Áder János jelöltté válásakor elsőként egy levélben üzent Brüsszelből. Ebben a rövid szövegben egyetlen történelmi hivatkozás, egyetlen név szerepelt, Deák Ferencé. Gyanús volt már akkor is, hogy ez nem véletlen, bár nem lehetett tisztán tudni még akkor, hogy mennyire tudatosan épült az akkor még készülődő államfő kommunikációs beköszönése. Úgy tűnik, a tudatosság nem hiányzott. Deák nevének korai megjelenése olyan, mint egy pisztoly a színpadon – ha megjelenik, elsül, azaz Deák Ferencre értelmezve, ahol a neve elhangzik, ott előbb-utóbb szóba kerül a kiegyezés.
Ezt a várakozást teljesítette Áder János mai beszéde, amelyet hivatalba lépése alkalmából mondott el. Hosszabb kitérő: ha valaki szeret a pontos kifejezéseken lovagolni, akkor „hivatalba lépést” és nem „beiktatást” mond, mivel az alkotmány szövege is az kizárólag hivatalba lépésről beszél, beiktatásról szó nincs, ezért is van, hogy az első hivatali nap megkezdésére nincs is kötött protokoll, valamiféle beiktatási hagyomány vagy szabály, minden megválasztott államfő úgy oldja meg, ahogy akarja.
Vissza a kiegyezéshez. Áder János beszédében azt mondta: „Ma is szükség van kiegyezésre. Kiegyezésre, de nem a szó felszínes politikai olvasatában, hanem annak mélyebb értelme szerint. A kiegyezés számomra azt jelenti, hogy itt az ideje, hogy mi magyarok kiegyezzünk végre önmagunkkal, mert csak ebből születhet meg saját belső békénk.” Nem szeretnék azzal küzdeni, hogy megpróbálom megfejteni, mit is takarnak ezek a sokféleképp érthető szavak. Nyilván az első interjúk obligát kérdése ez lesz majd, akkor majd megtudjuk, hogyan is gondolta az új köztársasági elnök. Inkább csak továbbgondolni szeretném, hogy egy ilyen hangsúlyos kiegyezési igény, a kiegyezés „mélyebb értelme” mit is jelenthet általában a jelen Magyarországa kontextusában.
Kiknek kell kiegyezniük egymással? Nem lenne jó érettségi kérdés, mert több jónak tűnő megoldás is adódik. Nyilván az első gondolat a jobb meg a baloldal lehet. Rendben, de akkor konkrétan milyen módon történjen a békejobb kinyújtása? A politikai verseny folyik, sőt, most kapcsol egyre élesebb fokozatba. Ilyenkor pont nem azon szoktak tépelődni a szereplők, hogy miként tudnák jobban szeretni egymást. Mégis felbukkan itt valamiféle értelmes, gyakorlatias javaslat is, ha például kicsit délre, Görögországra pillantunk, ahogy azt előző bejegyzésemben is megtettem. Az egymás ellen minden lehetséges politikai kártyát végletekig kijátszó politikai küzdő felek könnyen olyan patthelyzetet tudnak előidézni, amelyből nincs rövid kiút. Egyfajta kiegyezés lehetne, hogy bizonyos alaptézisekben, például, hogy a közpénz véges jószág, széles körben egyetértésre jutunk, és nem tesszük fel tétnek a választási kampány rulett asztalára.
Szükség lehet kiegyezésre persze még egy rakás közösségi fronton. Csak ami hirtelen eszembe jut: város-vidék, öregek-fiatalok, erősek és gyengék. Mind-mind egy külön történet. Ha valami ilyesmibe kíván fogni az új köztársasági elnök, akkor nyugodtan mondhatom, magasra tette a lécet. Magas a léc, de nem képtelenség megugrani. Bármi is legyen a konkrét áderi kiegyezés programja, önmagában a kiegyezés fogalma, hangulata, ambíciója jól illik a magas hivatalhoz. Mi mást mondhatok ezek fényében: jó munkát kívánok!
