Karafiáth: Feljelented a tanárodat? Hülye vagy? Élethosszig szorítják majd a töködet

Dermesztő felhívás jelent meg a 888.hu portálon: arra kérik az egyetemistákat, ha elegük van az intézményükben zajló „kéretlen baloldali politizálásból”, akkor egy megadott e-mail-címen jelentsék fel a tanáraikat.

Megint van min ventillálni a közösségi portálokon, izzanak a privát oldalak, mindenkinél olvasom, hogy meddig tűrjük még?! Nos, mondom a választ, ami immár egyértelműnek látszik: bármeddig. És lassan már bele se gondolunk, hogy a csodálatos, évek óta tartó tehetetlen hezitálásban mindenünk elveszett, minden kihullott a kezünkből. És már az is a baloldal fejére olvasható, ami nem is létezik.

Egyszerű a dolog: ugyanazokat a vádakat sütik rá az ellenoldalra, alaptalanul, amivel azok őket vádolják, alappal. Jelen esetben azt, hogy a nyáj lásson át a szörnyű propagandán. Ezen akár nevethetnénk, ha nem lenne pusztító.

Minden felszólalásra, jöjjön akár pártok, akár civilek felől, vagy egyszerűen csak egy független gondolkodó szájából, ráaggatják a propaganda címkét. Csakhogy a propaganda működésének feltétele nem más, mint a pénz, a paripa és a fegyver. Ezek nélkül, azaz médiafelület és hatalom nélkül nem működik. Egyszóval az állami propaganda sem anyagi, sem erkölcsi határokat nem ismerő regimentjével rárontanak egy sokkal védtelenebb csoportra, melyet ráadásul ők fegyvereztek le. Azzal a hadüzenettel a zászlójukon, hogy ezektől a rettenetes és a nemzet megmaradása szempontjából végzetes elemektől meg kell szabadulni. A plakátjaik, híradásaik és csöndben végzett aknamunkájuk alapján nem kétséges, hogy a baloldalnak (jelentsen ez most már bármit, hiszen látjuk, hogy minden úgymond baloldal, azaz pontosabban ellenség, ami nem a Fidesz) egy jogos és igazságos eszme érdekében pusztulnia kell.

A most feljelentgetésre buzdított egyetemisták gyakorlatilag belenőttek, beleszocializálódtak a Fidesz-érába, hiszen gyerek- és kiskamasz koruk óta egyre nagyobb elánnal kapják arcukba a kormányüzeneteket. Sokan mondják, hogy a fiatalabb, immár világlátott korosztálytól várják a változást. Csakhogy egyre halkabb az egyetemisták szava. Maroknyian emelik fel a hangjukat, a besimulás kultúrája erősebb. Ha valaki abban nő fel, hogy a szülei a megélhetésért reszketnek, és ennek áraként természetesnek fogadják el a hallgatást, miben lehet reménykedni?

Aki tud, külföldre megy.

Gyakran hallom, hogy egyre inkább a rezignáció, a visszahúzódás, a begubózás a válasz a hangos rettenetre. Hogy oké, ez van, ezt kell szeretni. Azaz elfogadni, ezek a keretek, ebben kell boldogulni, mert ez az egy életünk van, egyszer vagyunk fiatalok. Én nem politizálok, sóhajt egyikük. És nem fogják fel, hogy ilyen nincs. Mert a politika, akár tetszik, akár nem, mindenben ott van. (És ha már azt mondjuk, egyszer vagyunk fiatalok, abba is bele kellene gondolnunk, hogy elég fájó és szégyenteli lesz idősebben, egy becsontosodott rezsimben arra gondolni, hogy talán fiatalon tehettünk volna valamit.)

Egy szuper és tehetséges fiatal ismerősöm épp egy éve szerződött egy kormánypárti újsághoz, és szabadkozva mondta nekem, hogy a munkatárgyaláson nem is esett szó politikáról, és hogy a munkája tiszta kultúra. És láttam rajta, szeretné hinni, hogy tényleg nem fogják korlátozni, arról írhat, amit értéknek tart. Aztán nemrég újra összefutottunk. Kicsit még zavarban volt, amikor rákérdeztem, tényleg olyan rózsás-e a helyzet. Jövőre még csak zavarban sem lesz. Ez a dolgok rendje. Valamiből élni kell.

Más. Fura volt olvasnom, hogy a Kárpát Medencei Tehetséggondozó Kft. újabban nem engedi nyilatkozni az ösztöndíjasait, most például a kétes körülmények között Gérecz Attila-díjjal kitüntetett fiatal alkotót.

Belegondolok, próbált volna engem tízen-huszonévesen bárki leállítani! Íróként, alkotóként ezt elképzelhetetlennek tartottam már akkor is. Ám a mostani fiatalok közül sokan nem hezitálnak: ösztöndíjért és vállon veregetésért, a csapatba tartozás akolmelegéért erre is képesek.

Azt imádom még, amikor azt vágják vádlón a fejemhez: „Te könnyen beszélsz, neked se kutyád, se macskád!”

Eleinte kicsit megroggyantott, elbizonytalanított ez a vád. De azt gondolom, talán inkább örülnének, hogy van ilyen. Akinek a vállát másfajta felelősség nyomja, mint a kisgyerekek etetése. Aki tud beszélni helyettük. Persze nem könnyű a belső, feszítő szégyennel elszámolni magunkban, még ha az amúgy az egész ország szégyene.

Milyen ország az, ahol, ha meg akarsz élni, egy utad és egy véleményed lehet? Milyen ország az, ahol legkésőbb most, Gruevszki kapcsán nyilvánvaló lett a kézi vezérlés, a törvény szabad értelmezése? Milyen ország az, ahol már semmi sem szent és azzal tartanak sakkban mindenkit, hogy te leszel a következő?

S hogy lesz-e következménye a várható egyetemi feljelentéseknek?

Hát hogyne lenne.

Egyfelől a kis feljelentő örökre a tettéhez lesz láncolva, onnantól lekenyerezhető és zsarolható, rezsimeken átívelve is. Másfelől a pellengérre állított oktatók reszketnek majd, mert ez a megélhetésük, mérlegre teszik a szavaikat, és nem tudnak otthonosan oktatni, hiszen nem tudni, ki körmöl épp jelentést. Harmadrészt meg ugye látjuk, mi lesz a listáikon megjelent emberekkel. Sok helyütt persona non gratává válnak, és nem csak állami munkák esetén. Mert a cégek is lassan egy dologtól függenek: az állami megrendelésektől.

De vigasztaljon mindenkit, hogy már példálóznak is velünk, legutóbb Varsó leköszönő polgármestere mondta, hogy az ő települése a szabadság városa, ellentétben Budapesttel. Épül és szépül itt minden, haladunk.