A mostani turbulens időkben a közbeszéd gyakran szárnyára kap egy fogalmat:
A világ vezető külpolitikai folyóiratainak egyikében, a Foreign Affairs-ben a világrend fogalma újra és újra előkerül, de persze a hazai olvasók zömének fogalma sincs, mi minden jelenik meg ebben a folyóiratban, mint ahogy arról sem, mit is takar a „világrend” talányos fogalma.
Természetesen ebben az írásban nekem sem feladatom, hogy a fogalmat alaposan körüljárjam. Megelégszem annak rögzítésével, hogy Ez a világrend a maga természetességében volt liberális, s éppen annak köszönhetően, hogy 1945 utáni létrehozói akként gondolkodtak, hogy a huszadik század két világháborús eszkalációját a liberalizmus elveitől való elfordulás okozta. Emiatt aztán az új világrend megalkotói mindent megtettek azért, hogy visszatérjenek a liberalizmushoz, ami esetünkben
A világrendépítésnek azonban van egy aspektusa, melyről ritkán beszélünk: vajon ez mennyire tervezett folyamat? Másképp fogalmazva: lehet-e tervezés útján felváltani a nemzetállamokra épített nemzetközi viszonyokat egy másfajta szerveződési logikával?
Hogy ez mennyire alapvető kérdés, mutatja, hogy az 1945 utáni világrend nyitópontján a tervezés gondolata nagymértékben van jelen az elmékben, sőt, alig akad vetélytársa.
Gondoljunk csak arra, hogy a huszadik század diktatúrái, a nácizmus, a fasizmus és a kommunizmus mind tervezett társadalmak voltak, s 1945 után hiába akarták az örökséget eltüntetni, ezt lehetetlen volt elérni a liberalizmushoz való „spontán” visszatéréssel.
1945 után a liberális gondolkodás egyáltalán nincs jó bőrben; a 19. századi liberális alapelvek önmagukban hatalmas kétség tárgyai.
A folyamatnak erről az aspektusáról sokkal kevesebbet tudunk, mint amennyit kellene.
A tervezők kijelentik, hogy döntően a nemzetállamok bűnösek a világháborúkért. Mi hát a teendő? Meghaladni a nemzetállamokat. Az Európai Közösség (majd az Európai Unió) kezdőpontján tehát egy tudatos elhatározás áll az egységes Európa létrehozataláról. Ami önmagában rendben is lenne, de a lényeg nem is ebben az elvi elhatározásban áll, hanem abban, hogy mindezt szervezeti értelemben hogyan valósítják meg. A projekt akkora horderejű, hogy az egységes Európa megvalósítását nem bízhatják a véletlenre, ugyanakkor vigyázniuk is kell, hogy a liberális spontaneitás elvét se sértsék meg nagyon. Végső soron az tehát a kérdés, ki és hogyan tartja majd kezében a projektet.
1944-ben írott könyvében Friedrich A. Hayek felveti, hogy az 1945 előtti nemzeti tervezés helyébe semmiképp sem léphet egy nemzetközi szintű tervezés. Sőt, továbbmegy, amikor így fogalmaz:
A nemzetközi szintű tervezés, még inkább, mint a nemzeti keretek közötti tervezés, csak az erőszak nyers uralma lehet.
A meglátás mindenképpen helyes, mint ahogy az a további következtetés is, hogy egy tervezéssel összefogott nemzetközi rendben a gazdagabb országok ki lennének téve a szegények gyűlölködésének.
Micsoda realizmus! – kiálthatunk fel, ha csak napjaink viszonyaira gondolunk. S valóban, a liberális világrend mai körülményei között mintha épp az lenne az egyik alapprobléma, hogy ha tetszik, egy Hayek által jövendölt erőszakos szisztémában.
De persze most témánk nem az, hogy mi van ma, és jogos-e a szegényebb államok (köztük is mindenekelőtt Magyarország) lázadása az általuk „túltervezett” és „erőszakos” nemzetközi rend ellen. A téma most az, hogy mi volt (és mi) ennek az 1945 után felépítendő (és felépített) nemzetközi rendnek a logikája, és abban milyen tervezési elvek érvényesülnek.
Fotó: Collection Leemage / AFP
Hangsúlyozzuk: az ismert nem liberális előzmények alapján a korszak meghatározó gondolkodási iránya a tervezés. Hayek hosszan elemzi, hogyan fertőzte meg ez a gondolkodásmód Németországon kívül az ő választott hazáját (Hayek eredetileg osztrák volt), Nagy-Britanniát. Ha pedig igaza van, akkor ebből logikusan az következik, hogy a liberális világrend felépítése sem történhetett másképpen, mint azon a gondolkodási alapon, amely a korszakban rendelkezésre állt. Az 1945 utáni liberális világrend tehát nem a klasszikus tizenkilencedik századi liberális alapokon nyugszik, hanem „tervezői liberalizmuson”, mely kezdettől küzd azzal, hogy a nemzetközi folyamatokba milyen mértékben kell beavatkoznia. Nyilvánvaló, hogy mivel a nemzetállamok meghaladása a cél, az eszközökben a tervezési elemek fontossá válnak, hiszen mégis csak el kell érni a nemzetállamokon túli struktúrákat.
S ha mégis csak elvisszük a folyamatot napjainkig, akkor könnyen eljuthatunk ahhoz, hogy a cél megvalósítója elsődlegesen egy felvilágosult bürokrácia. Az explicit küzdelem tehát, melyet manapság minden valamire való politikatudós az elit és a nép küzdelmeként azonosít, itt, 1945 után kezdődik, s alapeleme az elit általi nemzetközi tervezés.
mely nap nap után veti fel a Hayek felvázolta problémákat. Ha a folyamat valóban liberális lenne, nem haladna, vagy nem feltétlenül olyan formában, ahogy azt megélhetjük.
Így tehát érdemes komolyabban megvizsgálnunk a liberalizmus és a tervezés nemzetközi szintű összekapcsolódásának problematikáját, s mindazt, ami ebből fakad magára a liberalizmusra. Talán nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy a liberalizmus 1945 utáni világrend-formáló szerepe éppen saját magát hozta politikailag nehéz helyzetbe, hiszen a liberális toleranciával szemben ellentmondást nem tűrő szerepbe tolta át.
Akárhogyan is: attól az illúziótól el kell búcsúznunk, hogy a liberalizmus pusztán egy ideológiai gondolkodási rendszer. Sokkal inkább helytálló az, hogy egy világrendépítő teória, tele olyan tervezői nekibuzdulással, amelyet a klasszikus liberálisok nemigen tolerálnának.
A szerző a Méltányosság Médiaelemző Központ vezetője
