Poszt ITT

Putyin Magyarországon: nincs nálunk aduász

A közép-európai kompországok versenye töretlenül zajlik. A magyar komp német motorral, de orosz gázzal a két part között ingázik. A többi komp taktikája erősen megoszlik. Míg a lengyelek és a baltiak az amerikai partokat tekintik bázisnak, addig az osztrákok, románok és egy ideig a bolgárok is a keleti partra járnak üzletelni. Ebben a hajós versenyben vajon hol a magyarok helye?

Nézzük meg, hogyan fest a Kreml falai közül a látvány. Ahogy elnéznek nyugatra, rögtön a kertek alatt motoszkálnak a posztszovjet kisállamok. Mint a játszótéren a gyerekek egy goromba fiú láttán, az egyik fél, a másik barátkozni próbál, hogy elkerülje a konfrontációt; bár abban egyezik a kicsik véleménye, hogy megoldandó ügy, na, az van. Putyin ügyesen segíti a törésvonalak megtartását, mélyítését az uniós tagállamok között, erre már hatalmának a kétezres évek elején történt megszilárdítása óta nagy gondot fordít. Dollár százmilliókat invesztált az unió területén felépült médiabirodalmaiba, a Russia Today-től a friss Sputnik News-ig, a formálistól az informális befolyásig.

A grúziai (georgiai) 2008-as háború után csak felgyorsult az orosz penetráció az európai irányba: a legmeglepőbb helyeken bukkantak fel kémeik. Az NSZK-ba még a nyolcvanas években letelepedett, egykori szovjet kémházaspárt aktiválták a kétezres években, és spiongyanú merült fel a magyar EP-képviselők között is, ahogy a szélsőjobbos pártok finanszírozásában is régi orosz szálak kerültek elő Szabó Alberttől Le Pen Nemzeti Frontjáig. Csak sejteni lehet a hagyományosan emberi hírszerzésre épülő orosz befolyás mértékét.

Emellett látványos haderőreformba kezdett Moszkva, a szovjet típusú hadsereg-szervezést felváltotta a modern gyorsreagálású irány; számos technikai fejlesztést is indítottak. Mindezt jó ideig remekül lehetett finanszírozni a magasra szökő energiaárakból.

A csecsen háborúk kapcsán már megtanulhatta Putyin, hogy az erősebb mindent visz: hiába a néhány emberjogi per, az ott elkövetett atrocitásokról komoly nemzetközi fórum előtt nem beszélünk. Hiába a videóra vett tömeges kivégzések, a fosztogatások és nemi erőszak, a halott vöröskeresztesek és újságírók, köztük az oknyomozó Anna Politkovszkaja. Grúzia, Oszétia és a többi területen zajló hadművelet már az orosz kisebbségek védelmének jegyében kezdődött. Ezekben is alapvetően érvényesülhetett Putyin szándéka, az invázió képeinek elhomályosodásával Szocsiban megint számos nemzetközi vezető vett részt az olimpián.

Az ukrán konfliktus nem a Donbasz lakosságának függetlenségéről vagy érzületeiről szól Moszkva számára. A befolyási övezetek feletti őrködés, az oroszok nemzetközi státusa a kérdés, ami Putyin számára mindigis cél volt. Az oroszok tehát nem egy-egy országgal szemben határozzák meg magukat, hanem továbbra is a transzatlanti tömbbel szemben, amit a NATO és az Unió testesít meg. Éppen ezek gyengítését szolgálta a gázvezetékek építésétől kezdve a szélsőjobbos mozgalmak támogatásán át a szalámipolitikáig számos döntés a Kremlben.

Ez manifesztálódik most Kijev körül. Amíg a Nyugatnak az a félelme, hogy precedens teremt azzal, hogy szó nélkül hagyja a Krím elcsatolását, ami bátoríthatja Putyint, addig a Kremlben az vetődhet fel: ha hagyják, hogy Ukrajnát elvigye Brüsszel és Washington, akkor a többi FÁK állam sem lesz biztonságban. Így jött létre a patt.

Orosz medve Budapest módra

Ebben a világpolitikai környezetben is még maga Berlin vezette múlt nyárig a koalíciót, ami a megegyezést kereste Moszkvával. Persze a realpolitik szemszögéből nem mindegy, milyen tárgyalási pozícióval rendelkezik egy-egy ország, amikor a moszkvai partnerség mellett dönt. Mint a világpolitikában általában, itt is a kicsiknek nehezebb alkuba bocsátkozni, hiszen mit is tehetnek a mérleg serpenyőjébe?

Magyaroszág ebben az orosz kegyekért folyó versenyben pont ugyanolyan nehéz helyzetben van, mint a kínai kegyekért folyó versenyben. Nincs óriási belső fogyasztói piacunk, nincs önálló fejlett ipari szektorunk, ami szabadalmakat, technikát vihetne nagy mennyiségben keletre, nincs még csak megkerülhetetlen stratégiai útvonal sem, amit e térségben más ne vihetne el.

Külön nehéz lehetett Orbán Viktor politikai helyezete, amikor annak a konzervatív oldalnak kellett az oroszbarátságot eladni, mely bő egy évtizedig részben éppen az antikommunista érzelmek miatt pártolt hozzá. Ha Vlagyimir Putyin helyében lennénk, vajon mennyire bíznánk meg egy olyan vezetőben, aki oroszellenes beszédével indította politikai karrierjét, és 2009-ig ki is tartott emellett? Valóban lenne esély bizalomra?


Fotó: AFP / Mikhail Klementyev

Legyünk őszinték: Magyarországnak három nemzeti ünnepe van, és mindhárom során éppen azt ünnepli, hogy az oroszoktól, a kelettől megszabadul(ni) próbált. Október huszonharmadikát nem kell magyarázni, március tizenötödikén az osztrákok elleni szabadságharcot éppen egy orosz cári intervenció döntötte romba; míg augsztus huszadikán azt ünnepeljük, hogy a római kereszténységhez csatlakoztunk, és nem a bizánci-keleti egyházhoz. Azért a történelemnek is van súlya.

Ekkor következik minden füstös romkocsmás értelmiségi sóvárgásban az érv: de hát a gáz! Ha már sikerült a függőséget huszonöt évvel a rendszerváltás és bő tíz évvel a megújuló energiák ipari forradalma után is fenntartani, hát akkor nincs mit csinálni. Dehogy nincs. A gázfüggőségről minden külpolitikai rovat leírta a mostani látogatás előtt, hogy tulajdonképpen nem létezik, hiszen még évekre elegendő lehívható mennyiség van, ráadásul az uniós szabad gázpiacról egy-két éven belül órisái mennyiséget lehet behozni. A kormányzat tehát hiába ismétli, hogy nagyszerű gázszerződést kötnek: egy ilyet alacsonyabb szinteken készítenek elő, általában ott is írnak alá – ahogy azt tették a legutóbbi módosítással is, és biztos, hogy nem Putyin tárgyalja le őket. Ráadásul úgy tűnik a kiszivárgott programból, hogy legfeljebb ultimátumot tud adni a rövid, Orbán Viktorral töltött kevéske idő alatt, nem pedig hosszú tárgyalásba bocsátkozni.

A magyar kormány számára tehát más érdekek is közrejátszanak a mostani döntésében, hogy fogadják az orosz államfőt. Az sem igaz, hogy egy viszontlátogatást ne lehetne halogatni, erre a diplomáciai környezet remekül alkalmas, ezer és egy dolog bedobható, szépen megfogalmazva. Persze attól még értik az üzenetet. Akkor mégis miért érdemes Putyint fogadni? Miközben számos nyugati vezető valóban találkozott vele a világ különböző pontjain, vagy épp a moszkvai reptér sarkán, senki sem fogadta a maláj gép katasztrófája óta hazai terepen, uniós fővárosban kétoldalú találkozón.

A két koszorúzás és a nemzetközi sajtótájékoztató Orbán Viktorral tehát éppen elegendő üzenet lehet az uniós törésvonalak mélyítésére: Athéntől Madridig, Pozsonytól Bécsig érthetik ennek lényegét, miszerint még az ukrán válság e szakaszában is működik az orosz befolyás, nincs elszigetelve Moszkva.

Miközben Anders Fogh Rasmussen, a NATO korábbi főtitkára arról beszélt, hogy egy balti államon tesztelheti hamarosan a hibrid körmeit az orosz medve, addig a müncheni biztonságpolitikai konferencián Toomas Hendrik Ilves észt elnök nyomatékosan kérte az ukránok felfegyverzését. Merkel több mint negyvenszer beszélt az orosz elnökkel a múlt évben, és most egy olyan tűzszünetet hozott tető alá, amit azóta már vaskosan megszegtek a stratégiailag legfontosabb Debaltsevében. A balti államokba, Lengyelországba, Romániába és Bulgáriába új NATO irányító központokat telepítenek.

A magyar ugaron ezek a szelek nem sok jegenyét hajlítanak meg. Úgy beszélünk az orosz kapcsolatról továbbra is, mintha minden rendben lenne. Ha eszkalálódik a konfliktus, akkor ez nem fog jót tenni a szövetségesi bizalmunknak. Ha befagy az ukrán konfliktus, akkor sem fog segíteni a kárpátaljai magyarokon. A rezsicsökkentésre pedig lehet azt mondani, hogy csak az oroszoktól függ, ugyanakkor tény, hogy a gáz világpiaci ára néha messze alatta volt az orosz beszerzési árunknak.

A kompversenyben tehát nincs nálunk aduász. A moszkvai kikötőben viszont csak egy befutó lehet. Nekünk pedig abban a ligában és azon a bajnokságon kéne indulni, ahol van esélyünk bent maradni.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik