Poszt ITT

Balavány: A tarsolylemezes meg a horgas orrú is magyar

Mi a közös azokban, akik fölállnak a Nélküled éneklésekor, és azokban, akik nem?
Korábban a témában:

Annyi mindent kéne még elmondanom, a botrány óta nem megy ki a fejemből ez a nóta. Ja, a botrány: volt a Puskás Aréna megnyitója, amelyen Miklósi Gábor, az Index újságírója a Nélküled című nóta éneklésekor dafke ülve maradt a felállva éneklő tömegben, és ezt meg is írta. A kormánypárti lapok pontosan azt harsogták válaszul, amire egy ilyen cikk nyomán számítani lehetett: hogy tudniillik a tudósító aljas módon meggyalázta a külhoni magyarságot.

Azóta az újságíró masszív gyűlölethadjárat célpontja az úgynevezett nemzeti oldal részéről, még szándékoltan antiszemita karikatúra, sőt, zsidózó köztéri plakát is készült róla, valamint az Index másik munkatársáról, Dezső Andrásról.

Ez is mutatja, a jobboldali-kormányhű publikum számára ez a bizonyos ülve maradás főleg annyiban érdekes, amennyiben apropó: egy bejáratott narratíva igazolása, miszerint vagyunk mi – nemzeti oldal, Fidesz-tábor, jobboldal, nevezzük bárhogy –, akik

  • szeretjük a hazánkat,
  • hűségesek vagyunk a nemzetünkhöz, büszkék vagyunk rá,
  • vállaljuk és kifejezzük a közösséget a határon túli (külhoni) magyarsággal,
  • olyan politikát támogatunk, ami a magyarság érdekeit szolgálja, bel- és külföldön egyaránt.

Naná, hogy felállunk az összetartozásunkat dalban kifejező Nélküled éneklésekor.

Ezzel szemben vannak ők, a libsik, az ellenzékiek, a magukat függetlennek hazudó nem-fideszesek, Soros bábfigurái, akik

  • nem szeretik a hazájukat,
  • semmit nem jelent számukra a nemzeti érzés,
  • szégyellik a magyarságukat (már ha magyarok egyáltalán),
  • megtagadják a közösséget a határon túli (külhoni) magyarsággal,
  • olyan politikát támogatnak, ami a magyar nemzet érdekeivel ellentétes, bel- és külföldön egyaránt.

Naná, hogy ülve maradnak az összetartozásunkat dalban kifejező Nélküled éneklésekor.

Egyik oldalon a hazafiak, másikon a hazaárulók. Egyiken a nemzet hasznos tagjai, a másikon a nemzet testét betegítő rút kelevény. Az marad ki a képletből, már megint, ami a lényeg. Hogy ugyanis még a nacionalizmusnak is van sokféle árnyalata, ráadásul nem kell nacionalistának sem lenni ahhoz, hogy az ember szeresse a hazáját.

Nagyon ágasbogas ez a nemzetkérdés amúgy, a vele kapcsolatos vita még soha nem jutott nyugvópontra. Arról sincs egyetértés, hogy a nemzet egyáltalán mi. De hát az igazán fontos kérdésekről nem is lehetnek végleg lezárva a viták – az egyszerűsítéseket és a radikalizmusokat viszont jó lenne már valahogy lezárni, pró és kontra.

Engem kifejezetten riaszt, amikor például annyira „fel van valaki világosulva”, hogy a nemzetet, illetve a hozzá kapcsolódó érzést, tudatot – nevezzük bárhogy – valami ósdi, kompromittált dolognak állítja be, amit finnyás gőggel, akár egy taknyos papírzsebkendőt, kukába lehet dobni. Döbbenetesnek tartom a trianoni tragédia elbagatellizálását is, meg az erről gyártott ostoba vicceket. A radikális kozmopoliták ilyenekkel szoktak érvelni, hogy

  • a nemzet kitalált dolog, a 19. században született ideológiai izé, csupán egy kísérlet, ami nem sikerült;
  • egészséges „nemzettudat” nem létezik,
  • a „nemzettudat” eleve káros, mert népirtásokhoz vezet.

Ezzel szemben nemzetfogalom már a középkorban is létezett, bizonyos formákban már az ókorban is. Attól, hogy különféle történelmi szituációkban más-más értelmet kap, és folyton modernizálódik, még nem kell azt hinnünk, hogy a nemzet „képzelt entitás”. Mert nem az. Valós, szerves, gyökeres, tapasztalható történelmi, anyanyelvi, kulturális közösség.

Valószínűleg egyetlen magyar sincs, aki számára teljesen közömbös, hogy magyar. De ha volna ilyen, ez magát a tényt – mármint az illető magyarságát – nem érintené. Igazából nem is dönthetünk arról, hogy magyarok vagyunk-e; csak arról dönthetünk, hogyan viszonyulunk a magyarságunkhoz. Ha arra a sajnálatos elhatározásra jutna valamelyikünk, hogy megtagadja ezt az identitást, csakis „magyarul” tudná tenni, vagyis ez sajátosan magyar tagadás volna.

Amúgy, ha nem is értek egyet a nemzetlenítő kozmopolitizmussal, bizonyos mértékig meg tudom érteni. Ez a szemlélet, azt hiszem, reakció a túltolt nemzetieskedésre, aminek tényleg vannak szomorú nyomai, nemcsak a múltunkban, hanem a jelenünkben is. Legalább olyan riasztónak tartom a nacionalizmusokat, amikor a nemzeti hovatartozás az összes többi identitás fölé helyeződik; de bizonyos mértékig ezt is képes vagyok megérteni. Az ember akkor dönt úgy, hogy valamelyik identitását fölé rendeli a többinek, ha úgy látja, el akarják ragadni tőle, vagy üldözni akarják miatta. Nekem könnyű magyarnak lenni, Budapesten lakom, az anyaország szívében. Nincs a magyarságomnak túl sok hétköznapi apropója, nem kell „megélnem”; olyan természetes lehet a számomra, mint a levegő. De ha

  • az anyaország és a szülőföld számomra nem lehetne ugyanaz,
  • példának okáért húsz-harminc százalékos magyar kisebbséghez tartoznék egy külhoni településen,
  • és a többség nacionalistái inzultálhatnának azért, aki vagyok,

biztos másként gondolkoznék erről. Tudom, hogy nem jellemző, de sajnos előfordulnak ilyen helyzetek.

Ha valaki meg akarná tiltani, hogy az anyanyelvemen beszéljek a hivatalokban, és nem engedné a nemzeti jelképeimet használni, nagyon idegesen reagálnék; a magyarságom felértékelődne számomra, úgy érezném, meg kell küzdenem érte.

Fotó: Fortepan – Kolozsvár vasútállomás.

Énekeltem a székely himnuszt is tizenhét évesen, a Kádár-rendszerben, a haverjaimmal az utcán. És amikor bevittek érte a nagytétényi rendőrőrsre és megpofoztak, hát nagyon-nagyon menőnek éreztük magunkat. Szerintem azok is voltunk. Azt a csikorgó szövegű műdalt azóta is szeretem, és duplán tisztelem azokat, akik, mondjuk, Kolozsváron énekelték a szekusok pofájába.

Szóval nem lehet úgy tenni, mintha nem tudnánk, hogy a legnagyobb lélekszámú kisebbség Európában a több millió határon túli magyar. Európai Unió ide vagy oda, egyáltalán nem fölösleges dolog, hanem erkölcsi kötelesség közösséget vállalni a nemzet felvidéki, erdélyi, vajdasági, kárpátaljai tagjaival – ha konzik vagyunk, ha libsik, ha balosok, ha jobbosok. 

Az az ideológia viszont, mely mindenestől külső, „idegen” erők játékszereként mutatja be a magyarságot, és egy mesterségesen, féligazságokkal és egész hazugságokkal felpumpált veszélyérzetből alkot életprogramot, sérült lelkű embereket és közösségtorzókat hoz létre. Ennek az ideológiának a rabjai a magyarságot „vérségi köteléknek” tekintik, és azt a magyart, aki nem révül velük együtt, konszenzuálisan leidegenezik, például lezsidózzák. Mármost, aki így gondolkodik és viselkedik, az a nemzetről való tudást meghamisítja, mérget kever az identitáskoktélba.

Amúgy pedig persze, hogy lehet

  • tarsolylemezt hordani,
  • barantázni és hátranyilazni,
  • hódolni a turulnak,
  • a rovásírás nevű ordas kamuval foglalkozni,

csak ezektől csöppet sem leszünk magyarabbak.

Ezek, elismerem, működő szimbólumok, de nagyon célt tudnak téveszteni. Nem integráló, inkább elkülönítő erejük van.

Valójában nem a nemzetet fejezik ki, hanem a nemzeten belül egy izolált, nemzetieskedő szubkultúrát.

Az úgynevezett nemzeti oldal – az egy NER-ből valók világa – sajnos baromi kirekesztő mindazokkal, akik nem az általuk előírt szimbólumokkal szeretnék kifejezni a magyarságukat; főleg azokkal, akik esetleg nem szeretnék kifejezni sehogy. A NER magyarságtudat-élénkítő programjai, a „nemzeti kulturális térfoglalás” ráadásul rendkívül kontraproduktív. Az összetartozás-élményt nem lehet erőszakkal az emberek fejébe verni, főleg ellenségképek megidézésével. Kultúrkampfból nem lesz összetartozás. Vagy összetartozunk, vagy gyűlölködünk, a kettő együtt nem megy.

S közben vannak közös szimbólumaink, van igazi nemzeti kultúránk, amire iszonyú büszkék lehetünk, vannak hatalmas királyaink és forradalmáraink, költőink, íróink, szobrászaink és filmeseink és így tovább, akik ugyanúgy örültek a magyarságuknak, ahogy mi örülhetünk. Magyarnak lenni klassz dolog, én baromi boldog vagyok amiatt, hogy Kodályt imádják a japánok (bár mi imádnánk ennyire); focifrigid létemre is kiugrok a bőrömből, ha nyer a válogatott; örülök, hogy Berzsenyi, Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Németh László, Tamási Áron, Ady, Baka István, Esterházy Péter magyarul ír gyönyörűen, és az is tök jó, hogy bármilyen felsorolást a magyar zsenikből csak igazságtalanul, ki-kiragadva lehet írni is, meg abbahagyni is.

Mindenesetre engem ezek integrálnak, nem a tarsolylemez.

Feldúlt egy nemzet a miénk. Nemcsak büszkélkedni-, de szégyenkeznivalónk is akad bőven. Nemhogy két vagy három, de ezer részre tudunk szakadni, magyar a magyarnak farkasa.

Simán képesek vagyunk egymás ellen fordulni és módszeres gyilkolásba fogni, származási, vallási, pártállási különbségek miatt, mikor miért. És pont ezért lenne jó valahogy kicsalogatni magunkból a normális nemzettudatot. 

A nemzet nem arra való, hogy letagadjuk, de nem is arra, hogy felmagasztaljuk. Inkább arra, hogy észrevegyük, mint óriási lehetőséget. Ha nem is vagyunk egy vérből, de összetartozunk, basszus, az elgázosítottak unokái meg a kitelepítettek unokái, a tarsolylemezes meg a horgas orrú, a fideszes meg a szadeszos, a roma meg a gádzsó, a tót meg a sváb, mind, akik magyarul szidjuk és gyalázzuk egymást: mind „mi” vagyunk.

Nyugodjunk már le egy kicsit, légyszi! Legalább egy kicsit.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.