Kultúra

Putyin, az ember, aki nem létezett

"A történelem arról mesél, hogy Borisz Jelcin nagyon szere­tett volna fiúgyermeket. De nem jött össze neki. Ezért az első orosz elnök gyakran keresett magának fiat a munkatársai között." Könyvből idézünk: Putyin, az ember, aki nem létezett. Rendkívüli Matiné!

Apakeresés 2.

Borisz Jelcin.

Putyin és a Jelcin család

 

A történelem arról mesél, hogy Borisz Jelcin nagyon szere­tett volna fiúgyermeket. De nem jött össze neki. Két lánya született: Jelena (1956) és Tatyjana (1960).

Ezért az első orosz elnök gyakran keresett magának fiat a munkatársai között. Ilyen fia volt egy időben Alekszandr Korzsakov, akit Jelcin három év alatt (1990–1994) őrnagyból vezérőrnaggyá léptetett elő. Egy másik „fia” Valentyin Jumasev volt, az Ogonyok egykori újságírója, az elnök életrajzírója még az 1980-as évek végéről, aki aztán később elvette feleségül az elnök lányát, Tatyjanát (Gyacsenkót), és így formálisan is a Jelcin család tagja lett. Jelcin, aki tudat alatt orosz cár­nak érezte magát, a trónt éppen a „fiának” szerette volna továbbadni. Egy olyan embernek, aki a következő generáció tagja, és „apjához” nemcsak formális kötelességérzetből és hűvös számításból kötődik, hanem valódi emberi kötődés­sel. Olyannal, amit – ahogyan az orosz nép mondja – nem lehet elinni.

Putyinnak viszont Szobcsak bukása után új apára volt szüksége. És ebben a helyzetben a „kitüntetés megtalálta a maga hősét”.

1996 júliusában Jelcin nagy botrány közepette elbocsátotta Korzsakovot – ezt követelte meg a választási kampány logikája. Az apparátuson belül bekövetkezett robbanás detonátora egy mára félig-meddig elfeledett, akkoriban azonban az egész országot megrázó esemény volt, az úgynevezett „xerox-papír dobozos” ügy. 1996. június 19-én, vasárnap a Jelcin-féle választási stáb magas rangú tagjait, Szergej Liszovszkijt (az üzleti reklám egyik oroszországi atyját, jelenlegi szenátort és mezőgazdasági nagyvállalkozót) és Arkagyij Jevsztafjevet (Anatolij Csubajsz sajtótitkárát) feltartóztatták az orosz kormányépület folyosóján (a Krasznopresznyenszkaja rakpar­ton álló úgynevezett Fehér Házban), kezükben hatalmas Rank Xerox fénymásolópapíros dobozzal, amelyben közel 500 ezer dollár „feketepénz” (egyetlen legális könyvelésen sem nyilvántartott pénz) rejtőzött. A pénzt, amint arról a pénzkötegek szalagjain látható pecsétek tanúskodtak, a Nemzeti Tartalék Bank (NRB) adta ki, amely akkoriban a Gazprom alapfinanszírozó intézménye volt, és nyilvánvalóan Jelcin választási kampányának egyik informális szponzora. Jevsztafjevet és Liszovszkijt bevezették a Fehér Ház egyik titkos őrszobájába, ahol Korzsakov emberei kihallgatták őket: honnan a pénz és hová viszik. Jelcin stábjának tagjai ezekre a kérdésekre nem tudtak választ adni. Annak ellenére, hogy elég komolyan rájuk ijesztettek: Arkagyij Jevsztafjevnek felszökött a vérnyomása, és be kellett adni neki egy nyug­tató injekciót. Hatalmas botrány volt kilátásban, amely az orosz elnök választási kampányának gigantikus nagyságú költségvetéséből (emlékeztetnék: az összege végül is 400 millió dollárra rúgott) szétlopkodott és illegálisan „tisztára mosott” pénzekkel állt összefüggésben. Nagyon is lehetséges, hogy Korzsakov és társai a „xerox-papír dobozos” ügyet a stáb vezetésének leváltására akarták felhasználni, és átven­ni az irányítást a botrányos-infarktusos 1996-os választási kampány befejező szakasza fölött.

Videók a témában:

A választási stáb „liberális” szárnya viszont úgy fogta fel a Fehér Házban történteket, mint ellenük irányuló, sorsdöntő fenyegetést. Megszületett tehát a döntés: bármely áron nem­csak hogy kiszabadítani a két feltartóztatott társat és a pénzt, hanem eltávolíttatni a „Korzsakov-bandát” is. A „liberálisok” gépezete beindult, minden a kezükre játszott. Jelcinnek keve­sebb, mint egy nap kellett ahhoz, hogy helyreállítsa a status quót, és megváljon egyik valaha leghűségesebb harcostársától. Az esetről pedig a Fehér Házban tréfásan (félig-meddig komo­lyan is) úgy kezdtek el beszélni, mint a Rank Xerox legjobb reklámfogásáról a posztszovjet Oroszországban. Csubajsz hamarosan elfoglalta a kremli adminisztráció vezetőjének posztját, Jelcin legfőbb testőrévé pedig, akinek az a feladata, hogy elegánsan kitárja a páncélozott elnöki Mercedes ajtaját, egy bizonyos Anatolij Kuznyecovot, egy politikai és hivatali ambíciók nélküli embert neveztek ki.

De a lehangoló hanyatlás időszakában (1998-1999), amikor Jelcin szinte sosem volt jelen a munkahelyén, azzal a magya­rázattal, hogy „dolgozik a dokumentumokon” (a kifejezés fogalommá, a hagyományos orosz korhelykedés eufémiz­musává vált), a külföldi látogatások alkalmával pedig vagy elesett a futószőnyegen (Üzbegisztán, 1998), vagy Holdnak nevezte a Napot (Kína, 1997), Korzsakov továbbra se hagyta nyugodni a gondolatait. Jelcin csillagjegye szerint mégiscsak Vízöntő (mint ahogy maga Oroszország is a Vízöntő országa), és mint személyiség, meglehetősen nagy formátumú ember, még ha korlátozott intellektusú is. Márpedig a Vízöntők ké­pesek a hibák megbocsátására – többek között a saját hibáik megbocsátására is. Ezért aztán 1998-ban az első elnök újra elgondolkodott Korzsakovról mint „fiáról” és mint lehetséges utódjáról. Nagyon is elképzelhető, hogy akár afféle bibliai, a tékozló fiúról szóló történet is kikerekedhetett volna belőle – az atya keblére ölelhette volna megtért fiát.

Az efféle lehetőségek a Jelcin családot és a hozzájuk kö­zel álló üzletembereket rettegéssel töltötték el. Korzsakov visszatérése a hatalomba mindannyiukat a bosszúállás cél­pontjává tette volna, és az is előfordulhatott volna, hogy egyes esetekben véres bosszú célpontjává. És ekkor indult el az a folyamat, hogy Putyint, mint Korzsakov „civilizált” alternatíváját gyorsan előtérbe tolták.

A Jelcin családot és a hozzájuk kapcsolódó hatalmas tőkét Putyin gondolkodásmódja teljes mértékben kielégítette. Pu­tyin egy jottányit sem volt már szovjet ember. Felfogta, mire való az állam: hogy azok, akik a sors kegyelméből hatalomhoz jutnak benne, egyszer s mindenkorra meggazdagodjanak. Semmiféle birodalmi rögeszme nem érdekelte. Pontosabban lehetnek birodalmi rögeszmék, de csak, mint propaganda­fogás, hogy a maradék állam nagyságának szindrómájában szenvedő orosz népet legyen mivel hülyíteni.

De volt itt még valami. A Jelcin család látta, hogyan viszo­nyult és viszonyul Putyin első politikai atyjához, Szobcsakhoz. Az ilyen viszonyulás részben valóban kockázatos is lehetett, hiszen Szobcsak nemcsak a buzgó Korzsakov áldozata volt, hanem Borisz Nyikolajevicsé is, aki rettenetes tudott lenni dühében. (Ismeretes, hogy a legfélelmetesebb ragadozó a medve: nem morog és nem vicsorog, hanem csak mosolyog-mosolyog az idomárra, aztán egyszer csak hopp, csap egyet a mancsával, és az idomárnak eltűnik a fél feje. Hát efféle medve volt Jelcin is.) De abban reménykedtek, hogy a 2. számú apa és a családja érdekeit (a szó egyszerű és tág értel­mében is) teljes mértékig figyelemben fogja tartani. És nem tévedtek. Az intuíciójuk nem csapta be őket.


Fotó: AFP

1998-ban Putyin az FSZB igazgatója lett, 1999-ben (egy­idejűleg) a Biztonsági Tanács titkára – egy alapjában véve haszontalan, de presztízst jelentő szervezeté, amely lehetővé tette (és lehetővé teszi mind a mai napig), hogy irodát tartson fenn a Kremlben, és mindenféle titkosszolgálati (gyakran a kisujjukból kiszopott) ürügyekkel feljegyzéseket készítsenek az elnöknek.

Sokan, többek között e sorok írója is meggyőződéssel vallják, hogy Jelcint utolsó éveiben a családja mindenféle nyugtató és egyéb szerek hatása alatt tartotta, amelyek egyfajta kábítószerfüggést idéztek elő az elnöknél. Hogy könnyeb­ben az ellenőrzésük alatt tarthassák azt az embert, aki akár megrendült egészségi állapotában is ki tudja, miféle dolgok végrehajtására lett volna képes. És Jelcin 1999. december 31-i, idő előtti leköszönése nemcsak annak garantálásához kellett, hogy Putyin minél hamarabb győzzön a 2000-es elnökválasztáson. Hanem ahhoz is, hogy megszabaduljanak attól az állandó félelemtől, hogy az Öreg (Jelcin beceneve) valami ostobaságot műveljen. Például hogy kivágja az örököst, Putyint, és kinevezzen magának egy másik „fiat”.

 

 

Testvérkeresés.

Roman Abramovics

Putyin egyik erős oldala, melyet sokan nem értékelnek eléggé, hogy Jelcinhez hasonlóan ő is hisz az emberi kötődésben. És nem kizárólag abban, hogy az emberek közötti kapcsolat nem más, mint a kölcsönös érdekek és manipulációk végtelen láncolata. És VVP nemcsak új fiúi szeretetre lelt Moszk­vában, az 1990-es évek második felében, hanem testvéri szeretetre is. A testvére Roman Abramovics lett, ez a par excellence posztszovjet üzletember, a Jelcin-éra krimina­lisztikába illő privatizációjának tipikus terméke. Egyébként 1999 elején Abramovics Jelcin optimális utódjának Nyikolaj Akszjonyenkót tartotta, az akkori közlekedési (vasúti) minisz­tert. De egy idő után átpártolt Putyinhoz. A mágnás abbéli hite, hogy Putyin nem adja fel a sajátjait, Putyin legfelsőbb vezetésben véghezvitt karrierjében jelentős szerepet játszott.

Abramovics az első pénzeit még a szovjet hadsereg katonája­ként kereste, ahol is kétéves szolgálatot teljesített – 1984–1986-ban –, a Vlagyimiri körzet Kirzsacs nevű városának közelében, erdős területen, szó szerint Közép-Oroszország szívében. Ezt a történetet az Eho Moszkvi (Moszkva Visszhangja) rádió­állomás blogján Jelcin lánya, Tatyjana Gyacsenko mesélte el, és nincs semmilyen alapunk arra, hogy kételkedjünk benne. Gyacsenko asszony elmondása szerint Abramovics, miután katonák egy csoportjának nem hivatalos vezető egyénisége lett, és erdőkivágással bízták meg őket, gyakorlatilag felfogadott e nehéz munka elvégzésére helybéli parasztokat. A kivágott erdő egy részét pedig jó kis szovjet pénzért eladta ugyan­ezeknek a parasztoknak. Így lett Putyin későbbi „testvére” vállalkozó – a szó mindenféle értelmében.

A felnőtt Abramovics pályája 1989-ben az Ujut (Kényelem) nevű szövetkezettel (kisvállalattal) kezdődött, amely olyan műanyagból készített gyermekjátékok gyártásával foglal­kozott, amely káros a gyermekek egészségére. Az Ujutnál Abramovics üzlettársai Jevgenyij Svidler és Valerij Ojf vol­tak, akik később annak a Szibnyefty kőolajvállalatnak top-menedzserei és milliárdosai – milliárdosai a világ bármely valutájában – lettek, amelyet Abramovics kezdeményezésére hoztak létre és privatizáltak.

Roman Abramovics az igazi, „felnőtt” üzleti siker felé az első lépést 1992-ben tette meg, ami után a moszkvai ügyész­ség egy 55 tartálykocsiból álló egész vasúti szerelvénynek, az uhtai kőolaj-feldolgozó üzem dízelolajának ellopásával vádolta meg. Az üzletember néhány napot rács mögött töltött, de az oroszországi jogvédő szervezetek már akkor vevők voltak mindenféle megkenésre, úgyhogy hamarosan már senki sem firtatta az 55 tartálykocsi sorsát. Abramovics pedig a Nojabrszknyeftyegaz olajtársaság feddhetetlen vezetőjévé vált.

1995-ban az Alfa Konzorcium tulajdonosa, a korábban Putyin barátjaként említett Pjotr Aven üzlettársa, Mihail Fridman összeismertette az akkor huszonnyolc éves (szovjet mércével mérve még komszomolista korú) Abramovicsot az akkoriban már hatalmas Borisz Berezovszkijjal, Jelcin 1996-os cinikus győzelmének egyik kreátorával. A megismerkedésre valahol a Karibi-szigeteken került sor, ahová négyesben – Berezovszkij, Abramovics, Fridman és Aven – repültek el egy magángéppel. Megkérdezhetnék, hogy minek Moszk­vából tizennégy órás repülőutat fecsérelni erre? A formális magyarázat, amit akkoriban (meg még jóval később is) egy klasszikus orosz üzletember adott volna erre: Oroszországban nem lehet titokban megbeszélni semmit, mindent lehallgatnak, mindenütt ellenségek bújnak meg. Az igazi válasz azonban egészen más. Van egy orosz szó, a „ponti”. Ezt nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy „kivételességünk demonstrálására rendezett esemény”. Azok az emberek, akik néhány év alatt ágrólszakadtakból milliárdosok lettek, nagyon szerettek volna meggyőzni mindenki mást – és mindenekelőtt magukat –, hogy a gyorsan jött pénz gyakorlatilag megnyitja előttük az anyagi jólét minden természetfeletti lehetőségét. Megbeszélni a Szibnyefty ügyét a Karibi-szigeteken – ez igazán menő dolog. A poros-havas Moszkvában viszont olyan banális, mint egy szakállas vicc.

Berezovszkij és Abramovics úgy döntöttek, hogy létre­hoznak maguknak egy olajtársaságot, a Szibnyeftyet, még­pedig az állami Rosznyefty aktívumai egy részének bázisán. Hogy mindez hogyan is történt, Abramovics és Berezovszkij részletesen elmondta 2011-ben a londoni bíróságon, ahol ez utóbbi megpróbált elperelni az előbbitől 5,6 milliárd dollárt, állítólag a társaság még ki nem fizetett részvényeiért.

Az üzlettársak meglehetősen pontosan felosztották maguk közt a feladatokat. Berezovszkij hozzálátott, hogy keresztül­vigye: Borisz Jelcin adjon utasítást a Szibnyefty létrehozásá­ra, és hogy szövetségi hatalmi szinten védelmet biztosítson. Abramovicsnak a regionális hatalom, a Szibnyeftyhez kerülő menedzsment és a helyi bűnszervezetek lojalitását kellett elérnie. És mindketten elvégezték a maguk feladatát. Ha­bár a XXI. században az egykori üzlettársak már másként magyarázták a helyzetet: Berezovszkij azt állította, hogy a Szibnyeftynél teljes jogú üzlettárs volt, Abramovics viszont azt, hogy a társaság 100%-ban az övé volt, Berezovszkij pedig csak „védernyőként” (krisa) szolgált – vagyis biztosította a nagyszerű üzlettársi kapcsolat formális és informális garan­ciáit. A londoni pernek köszönhetően, amely 2012 szeptem­berében Berezovszkij teljes vereségével zárult, az orosz „krisa” szót már gyakran használják anélkül, hogy lefordítanák, és szép lassan bekerül sok más nyelvbe is. Az olyan „régi” szavakhoz hasonlóan, mint a „szputnyik”, a „peresztrojka” vagy a „pogrom”. A Szibnyefty egyszerű emberáldozata az ügyben kulcsszerepet játszó omszki kőolaj-feldolgozó üzem vezetője, Ivan Lickevics lett, aki 1995-ben fürdés közben váratlanul belefulladt az Irtis folyóba. Lickevics ellenezte az új kőolajtársaság létrehozását, egészen pontosan azt, hogy az általa irányított üzem beleolvadjon az új társaságba.

Maga VVP sosem volt gyilkos, de képes volt időben be­csukni a szemét. „Most becsukom a szemem, maguk pe­dig eltűnnek.” Ez természetesen nemcsak a szerencsétlen Lickevicsre vonatkozik, akire Oroszország jelenlegi elnöke valószínűleg már nem is gondol. Hanem azokra az orosz városokban felrobbantott házakra is (1999), amelyeknek leomlását követően a Putyint hatalomra juttató második csecsen háború kirobbant. És még egyébre is.

Putyint és Abramovicsot eredendően az árvaság hozta össze – mindketten teljes értékű, vér szerinti apa nélkül nőttek fel, és mindketten az akkori állam felső vezetői között leltek apára. És ki értene meg jobban egy árvát, mint egy másik árva?! Mindkettejüknek hasonló feladata is volt: kényelmet teremteni az e világi hatalmasok számára. Putyin Szobcsak aktatáskáját cipelte, Abramovics pedig saslikot sütött Jumasev dácsáján, ahová a Jelcin körüli ismert és titkos felső tízezer pihenni járt.

És Roman Abramovics mind a mai napig Oroszország legbefolyásosabb üzletembere maradt. Akárki akármit is mondjon. Neki mindent szabad. Már Putyin elnöksége alatt, 2001-ben Abramovics formálisan is orosz állami csinovnyik lett, a Csukcs autonóm körzet kormányzója, vagyis Oroszor­szág legészakkeletibb területéé. Ritkán lakott vidék az örök fagy világában, ahol egy felnőtt ember átlagjövedelme nem haladta meg a havi ötven dollárt. Ám az állami kötelezettségek és a vele járó ceremóniák egyáltalán nem zavarták abban a mágnást, hogy Londonban éljen, palotákat, repülőgépeket, jachtokat vásároljon, és az egyik legismertebb futballcsapat, a Chelsea tulajdonosa legyen. Sok, különösen nyugati meg­figyelő naiv hite ellenére, mely szerint Putyin nem támogatja az efféle életvitelt, a Kreml egyetlenegyszer sem tett még csak rosszalló megjegyzést sem Abramovicsnak. Az üzletember-kormányzó-futballklub-tulajdonos mindig szívesen látott vendég volt a Kremlben az Államtanács pompázatos ülésein is, Vlagyimir Putyin nem hivatalos fogadásain is a novo-ogarjovói rezidencián.

Nemrégiben (2012 őszén) pedig az orosz elnök felkérte Roman Abramovicsot arra, hogy legyen döntőbíró Oroszor­szág legnagyobb kohászati társaságának, a Norilszkij Nyikel részvénytársaságnak részvényesei között támadt konflik­tusban. A Norilszkij Nyikel két fő társtulajdonosa, akik Oroszországban, de talán még az országhatáron kívül is jól ismertek, Vlagyimir Potanyin és Oleg Gyeripaszka, akik nagyjából hasonló nagyságú részvénycsomaggal rendelkeznek, öt éven keresztül nem tudtak dűlőre jutni abban, hogyan is irányítsanak. Abramovics most kapott egy blokkoló rész­vénycsomagot a megatársaságnál, ami lehetővé teszi, hogy kibékítse egymással az üzlettársakat, és amikor kell, súlyos ítéletet hozzon, kinek is van igaza. Maga Putyin nem tud­ta rászánni magát, hogy Potanyin és Gyeripaszka között döntőbírói szerepet vállaljon, habár a konfliktus résztvevői hosszú éveken át erre számítottak.

Meggyőződésem, hogy Abramovics, ha a deklarált judaiz­mus iránti elkötelezettsége nem tiszta fikció, akkor őszintén imádkozik Putyinért. Azokat a pletykákat, melyek szerint a zsarnok dühös az oligarchára, valószínűleg maga az oligarcha terjeszti, hogy ne irigykedjenek rá annyira.

És ha van valaki, aki igazán irigyli (kizárólag „jószándékú” irigységgel, persze) az életvitelét, az nem más, mint maga Putyin. Hiszen Oroszország elnöke kénytelen a Fekete-ten­geren hajózni, kifejezetten és szándékoltan koszos vízen az olimpiai Szocsi és a félig katonai Novorosszijszk közelében, a Kavkaz nevű szerény állami hajó fedélzetén. Abramovics viszont a világ óceánjait valóban XXII. századi jachtokon szeli át. 2010 nyarán például Eclipse (Fogyatkozás) nevű „ladikján” (így szokás hívni az orosz elit köreiben a jachtokat) érkezett Londonból Dél-Afrikába a futball-világbajnokság­ra – a jachtot nem sokkal korábban építették a hamburgi Blohm & Voss hajógyárban. Az Eclipse 170 méter hosszú, kilencfedélzetes, öt kijárata van, ami a legbiztonságosabbá teszi a valaha ember által készített óceánjáró „ladikok” között. A jacht védve van ráadásul nagy háború esetére is – van rajta rakétariasztó rendszer, valamint egy tengeralattjáró és két helikopter – arra az esetre, ha váratlanul menekülni kellene. Az Eclipse különleges know-how-ja az „antipaparazzi” rendszer, amely lehetővé teszi, hogy még csírájában elfojtsák azokat a kísérleteket, amelyeket a kíváncsi fotográfusok tesznek, hogy érdekes életképeket örökítsenek meg Abramovics, a családja és vendégei életéből. Ilyen fényűzésről Putyin legfeljebb csak álmodozni tud.

Az Abramovics-féle lifestyle még 2004-ben, a portugáliai futball-Európa-bajnokságon vált európai legendává. A mágnás azzal tette magát emlékezetessé, hogy minden este párhuza­mosan lefoglalt öt éttermet, amelyek közül csak az egyikbe ment el. És csak az ismert lisszaboni étterem, a Gambrinus különtermének virágdíszítésére (!) 1000 eurót költött, pedig végül is el se ment oda. 2009-ben amerikai újságok közzétették egy New York-i étterem számláját, melyet Abramovicsnak állítottak ki. Négy főre 50 000 dollár, amelynek nagy része kollekcióból származó francia pezsgőre ment el.

„Putyin testvérének” lehetősége van arra is, hogy mindenféle egyedi autócsodák volánjánál lazítson, olyanokénál, mint a Ferrari FXX vagy a Rolls Royce Corniche. Maga Putyin mint autóvezető kénytelen reklámozni az olcsó kis orosz kocsit, a Lada Kalinát, amelynek volánja mögött – testőrök és újságírók kíséretében – 2011 nyarán végigjárta Szibériát; vagy az egyáltalán nem is létező, hibrid hajtású „jo-mobilt”, amelyet az orosz üzletember, Mihail Prohorov talált ki, de amely végül nem jutott el a sorozatgyártásig.

Habár nem vagyok paparazzi, egy jó kis életképet azonban sikerült megörökítenem. 2007 nyarán történt, Velencében, a hagyományos kortárs művészeti biennálén. „Putyin test­vére” még a régi, Ectasea nevű jachtján érkezett Velencébe. Méreteit tekintve a hajó abszolút állta a versenyt azzal a luxus óceánjáróval, amely naponta néhányszor átvágja a velencei lagúna vizét. Az Ectasea a legkényelmesebb helyen kötött ki, közvetlenül a híres Arsenalénál, a Giardini mellett, ahol tulajdonképpen a biennále zajlik. Csak nem lakhatott egy orosz mágnás messze az úti céljától! De főként azt nem engedhette meg, hogy a turisták és más bámészkodók közel mehessenek a jachtjához, és megpróbálják esetleg méltatlan kezükkel megérinteni. Ezért, minden olaszországi törvény és velencei szokás ellenére, a „ladik” kikötőhelyét külön kerítéssel kerítették el. Ezen pedig volt egy kapu, a kapunál – rend­őrbódé. Hogy valamennyire is igazolni tudják Abramovics biztonságának e különös védelmét, Velence városvezetői úgy tettek, mintha felújítási munkálatok zajlanának ott (Lavori in corso! – figyelmeztetett egy tábla a kerítésen), habár ter­mészetesen semmiféle felújításnak híre-hamva sem volt. Kü­lönben még ennek a nagy oligarchának sem sikerült elérnie, hogy kifejezetten az ő kedvéért lezárják a kiállítás területét. És a Giardinin a legmegfelelőbb casualban, farmerben és pólóban sétálgatott.

Hát ez az, amitől VVP meg van fosztva, akármilyen gaz­dag, nagyszerű és hatalmas legyen is mint a legkiterjedtebb ország első számú vezetője.

 

Sztanyiszlav Belkovszkij: Putyin, az ember, aki nem létezett

Fordította: Medve Iván

Athenaeum, 2014

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.