Ismét nemzeti konzultáció elébe nézünk, megkérdeznek minket (már aki belemegy az idióta játszmába), hogy Miért is történik ez? Talán mert most már világos: nálunk nem azért történik a választás, hogy aztán a törvényes képviselőink felelősen, szakmai és emberi szempontokat mérlegelve döntéseket hozzanak.
Tudjuk már, hogy nálunk miért kell a hatalom: egy szimpla szemfényvesztő mutatványért.
Realizálták, hogy bár győztek, valami megbicsaklott, a vakhit kissé erodálódott. A nagy tettre, a választásra még tudták fanatizálni a tömegeiket, de lehetetlen nem meghallani a kritikus hangokat.
Kérdés persze, hogy a sikerre hajtott, kimaxolt, az ellenség gyűlöletére, az ország megvédésére kihegyezett kampány után a valamilyen célra irányuló (ez jelen esetben a demográfiai robbanás) összefogás létrejöhet-e. Hogy ez is bír-e akkora erővel, mint a sorosozás, migránsozás. Hogy Ha ez is sikerül: tényleg övék a világ.
Cél, hogy lássa meg a bázisuk hezitáló része is: nem szédíti őket, hogy mindenhatóak lettek. Mert mit csinál a jó apa? Odafordul a gyermekhez: mondd már el, mit szeretnél.
Én például azt szeretném, ha az Isztambuli Egyezményt ratifikálnák végre. Mert azzal tényleg tehetnének valamit a nőkért. (Amúgy arról sincs szó, hogy mit csinál egy függő helyzetben lévő háromgyerekes anyuka, ha apuka oda-odacsap.)
A napvilágot látott adatok szerint az eddigi csevegésekÉs ne feledkezzünk meg a dolog körül keringő hiénákról meg a feldolgozókról meg a lapokban vett felületekről, satöbbi, szóval úgy másfél milliárd forint a papírszemét (mert ez a konzultáció és nem több az egész) ára.
Csak szólok, hogy ebből épp összejönne az a nyolcmilliárd, amibe a ratifikálás feltételeinek megteremtése kerülne.
De nem és nem, hiszen nem cél, hogy bármi változzon. (A megfelelő családokban születő gyerekek számán kívül.) Csak az a kérdés marad, hogy a hazugságözön arra elegendő-e, hogy valóban növekedjék a gyerekvállalási kedv. Mert az oké, hogy torkunk szakadtából üvöltünk, hogy ‘nekünk Brüsszel nem parancsol’, meg hogy pszichózzuk magunknak, hogy erősek és büszkék és a világon a legjobban vagyunk. Ez nem igényel túl nagy erőfeszítést, sőt. Ám egy gyerek felnevelése macsó közegben, ahol a nő mindig második, nemigen. Kíváncsian lesem, ez a drága kis trükk hoz-e eredményt.
Lelki hatása biztosan lesz, ez sima hazugságpszichológia: a manipulátor arra utazik, hogy a másiknak leszűküljön a döntési szabadsága, és azt akarja, amit ő. Ennek elérése érdekében az érzelmeidet célozza be, nem az eszedet. Az más kérdés, hogy nincs nehéz dolga, hozzászoktunk már az ösztönvezéreltséghez, a többség örömmel hagyja magát manipulálni. Sőt, egy ponton túl várja is az erős ingereket, olyan nagy dózisokhoz szoktatta hozzá őt a propaganda.
A legrosszabb idők retorikájával ecseteljük a nők és anyák (legjobb, ha egy személyben van a kettő, illetve ez lenne az üdvös, jön a sugallat) nagyszerűségét, ezáltal elhitetjük, hogy ők a legfontosabbak, a szív legmagasabb polcára tétetnek. Szimbolikus: ez a hely a szívkamra, ahol legyenek is csak úgy el innentől, mint a befőtt.
Nők, asszonyok, szól a felhívás. Lányaink és asszonyaink, ti, megvédendők! (Imádom a jóindulatú szexizmus ilyetén megnyilatkozását. Ti, kicsik, ti, kevesek, támaszkodjatok a vállunkra, azért van!) Nélkületek semmik vagyunk, ti vagytok a legkedvesebbek, a leggyengédebbek. Persze nem kerestek annyit, mint mi, velünk ellentétben alapban két műszakban (munka és család) dolgoztok, és amúgy, ha kedvünk tartja, otthagyunk titeket a két-három gyerekkel, lecsalva a gyerektartást, mert már nem vagytok szexi vadmacskák, ami miatt felemeltünk, magunk mellé helyeztünk egy időre titeket.
Szörnyű tapasztalatom, ahogy a hétköznapokban is kezeljük az idősödő nőket. Hacsak nincs vagyonod és/vagy pozíciód, és nem neveled a gyerek(ek)et, Óhatatlanul megtörténik, bele van kódolva a kultúránkba. És az anyaság ilyetén dicsőítése nem segít ezen.
A fejekben még ott a szinglihorda kifejezés: ha nincs gyereked, karrierista csökevény vagy. És közben arról is megfeledkeznek, hogy nálunk még nem is feltétlenül a szó sokak által pejoratívan használt értelmében vett karrierizmusról beszélünk (hiszen kevés nő akad, akiben buzog az anyai ösztön, és arról le tud mondani), hanem a nyers és tiszta megélhetésről.
Szemforgathatunk a Jóistent emlegetve, attól még a tények magukért beszélnek: rengeteg nő egyedül marad a gyerekével. És onnantól, hacsak nem csodálatos az anyagi helyzete, súlyos nehézségekkel kell szembenéznie.
És a fáradt, nyúzott, munkát nem találó, lecsúszó anyuka már nem az, akit a plakátra kitehetnek, zengeni a párt dicsőségét.
