Mindenkinek most és azonnal kell minden. Tülekedés van az utcán, a tömegközlekedésben és már a gyerekrendelőben is.
– Csak igazolásért jöttem – mondja, és jön befelé, átcsörtetve a többi várakozón.
Aztán persze, amikor bent van, kiderül, szó sincs „csak” igazolásról, mert a gyerek lázas, köhög és hányt is tegnap. Az rendben volna, hogy igazolás kell, de nyilván csak akkor, ha a beteg már meggyógyult, viszont a „csak igazolásért jöttem” egyesek szerint varázsszó azt illetően, hogy ne kelljen kivárni a sort.
Most és azonnal kell majdnem mindenkinek minden, mert siet, mert nem ér rá.
Életem legjobb döntése a pályaválasztás volt. Naponta együtt lehetek aranyos gyerekekkel, és bár igaz, van min gondolkozni és van mit megoldani, az esetek zöme szépen, jól és gyorsan meggyógyul, tehát még sikerélményem is akad.
Sajnos azonban a pörgős világ eléri a gyerekrendelőt is, egyre feszültebbek a szülők, és ettől nyilván a gyerekek is türelmetlenné válnak. Szerencsére bőven akad olyan is, akitől van mit tanulni nekem, az orvosnak, nekünk, felnőtteknek.
Még nem jár iskolába, de már igazi okoska. Látszik, sokat foglalkoznak vele. Választékosan beszél, minden érdekli. Férfias és persze férfiasan tökéletes. Hozzák, mert elég hosszú ideje köhécsel. Átbeszéljük a szülőkkel, merre kellene továbblépni, mitől mit várok. Nagyon figyel közben. Raktározza az információt.
– Megvizsgálnálak – mondom – persze, csak ha megengeded.
Bólint.
Hogy hol tanultam, kitől lestem el, vagy én találtam-e ki, nem lényeges, de számomra fontos, hogy megkapjam a vizsgálathoz az engedélyt az illetékestől, vagyis magától a gyerektől. „Ugyan már, minek erre engedélyt kérni, hiszen még kicsi?!” – hallottam sokszor.
Nagyon nem így gondolom. Egyáltalán nem biztos, hogy nem okoz egy lázas gyereknek kellemetlenséget, ha fel kell húzni a trikóját, és én a fonendoszkópomat ráteszem a bőrére. Igaz, gumi van a hallgatózó végén, de akkor is hozzáérek a testéhez. Némelyik nem szereti ezt az érzést, ám ha engedélyt kérek rá, és elmondom, mit s miért csinálok, sokkal jobb a helyzet.
„Figyeld a belépés pillanatától a gyereket – mondta egyik professzorom annak idején. – Nézd, ahogy bejön, láss meg bármit, ami fura, és közelebb jutsz a diagnózishoz. Nyerd el a bizalmát, és ha ez sikerült, könnyebb lesz a dolgod. A gyerekek oly csodálatosak, meglátod, mennyi mindent elárulnak testbeszéddel, gesztussal, akár szóval is. Egy gyerek, ha beteg, nem játszik rá, hogy elpalástolja valahogy, és azt sem igyekszik eltitkolni, ha vacakul van.”
Szóval:
– Megvizsgálnálak – mondom.
Bólint.
Nem először fordul vele ez elő, ismeri a helyzetet. Áll szépen, várakozik, míg előveszem a szükséges eszközt.
– Most, tudod, először meghallgatnám a szívedet itt elöl, a cicidnél – mondom, és már amikor kimondom, érzem, hogy sántít a dolog, mert egy ilyen kis pasinak nem lehet azt mondani, hogy cicije van.
Épp javítanám a hibát, amikor rám emeli a tekintetét. Elmondhatatlan, amiről a szeme mesél. Nagyjából olyasmi van benne: Amit pedig mond, az még ennél is jobb.
– Ugye, tévedtél, doktor néni, és azt akartad mondani, hogy a mellkasomra teszed mindjárt a hallgatót?
– Persze, persze, bocsáss meg, nem akartalak megbántani – felelem, és nagyon kell tartanom magam, hogy ne nevessek, miközben tudom, tökéletesen igaza van.
Neki mellkasa van, elöl és hátul, ahol szívet és tüdőt lehet hallgatni.
Azóta komolyan figyelek, mert sokszor eszembe jut ez a történet, ám néha egy-egy kisasszony meg épp a mellkason méltatlankodik, és megint csak azt kell mondjam, joggal.
És itt egy másik, nem kevésbé tanulságos eset.
A panasz krónikus székrekedés. A vizsgálatok semmi kórosat nem igazolnak. Étkezési naplót kérek, ott is minden rendben, már amennyire a mai világban rendben lehet: eszik zöldséget és gyümölcsöt jó arányban a gyerek, mégis ritkán és nehezen kakil. Jobb, ha életmódtanácsokkal, a kakilás körüli viselkedés kondicionálásával találunk rá az üdvözítő megoldásra. A nógatás, sürgetés, sietség, reggeli rohanás épp ellenkező hatást ér el.
Beszéd közben eszembe jut megkérdezni, mennyit iszik a gyerek.
– Jaj, azt nagyon nem szokott – így anyuka –, képtelenség rávenni, hogy akárcsak egy pohár vizet megigyon.
Hát, ha nem megy, nem megy, de talán érdemes magával az érdekelttel tárgyalni az ügyről.
– Figyelj csak kicsit, meg kellene beszélnünk valamit, ami sokat segíthet abban, hogy tudj rendszeresen kakilni, és ne fájjon a hasad – fordulok a gyerekhez.
Látom, érdekli a dolog, komolyan figyel rám.
– Ha innál elég vizet, a nap folyamán jó néhány pohárral, lehet, a dolog megoldódna, most azért sem tudsz kakilni, mert száraz mindened. Tudod, mint a virág, amit, ha nem locsolunk, elszárad, biztosan láttál ilyet.
Jelzi, érti, miről van szó.
– Szóval lehetne, hogy megpróbáljuk? – kérdezem, nála hagyva a döntés jogát.
– Persze – szól a világ legtermészetesebb hangján.
Majd kicsit vár és kijelenti:
– Furcsállom, hogy ezt csak most mondod el nekem, pedig már sokadszorra vagyunk itt nálad.
Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor nincs mit válaszolni; a felnőttek, drágám, bizony elég furák, gondolom én is, és sajnálom, hogy már felnőttem.
