Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Ha célt kap a beteg, rögtön jobban gyógyul

Aki meg csak egyre jajgat, hogy doktornő, meghalok, annak is bejöhet, amit vár.

Volt egy három évig tartó kalandom a szakmában. Elmentem az Ortopéd Klinikára, mert úgy gondoltam, gyermekortopédus leszek. Aztán elég hamar kiderült, ez nem az én utam, de arra mindenesetre jó, hogy egyrészt szerezzek még egy szakvizsgát, másrészt tanuljak, tapasztaljak csomó fontos dolgot.

Két évig a felnőttosztályra osztottak be, nagyon hiányoztak a gyerekek.

Idős néni. Jajgat szegénykém cefetül, hogy fáj a lába. Protézisműtétre érkezik, fél tőle rettenetesen, de lelkesen meséli, hogy fontos hamar rendbe jönnie.

– Férjhez megy az unokám, doktornő, muszáj ropnom az esküvőn – mondja huncut mosollyal -, ezért szántam rá magam a műtétre. Meg persze azért is, mert nagyon fáj.

Kimegyünk a kórteremből.

– Na, ez a néni, akármennyire fél vagy fáj neki, úgy gyógyul majd, mint egy angyal, figyeld csak meg – mondja korosabb kollégám.

Nézek rá bután, és nem igazán értem, honnan tudja ezt. Jó, évek óta ezzel foglakozik, talán lát egy stigmát a gyorsan és lassan gyógyulók közti különbségről. De természetesen nem erről van szó.

– Majd meglátod te is, ha olyan idős leszel, mint én (azóta jóval idősebb lettem J), hogy az a beteg, akinek célja van, mert férjhez megy az unokája vagy nemsoká születik egy új családtag, esetleg épp neki kötöget a betegágyban, az gyönyörűen gyógyul. Aki meg csak egyre jajgat, hogy jajajajaj, doktornő, meghalok… Hát, mindkettőnek bejön, amit vár. Próbálj meg célt adni a betegnek, rögtön jobban gyógyulnak a betegeid, és sikeresebb orvos leszel.

Fiatal voltam, hittem is, nem is, amit mond, de azt gondoltam, egy próbát mindenképpen megér a dolog.

Férfi kórterem. Csupa jó karban lévő fiatal férfi térdműtétre előjegyezve. Beszélgetünk erről-arról a vizit, a vizsgálatok során. Az orvos is ember. Kiderül a sportmúltam. Fogadás tárgyát képezi, én vagyok-e én, és valamelyikük persze nyer, ha igen.

– Oké, ha én vagyok, felezünk? – kérdezem tőle, persze nem komolyan.

– Persze, doktornő – mondja rögtön. Nevetünk.

Aztán másnap megoperáljuk. A mindig vidám beteg délután csendesen fekszik az ágyban, élni sincs kedve.

– Hogy van? – kérdezem. – Látom, nincs a csúcson.

– Nem valami jól, és félek, ez így is marad.

– Kap fájdalomcsillapítót, altatót is éjszakára, hogy pihenni tudjon – mondom. – Én vagyok az ügyeletes, még visszajövök.

Épp csak jelzi, hogy vette, amit mondok. Na, vajon itt mi lehetne a motiváció? Mivel tudnám kizökkenteni?

Töröm a fejem. Este sincs jól, és a reggeli viziten is nagyon maga alatt van. Kócos, borostás, az ágy gyűrött alatta.

– Nem tetszik maga nekem – mondom, és villantok egy mosolyt. Amolyan nőit. Akkoriban ez még hatott. Vagy legalábbis azt képzeltem. Huszonévesen nem nehéz.

– Kár – mondja, épp csak veszi a lapot.

– Megtenne valamit a kedvemért?

– Ha tudom, szívesen – válaszolja. Mert azért fájdalom ide vagy oda, mégiscsak egy nő kéri valamire, talán ezt gondolja.

– Megtenné a kedvemért, hogy megborotválkozik és rendbe teszi magát?

– Miért?

– Mert én kérem.

Mire visszamegyek, az egész szoba megborotválkozva és friss pizsamában feszít. A fiúk összekapták magukat, tán a kedvemért.

Kapunk is együtt egy nagy dicséretet a professzori viziten, hogy az én kórtermem van a legjobb állapotban. Kétlem, hogy kevésbé fájt a lábuk, a műtéti terület, de volt egy rövid távú céljuk, és ez jót tett. Néha ennyi is elég. Mi ez, ha nem pszichoszomatika?

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.