Oly korban és oly országban élek, élünk, ahol az érték már csak akkor érték, ha kormányközeli szájból hangzik el, fideszes írja le, ha nem is a kormányfő jóváhagyásával, de Orbán képzeletbeli bólintásával. Aki a Fideszen kívül maradt, sem nem ember, sem nem tisztességes magyar, sem nem a hazáért élő és tenni akaró polgár. Aki nem narancssárga színben látja a világot, az kimarad minden elérhető jóból, az másodrangú állampolgár, pusztítható és eltiporható, egzisztenciálisan tönkretehető, tönkremenését kormánykörökből áradó gúnymosolyok és gyűlölködő karaktergyilkosságok biztosítják.
Hogy ki teremtette meg ezt a gyalázatos helyzetet, s hogy ki termelte ki, ki tenyésztette ki azokat a gyűlölettől vakká lett magyarokat, akik saját vélemény nélkül hajtják végre a központi akaratot, és dőlnek, dőltek be az agyukhoz igazított gyűlöletbeszédnek, tudjuk. Hogy ki is ő valójában, sokan vagy nem tudják, vagy azon mesterkednek, hogy feledjék a múltját. Lassan jézusi legendává nő a jelene és múltja, jászol, csillag, három királyok, ő kergette ki az oroszokat, csak ő képviseli jól és szívvel a magyarságot, Felcsút az ország fővárosa, TAO-ból épül az illiberális Magyarország, ő az egyedüli tisztességes vezér, aki nem lép egyszerre, nem kap tendert estére, „ne mi kapjuk a legtöbbet”.
Ezek a fiatalok mind liberálisok voltak, azaz szabadelvűek, nyitottak és becsületes szándékúak, öröm volt látni és hallani, hallgatni őket, közelebb jártam az ötvenhez, mint a negyvenhez, arra gondoltam, van remény, még az én életemben megváltozhat a világ, mássá lehet a rendszer, nem volt hiábavaló a sok-sok beszéd és írás, megérte jártatni a számat.
Nemcsak kimondtam, meg is írtam: a múlt rendszerben nem szögesdróttal, hanem gumikötéllel vettek körül bennünket, és mi voltunk azok, akik mindig kintebb raktuk, odébb vertük le a gumikötelet tartó karókat, és addig tágítottuk a lenyúlt szabadság terét, míg a végén elszakadt a gumikötél, és végre ott álltunk a szabadság édes mámorában. Bármerre indulhattunk, bármiről szólhattunk, immár korlátok, azaz karók és gumikötélkarám nélkül. Ám bármennyire is elegem volt a szocialista múltból, mértékletes maradtam, mert tudtam, a karám megszűnte után már nem etikus habzó szájjal üvöltözni. Ami volt, véget ért, ami lett, még el sem kezdődött, ami lesz, még nem látható tisztán.
Ebben az időben Orbán Viktor (és kis csapata) liberális volt, ahogy ma harsogják eszetlen hívei és írásaim kommentelői: libsi! Bizony, kőkemény libsi, mindaddig, amíg Antall József és/vagy Boross Péter meg nem súgta neki, hogy ebben az országban liberálisként sosem fog hatalomra kerülni.
Magyarán: ő cserbenhagyta a liberalizmust, én pedig maradtam ugyanazon a helyen, ponton, s állásponton, ahol előtte is voltam: konzervatív érzelmekre is nyitott, szabadelvű keresztény voltam, s maradtam. Ő levedlette a bőrét, mássá lett, én maradtam, aki voltam. „Légy az, aki vagy!”, mondja az ógörög bölcselet.
Hogy miért tette, tudható: mindenáron hatalmat akart, akár elvei föladása árán is. Erre mondják a hívei: egyszer bárki megélheti a pálfordulást, a Damaszkusz felé vezető utat bárki végigjárhatja, és ezt akkor is elfogadják, ha mindig is úgy gondolták: a tisztességes ember kitart az elvei mellett, akkor is, ha abból hátránya származik. A magyar jó ember, annak idején Csurkának is elnézte, hogy besúgó volt, mert a Pista az ő kegyeltjük volt. Idézzük csak föl, mi hallatszott a fideszes padsorokból az éppen kivonuló kereszténydemokratákra a Parlamentben:
“Csuhások, térdre, imára!”
Ilyet az én számból soha nem hallott, s nem is fog hallani senki, pedig hát az András könyvében igencsak szabadjára engedtem a hittel és vallással kapcsolatos gondolataimat.
Ma ez a Fábry a hajdani libsi Orbán kegyeltje és tányérnyalója, én maradtam a parázsnál, megörököltem a botot, és próbálom lángra lobbantani, hogy valami kis fény mégis csak jusson azoknak is, akik elfelejtették a föntebb már idézett mondatot, mely Tokajhegyalján hangzott el, amikor a mi közös földünket próbálták szétosztogatni maguk között fideszes testvéreink, Orbán, Orbánné és társai:
“Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet.”
A híveket ez sem zavarja, ez a minden rossz kezdetének nevezhető kijelentés, a lavinát elindító hógolyó, természetes hát, hogy azok sem zavarják őket, amik azóta történtek, erre rímelve, ennek folytatásaként.
Én ma rossz ember vagyok, kommunista és libsi, pedig hát el sem mozdultam eredeti őrhelyemről. 1978 óra írom és mondom a magamét, úgy maradtam szabadelvű, hogy még az SZDSZ-be sem léptem be, mert tudtam, róluk is lesz mondanivalóm, ahogy lett is. „Kommunista” sem lettem, nemcsak a hajdani egy párthoz, hanem utódpártjához sem csatlakoztam, és úgy mondtam róluk véleményt, hogy írtam, amit tudtam, és két alkalommal voksaimmal segítettem a Fideszt. Így még inkább jogom volt a bírálatokhoz. Tetteimmel bizonyítottam, hogy nem csak lököm a dumát, de teszek is: 1989-ben félezer hajléktalant vittem el a Déliből, s alapítottam meg az ország első hajléktalan otthonát Budaörsön. Ott voltam szilveszter éjszakáján a fölrobbant Videoton Color Star miatt kiégett lakásban, hogy segítsem a magányosan élő Kati asszonyt, jó tíz éve pedig hárommilliót kalapoztam össze a lakásmaffia áldozatává lett fiatal házaspárnak és gyermeküknek.
Gyermekkönyveimet küldtem ki Munkácsra és Erdélybe, és 7 millió forint értékben osztottam szét a verses és mesés könyveimet a nagycsaládosoknak. Negyven könyvet írtam eddig, és amerre járok, gyerekeknek és felnőtteknek papolok a szép magyar nyelvről és beszédről. Népművelőnek tartanak, s annak gondolom magamat én is.
Mindezt nem hivalkodásból írtam le, inkább miheztartás végett, azoknak, akik a kemény kritikáim, bírálataim, publicisztikáim és humorista megszólalásaim miatt nemes egyszerűséggel lekomcsiznak, libsiznek, és kedvükre zsidóznak. Ez a haza én hazám is, és bár nem tesz boldoggá, de ez a kormányfő az én miniszterelnököm is – kéne, hogy legyen!
Egészen pontosan: „Hajrá Fidesz! Hajrá Fideszország!”
Antall József még 15 millió magyar miniszterelnöke akart lenni, lélekben, persze. Orbán megelégszik az ötödével. Ma a jó magyar egyet jelent a fideszessel. Ezt még le lehetne nyelni, nem könnyen, azt már nehezebben, hogy ezt az egyötödöt a négyötöd ellen hergeli, uszítja, örökös feszültséget keltve köztünk, így vagy úgy gondolkodó magyarok között. Ez több mint becstelen, átlép a tisztességtelenség határán is, ország és polgárellenes, magyarán: gyalázatos! Nemzetellenes!
Mert amikor a Fideszt, jelesül Orbánt bíráljuk, azonmód komcsivá és szemét libsivé válunk, azonosítanak bennünket az egykori lenyúlókkal, mintha értük mondanánk a magunkét, nem pedig azért, mert van véleményünk arról is, ami most történik, lenyúlásokkal, szétlopásokkal, milliárdossá tett gázszerelőkkel, Ceausescura hajazó családi hatalomgyakorlással, Tiborczokkal és társaikkal, miegyebekkel.
Én boldog vagyok Magyarországon, akkor is, ha ehhez semmi köze a mai hatalomnak. Az ország szinte minden pontján jártam már, gyönyörködtem abban, amihez egyik hatalom sem tudott hozzátenni: természeti szépségeket szemlélve. Itt születtem, ez a hazám. Jogom van kibeszélni mindazt, ami nem passzol ebbe az összképbe. Hetven éves leszek novemberben, a tervezett 30 esztendőben maradok azon a ponton, ahol eddig is álltam, voltam, léteztem, ahonnan figyeltem és véleményeztem, kiabáltam és követeltem, suttogtam, morogtam és üvöltöttem.
Amit pedig érzek, azt József Attila fogalmazta meg: „Nagyon fáj”, meg Vörösmarty: „Lesz még egyszer ünnep a világon.”
Kiemelt képünk illusztráció: MTI/Koszticsák Szilárd
