December a meglepetések hónapja volt, és a műsor azóta is folytatódik. Felejthetetlen, ahogy Orbán kényszeredetten toporog a parlamentben és zavartan figyeli a ribilliót. Olyan helyzetbe került, amibe az elmúlt évtizedekben talán soha: nem ő a helyzet ura. Forgatja a fejét, nézi az elszabadult indulatokat, olykor súg valamit Rogánnak és Gulyás Gergelynek, tőlük vár megoldást. Olykor feléje settenkedik Kósa, aki mégiscsak a rabszolgatörvény egyik beterjesztője, de a miniszterelnök nem kíván beszélni vele, ezt Kósa észleli, továbbsündörög, hogy aztán újfent próbálkozzon. Az a kép is bevésődött, ahogy Kövér László ül magányosan, se balra, se jobbra senki, dühösen, döbbenten forgatja fejét.
Miközben úgy tűnt nekik, hogy minden a legnagyobb rendben, hirtelen homokszem került a gépezetbe, melyről azt tartották, amit Madách a teremtett világról: „Évmilliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell.”
Hát ez most nem járt el még egy évig sem a választások után. Az elbizakodottság, a hübrisz óvatlanná tette Orbánékat. Úgy vélték, most már bármit megtehetnek. Hát nem.
Egyre inkább megették a saját propagandájukat. Azt hitték, bármit hazavihetnek, sajátjukként kezelhetnek, repülőgépet, közmédiát, ügyészséget, kastélyt, uniós pénzt, mindent, amihez kedvük szottyan, mindezt cserébe azért, hogy úgymond megmentik az országot.
Először inkább kínjukban, mint őszintén mondták – amikor lecsengett a rezsicsökkentés blöff –, hogy mi itt ismét a kereszténység utolsó bástyája vagyunk. Nekünk kell megvédeni Európát a migráns hordáktól. Annak ellenére migránsoznak egyre nagyobb elánnal, hogy mostanra kicsit átírva érvényes a régi vicc: „Vannak errefelé migránsok?” „Nincsenek, de igény volna rá.”
Orbán alighanem maga is elhitte, amit oly sokat hajtogatott:
- hogy az ország kétharmada az övé, pedig tudjuk, a szavazni hajlandók szűk fele választotta őt
- hogy a határon túli magyarok tényleg leginkább sporttámogatásokra vágynak
- hogy a központosítással minden gond megoldható
- hogy Paks gazdaságos lesz
- hogy az európai politika kétosztatúvá vált.
Orbán szerint minden arról szól, hogy a migránsellenesek és a migránspártiak harcolnak egymással, és majd ő menti meg hazánkat a migránsáradattól. Hiszi, hogy 2030-ig ő lesz hatalmon és ő lehet az európai megújulás vezére.
És vele hisznek a leghűségesebb szavazói.
Csakhogy egyre többeknél repedezik ez a hit. Egyre több egykori fideszes csúcsértelmiségi és hétköznapi ember is megfogalmazza erősödő kételyeit. Az állami intézményekből, a fideszes sajtóból egyre több a kiszivárogtatás, mert a rendszer kiszolgálói közül egyre többekben felvetődik:
Mint amikor néhány náci a háború vége felé zsidókat kezdett bújtatni, hogy a bukás után és az elszámoltatás során majd igazolják őt. A mostani videószivárogtató tán arra játszik, hogy majd mondhassa: én már akkor nem értettem egyet velük.
Maga Lázár János is kibeszél mostanában. Ő cinikus és hatalomvágyó, viszont okos. A „2020 után születettek ne vásárolhassanak dohányterméket” felvetése is nyilván fricska volt az őt füstbiztossá száműző Orbán felé.
Lázár a minap egész nyíltan beszélt a makói városi tévének, ilyeneket:
- „vitatható a túlóratörvény… nem biztos, hogy ez a munkavállalók széles körének a támogatását elnyeri”
- „nem szabadott volna erőszakot alkalmazniuk fegyveres biztonsági őröknek a választott képviselőkkel szemben”
- „sok fideszes lebecsüli az elmúlt hetek eseményeit, pedig nem lehet tudni, hol van ezeknek a tüntetéseknek a határa.”
Szavai úgy is értelmezhetőek, hogy bejelentkezett: élek, velem lehet majd tárgyalni Orbán bukása után, hiszen Fidesz lesz, én meg mégiscsak tizenegy évvel fiatalabb vagyok nála, s csak nem marad 2030-ig.
A svájci televízió félórás kabarét készített Orbánról, az USA-ban népszerű tévés viccmesterek élcelődnek rajtunk. Kevésbé mókás, hogy diktátorokon kívül alig néhányan akarnak találkozni a magyar miniszterelnökkel. Lassan úgy röhögnek Orbánon, ahogy mi a felnyírt hajú észak-koreai diktátoron, és úgy sajnálkoznak rajtunk, ahogy mi sajnálkozunk az elnyomott, becsapott észak-koreai népen.
Orbán, Kövér és még néhány „öreg” fideszes viszont tényleg végzetesen bedőlt a saját propagandájuknak. Ha valaki azzal hülyíti a népet, hogy képes repülni, és ezt beveszi a tömeg, akkor szerencséje van, de ha már maga is elhiszi, és leugrik a tízedikről, hogy megmutassa repülési tudományát, akkor bizony szörnyethal.
Orbán ma fönt egyensúlyozik a toronyház tetején. Szimpatizánsai tömegéből pedig egyre többet kiabálják:
Mutasd meg nekik! Repülj!
A nem fideszesek dermedten figyelik a mutatványt, attól félnek, közös hazánkat is magával rántja a miniszterelnök az olyan szövegekkel, gondolatokkal, hogy mi fejlődünk a leggyorsabban az Unióban, mi vezetjük a V4-eket, parádés nálunk az oktatás, az egészségügy, hamarosan hozzánk emigrálnak a fejlett nyugati országok polgárai, simán lehülyézhetjük a szövetségeseinket, beleharaphatunk a nekünk ajándékot nyújtó kézbe, megkínozhatjuk a határainkon a menedékkérőket, a törvényeket a saját képünkre formálhatjuk, elüldözhetjük legjobb egyetemeink egyikét, fölösleges beruházásokba nyomhatunk annyi pénzt, amennyit csak akarunk.
Nektek meg, bő ötven százalék, kuss! S ha netán az utcára mentek, akkor leleplezünk benneteket, „hülye, pattanásos kiskamaszok, elsőéves bölcsészek”, „buta, tehetségtelen, ellenszenves, a magyarok elsöprő többsége által gyűlölt nyikhajok”, „szánalomra sem méltó, idióta surmók gyülekezete”, „béna, retardált, szerencsétlen balfasz ellenzék”, „botcsinálta elmebeteg ellenzék”, „agresszív köcsögök”.
Onnan, a toronyház tetejéről ilyennek látni az ország nem fideszes felét.
Tán érdemes megfontolni Lázár szavait, s nem próbálgatni a nem létező szárnyat.
