a bizonyosság megrémít később, és sokat gondolok arra, hogy ha minden úgy marad, én talán később is lengetem a zászlókat ujjongva, az első sorban, kétely nélkül, boldogan.

Így írtam erről:

Mert ebben a mindent elsöprő zajban ott visszhangzottak az ünnepségek kipirult arccal szavalt versei, az áttüzesedett dalok, a dobhártyatépő és a szívben lüktető indulók, és semmivé halkították anyáék suttogását, és a Másikpapáék elcsípett, fojtott szavait, amiket amúgy sem értett. Épp ezért nem értette azt sem, miért sír a papa, és az örömtől sírt, ez nyilvánvaló volt, mikor a tévében együtt nézték, ahogy bedöntik a falat, és ahogy a tömeg egymást ölelve, hömpölyögve szédül át a határ túlfelére. A telefon izzott, mama a svéd barátnőjének próbálja fel-felcsukló zokogással elmondani, hogy vége, talán vége, ez nem valóság, bár még nem lehet igazán tudni semmit, de talán, talán.

Szegény kis emlékeink, gondolom most. Nem sok erőt adtok a generációmnak. De az évfordulókon megpróbálunk emlékezni azért. És utólag talán meglátjuk, hol romlott ez el. Talán már rögvest az elején. Vágvölgyi B. András, aki 1989-ben a Nagy Imre újratemetés sajtófőnöke volt, a huszonötödik évfordulón egy esszében ezt írta:

Mint kés a vajban. Akkor úgy tűnt. Minden bejön, minden sikerül. Ez persze a tapasztalatlanság számlája, kezdők ügyetlenkedése, az életkor-alapú age-ista lesajnálás az óvatoskodókkal, a gyeplőt visszahúzókkal, a tökiggáz ellenzőivel szemben. És a bennfentes adatelemzőkkel, titkosszolgálati konzolkovbojokkal, terepügynökökkel, case officerekkel, kágébélákkal, stasis Hans-Joachimokkal ellenkezve. Mondják, és joggal, hogy Magyarországon 89-et nagyjából ötvenezer ember csinálta, akik aktívkodtak, tettek valamit, legalább néhány nagyobb tüntetésre elmentek, satöbbi. A többség süppedt, tévét nézett, Parndorfba ment vásárolni.

Azt hiszem, mindig baj, ha a többség nem mozdul. Mert a többség később is a többség lesz, ennek minden következményével.

Nagyjából ötvenezer ember. Vagyunk ma ennyien?

„Ha jól látom, pont ötvenezren írtuk alá a kultúra teljes gleichschaltolása elleni petíciót – mondja a szerző –, de talán többen is vannak, csak sokan kushadnak.”

De ezen nincs mit csodálkozni. Egyetértve Magyar Bálinttal abban, hogy ez a mostani kormány igenis használ maffiametódusokat, maffiatechnikákat a működésében,  különösen gazdasági vonalon, azt gondolom, hogy a „maffiaállam” definíciónál pontosabb az a meghatározás (véletlenül tőlem), hogy:

az orbániáda egy továbbélő kádárista szociálpszichológiai struktúrákon tenyésző neofeudalizmus.

És ebbe a tömeglélektanba a kushadás is beletartozik.

Nem véletlenül félek a tömegtől magam is, nem hiszek a masszában.

Mert a massza manipulálható.

Ezt tudjuk, láttuk és látjuk ma is. Egy bélyegsorozat, sok sulykolt hazugság, torzított emlékezet.

Fotó: Magyar Posta Facebook

Idézem még Vágvölgyit:

Nem tudom a hivatalos megemlékezéseket a maguk teljességében megítélni, mert nem ismerem minden megnyilvánulásukat. Azt viszont tudom, hogy 2010 után újraindult a százéves hideg polgárháború, ezt a kormányoldal szereti is kihangsúlyozni, hogy ők szemben a polgári radikálisokkal és a 1919-es „patkánylázadással” Horthy, Tormay Cécile, Herczeg Ferenc és utódaik örökösei. Ám ez nem mindig volt így, de Sch. Máriáék szeretnek a rövidtávú memóriára bazírozni. A Terror Háza előtti kiállítás az év első felében arról szólt, hogy Orbán annak idején, mintegy második Petőfiként félkézzel zavarta ki a ruszkikat Magyarból, enmaga és egyedül. Ez nem igaz. A rendszerváltás motorja, legkövetkezetesebb végrehajtója a Demokratikus Ellenzék, és a belőle kinőtt SZDSZ volt. Annak idején Orbán ennek az alakulatnak volt nem meghatározó szövetségese, csak ezt ma le illik tagadni. A bélyegsorozat pedig? Értem én, hogy csak a halottakat lehet, meg olyanokat, ahol a család hozzájárul, de ez a mix tényleg durva, Ceausescu medvevadászati partnerétől (Sütő András) szegény Krassóig, aki már nem tud tiltakozni, Sch. Mariska ámokja, pénz nem számít, csak a történelemhamisítás, hát elhányok az Urálig.

Emiatt is fontos, hogy pontosan emlékezzünk, ne a hivatalos, a tömeget barátnak tekintő hatalomnak, a szólamoknak bedőlve. A szólamok a többségnek szólnak mindig. És a többség megnyugvást akar, önigazolást, (akár hamis) hősöket.

Az évforduló kapcsán újra elolvastam Vágvölgyi 1989 című regényét, ami idén (meglepő módon) szűkített kiadásban látott napvilágot. A könyv eredetileg tíz éve, 2009-ben jelent meg, dokumentumregénynek hívta már akkor a kritika.

Szerettem ezt a sok forrással megtámogatott történetet, segített tájékozódni, megvilágítani részleteket; találtam az idézett források között olyan interjúkat is, amiket csak levéltározással, könyvtározással lehetett volna.

Azt írja a szerző:

Akkor a dokumentumon volt a hangsúly, most a regényen. Egyfelől azóta rengeteg történeti forrásmunka jelent meg, van honnan tájékozódni, másfelől a mai fiataloknak nincs elképzelésük az akkori hangulatról, atmoszféráról, azt gondolom ez így – rövidebben, olvasmányosabban – segítség lehet nekik.

A fiatalokat célozza meg a Pagony kimondottan az évfordulóra megjelentetett, friss szövegekből álló antológiája is, ami Ezentúl lesz banán – novellák a rendszerváltásról címmel jelent meg, és amibe én is megírtam (persze fikcióval átszőve) a történetemet.

A kiadó olyan szerzőket kért fel, akik 1989-et kamaszként, vagy fiatal felnőttként élték át, így került egy kötetbe (többek mellett) Gerőcs Péter, Kiss Noémi, Laboda Kornél, Lackfi János és Mán-Várhegyi Réka.

Már a könyv fülszövege mutatja a hatalmas szakadékot a generációk között. Hogyan magyarázható el egy mai tininek, hogy lehetett internet és mobil nélkül élni? Elképzelhető ez egyáltalán?

Kovács Esztert, a Pagony alapító szerkesztőjét idézem:

A fiatal generációnak ez pont annyira történelem, mint 1956. Annyira távoli, mintha egy másik galaxisban történt volna. Tulajdonképpen pont ez indított arra, hogy ez a kötet megszülessen. És igen, azt gondoltam, hogy személyes történetek és irodalom kell, mert csak ahhoz lehet kapcsolódni, egy történelemkönyvhöz nemigen. Az már egy másik kérdés, és ez engem szerkesztőként meglepett, hogy milyenek a mai középgeneráció emlékei és személyes történetei 89-ről. Azt gondoltam, hogy sokkal erősebb, sokkal meghatározóbb és sokkal boldogabb emlékeink vannak, amiket mindenáron szeretnénk átadni a gyermekeinknek. Ehhez képest nagyon sok felkért író nem akart vagy nem tudott mit kezdeni ezzel a témával. Létezik, hogy 1989 egyáltalán nem is volt olyan fontos, olyan euforikus? Nemrég Szegeden jártam a kötettel egy 1989-ről szóló konferencián. Az ottani kerekasztal-beszélgetésen is arra a következtetésre jutottunk, hogy Magyarországon, főként az egyszeri ember számára, 89 nem volt olyan jelentőségű és olyan katartikus, mint esetleg más kelet-európai országokban. A lassú változás már a 80-as évek elején elkezdődött, nem hirtelen, egyik percről a másikra változott meg a világunk – ráadásul a változás nem csak pozitív volt. Ez nagyon érződik a köteten is – vannak benne olyan novellák, amelyek egyértelműen pozitív kicsengésűek, és vannak olyanok, ahol a rendszerváltás árnyoldalai azonnal előkerülnek – nem beszélve arról, hogy a novellák keletkezési ideje 2019, és hiába próbálunk meg az 1989-es fejünkkel gondolkodni, az azóta eltelt 30 év tapasztalatát nem tudjuk megsemmisíteni. Én valahogy úgy vagyok 1989-cel, ahogy Gévai Csilla mondja a novellája befejezésében:

„Az egész ország lába a levegőben volt. Mert akkor mi magunk voltunk a változás, együtt cselezve ki egy pillanatra a gravitációt.”

Én szerkesztőként ezt az érzést akartam (volna) átadni a mai kamaszoknak – ennél végül is jóval árnyaltabb lett a kép. Van benne eufória is, csalódottság is, rezignáltság is. Mindenesetre érdekes, tanulságos.

Számomra a legerősebb és leginkább elgondolkodtató emlékezések egyike a MU Színház Felnőttkorunk ’89 című vitaszínházi előadása volt.

Maga a vitaszínház egy interaktív színházi társasjáték, amelyben alapvetően a résztvevőkön van a hangsúly, akik aktivizálása, (jó értelemben vett) provokálása a sikeres program záloga. S a program akkor lesz sikeres, ha a résztvevők vitatkozni tudnak (moderált formában) a legsúlyosabb társadalmi kérdésekről is a meghívott szakértőkkel, illetve egymással, de persze a vitát kis jelenetek, monológok, egypercesek és vallomások hívják elő.

„Rendszerváltás. Vagy gengszterváltás. Vagy lett democsokrácia.”

Ki így emlékszik, ki úgy.

De meghallgatjuk-e egymást?

Tudunk-e beszélgetni arról, ami történt? És amit éreztünk?

A Nyílt Társadalom Alapítványok támogatásával készülő Felnőttkorunk ’89 projekt erre a párbeszédre hív, és tényleg lehetetlen volt nem bevonódni. A darabot egy hatvan év feletti civilekből álló közösség segítségével állította színpadra Sereglei András rendező és Róbert Júlia dramaturg. A résztvevők már felnőttként élték meg a váltást, aktív résztvevői, elszenvedői, haszonélvezői voltak a ’89 körüli eseményeknek.

Nekünk, nézőknek is be kellett vonódnunk: állás foglalnunk, érvelnünk. A személyes történetek, a banálisnak tűnő, később sorsokat fordító kérdések (Hogyan kell adózni? Mi ez az új bank már megint? Na, és mennyi hitelt vettél fel és mekkora kamatra? Hol a munkanélküli hivatal?) új keretbe kerülnek az előadás alatt.

És lehetett-e kívül állni? Egy megrázó pillanatban egyetlen ember néz farkasszemet velünk. Talán ő a kisember.

Nem szeretem a politikát, részemről le van szavazva. Persze, ha húsba vág, akkor muszáj foglalkozni vele. Nem lehetett nem észrevenni, mikor 15 ezren tüntettek Budapesten, vagy amikor a III/III-as Csoportfőnökségen nagy arányú iratmegsemmisítés kezdődött, vagy a Dunagate, az ügynökkérdés kezdete. Pedig én semmi mást nem szeretnék, mint békességben élni. Akkor most mit csináljak?

Én magam nem hiszek a tehetetlen, a felelősséget mindig másra toló, a mindig áldozat kisemberben.

Nem tehettem mást! Együtt kellett üvöltenem a farkasokkal! Mindenki ezt tette, nem volt más választásom!

Ez az, ami mindig felment, ami mindig kihúz a felelősség alól. És mivel nem történt meg – most már talán kijelenthetjük, hogy tényleg nem – a fejekben a váltás, nem csoda, hogy ma is a régi mechanizmusok működnek.

A kádári reflexbe oly boldogan pihen vissza a többség. Természetesnek veszi az apafigurát, szomjazza a felmentő ukázokat. Amit én érzékelek, az egyfelől a csalódottság, ami a legnagyszerűbb emlékeket is átszövi utólag, és az ebből kibomló belenyugvás érzése, ami megágyaz annak is, hogy jobb hallgatni, jobb nem csinálni semmit, maximum a neten szabadságharcoskodni, de ott is egyre kevésbé, mert figyelik, és akkor ugrik a lehetőség a boldogulásra.

Egyre szilárdabban uralkodik a kormány által sulykolt narratíva az egyetlen hős rendszerváltóról, és még azok is bólogatnak sokszor, akik tanúi voltak az igazságnak.

Fotó: Phillip Tibor / Fortepan

Bánki György pszichiáter szerint mindez azért lehet, mert „a rendszerváltás nem egy kiérlelt fejlődési állomás volt a társadalmunk életében, hanem egy a felnőttektől karácsonyra kapott társasjáték, amiből elveszett a használati utasítás. Nem véletlen, hogy a szóból, „rendszerváltás”, később „rendszerváltozás” lett, a megcselekvőből vissza-passziválva a közösségünket: lefokozva és helyére téve magát az ajándékozottat, magát az elszenvedőt.”

Persze vannak tények, amin a változó politikai narratívák sem tudnak változtatni, ám az sokat elmond mindenkiről, mit akar látni inkább.

Ezt mondja a pszichiáter:

Amitől a rendszerváltást utólag sem lehet megfosztani, az a szabadság eufóriája, amit pedig vele kapcsolatban kár letagadni, az a társadalomként való felnőtté válás csalódása, részleges elakadása és végül, nekem ez hangsúlyos, egyre nyomasztóbb játéktalanodása. Mindig lesznek, akik megpróbálnak a történelem versengő elbeszélései közül egy lebutított „lakosságit” győzelemre vinni, és a sorsunkat károsító szimplaságokra mindig lesz vevő. Hurcoljuk a józan-kontextusos-fejlődéspárti, ennélfogva nem katartikus, az alapérzelmekre nem ható elbeszéléseket, melyeket mára a nemzetközi erőknek megfelelni vágyó csicskasággal és a kiszolgáltatottsággal azonosítunk. Meg az áldozati-heroikus-visszarévedőket, mely utóbbiakban szemre oly kellemesen helyezkednek el a Rosszak meg a Jók. A valójában bennünk lévő jó és rossz, a lehetőségek és az akadályok így kintre kerülnek, kint kutatjuk és próbáljuk megkülönböztetni őket. Ez egységet teremt a közösség egy részében, de kétséget és drámai ellentétet az egészében.

Ez tragikus, mivel elvágja a párbeszéd lehetőségét. Ebben megerősít Bánki is:

A közös dolgaink nem kaphatnak közös keretet, beszélni csak irtózatos feszültségek árán lehet, a másik mondandója elviselhetetlenné válik, a valóságról való beszélgetés kihal. Míg személyként képesek vagyunk a tanulásra, tömegben rettenetesen ostobák vagy éppen éleslátóak is lehetünk, de ezt személyként aligha tudjuk befolyásolni. Az emberiség tehetetlenségi nyomatéka pedig már akkora, hogy a katasztrófák folyton kilátásban vannak, pár gombnyomásra, néhány pöfékelésre innen. A társadalom egy ősöreg újszülött. Ezerévszám úgy működik, mintha nem lett volna tegnap és nem lenne holnap. Ezért nem mindegy, mit tud a személy, mit tanul a gyerek, mibe nő felnőtté egy ország: a tudás tisztelete a tömeg bölcsességét, az úgynevezett gyakorlatias dimenziókba züllesztése a tömeg őrületét erősíti fel.

 

Kiemelt kép: Szinnyay Gábor / Fortepan

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.