Még hivatásos elemzők is hajlamosak elfelejteni, hogy a politika nem csak iszapbirkózást jelent. A mai Magyarországon rengeteg az esemény, érthető, hogy mindenki ezt a gyorsan változó valóságot akarja tetten érni. Az azonban már kevéssé érthető: Holott épp az lenne az érdekes, hogy másra, a magyar rendszerváltások utáni politikai fejlődés törvényszerűségeire is figyeljünk.
Ennek az írásnak az a fő állítása, hogy ami ma történik (vagyis az, hogy az ellenzék áttért az ellenállásra) korántsem új elem a hazai politikában, sőt, az itthoni rendszerváltások után rendre bekövetkezik ez.
S éppen ezért érdemes a figyelmünkre.
1994, 2018
Magyarország elmúlt másfél évszázados fejlődésében rengeteg rendszerváltás történt. Sokan vélik úgy, hogy e gyakori váltás az oka annak, hogy sosem sikerült konszolidált demokráciát teremtenünk.
A rendszerváltások (1867, 1919, 1956 és 1989-90) utáni időszakokat vizsgálva érdekes strukturális hasonlóságokat fedezhetünk fel: a viszonylagos konszolidált állapotot a korszakok második felére dekonszolidáció követi, melynek természetes jellegzetessége a kormány-ellenzék viszony átalakulása, a kormányellenzékiség helyébe lépő ellenzéki ellenállás.
Nézzük az első váltást.
1867-ben Magyarország kiegyezik Ausztriával, s a két ország hosszú távra szóló szerződést köt egymással. Eztán huszonöt-harminc évig viszonylag rendezett keretek között zajlik a pártpolitikai verseny, hogy aztán az 1890-es évek végére kimerüljenek az első évtizedek struktúrái, és a verseny szinte kontrollálhatatlanná váljon.
A parlamenti ellenzéki obstrukció körül alakul ki áthidalhatatlannak tűnő konfliktus, melynek szimbolikus eseménye 1904 december tizenharmadika, Az olvasó persze kérdezheti, mindez időben rém messze esik tőlünk, mi a csudának hozom szóba.
De mi is történt 2018. december tizenkettedikén a parlamentben?
A berendezést ugyan nem törte össze a mai ellenzék, de megkísérelte megbénítani a ház működését. Amiből most csak annyi tanulságot vonok le, hogy az ilyen párhuzamok nem véletlenek: talán a mai ellenzék is kezdi felfedezni (a számára fontos) történelmet és abban mának szóló üzeneteket keres.
(Fotó: Máthé Zoltán / MTI)
Ellenállás, lázadás
A Horthy-korszaknak is van egy viszonylag konszolidált szakasza, Bethlen István miniszterelnöksége, és van egy radikalizálódó etap, amikor a pártpolitikai versenybe egyre több disszonáns hang vegyül. Mindezek nélkül nem értenénk, hogyan juthattunk el 1944-re a nyilas hatalomátvételig.
És az 1956-ban útjára induló Kádár-rendszer is kettéosztható egy nyugalmasabb, konszolidáltabb (1963-1979) és egy hektikusabb időszakra (1980-as évek). Utóbbiban már nem sikerül fenntartani a korai Kádár-rendszerben megkötött fogyasztási konszenzust, és a demokratikus ellenzék az ellenállás új, idővel sikeressé váló formájaként határozható meg.
Olyannyira, hogy a demokratikus ellenzék ideológiájának nagy szerepe lesz az új demokrácia első évtizedében.
De, bármily fájdalmas kimondani, ez a rendszerváltás sem tudott két évtizednél tovább konszolidációt teremteni, a második évtized végére olyan problémák halmozódnak fel, melyek megteremtik először a Fidesz-féle ellenállás (2002-2010), majd pedig a Fidesz-kormánnyal szembeni ellenállás (2010-től napjainkig) feltételeit.
Mára világos, hogy az ellenzék önmagát nem a kormány, hanem a rendszer ellenzékének tekinti, s vele szemben részint ellenállást, részint lázadást folytat.
És minden elölről
Csakhogy miközben az ellenzék pártjai azt ünneplik, hogy „végre” rátaláltak a Fidesszel szembeni fellépés hatékony módjára, és maguk mögött hagyják a 2010-2018 közötti terméketlen összefogósdit, ritkán kerül szóba, hogy ez a legújabb ellenállás nem új. Annyira nem az, hogy óvatosan bár, de határozott következtetéseket vonhatunk le a hazai politika szabályait, törvényszerűségeit illetően.
1. Magyarországon időről időre létrejönnek új politikai rendszerek, melyek elitjei egy ideig hatékonyan képesek menedzselni az általuk létrehozott új szisztémát.
2. A hatékony menedzselés körülbelül húsz-harminc évig tart, de soha nem sikerül kialakítani olyan szabályokat, melyek között a riválisok kölcsönösen elismernék egymást.
3. Ebből fakadóan az ellenzékiség tartósan nem tud beállni a kormányellenzékiség jól megszokott nyugat-európai mintázataira, hanem „elfajul”, és rendszerleváltó ellenállásba torkollik.
4. Az ellenállásokból sokszor új rendszer jön létre, melyben újra megindul a ciklusosság, a konszolidáció sosem végleges.
5. Mindezekből azt a következtetést vonhatjuk le végül, hogy a hazai politikában igenis fontos egyben látnunk a történelmi előzményeket a mai korszakkal. Ezeket az előzményeket nem írja felül a mai európai beágyazódás, inkább a történelmi hagyományok és az európaiság sajátos és ellentmondásos együttéléséről beszélhetünk.
6. A mai ellenzék számára e történelmi perspektíva fontos referenciapont lehet, ahogy a közvéleménynek célszerű lenne az ország helyzetét ilyen optikából is mérlegelnie.
7. Tehát az, hogy az ellenállás minden rendszerben felbukkan, nem új dolog. Hanem tanulság, melyet alaposan végig kell gondolni, mert az ellenállásokat következő rendszerváltások, majd újabb ellenállások és újabb rendszerváltások követik, melyek nem feltétlenül viszik előre közös ügyeinket.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Műhely vezetője
Kiemelt kép: Illyés Tibor / MTI
