Te is mondj valamit, Shia! Neked mindig van mondanivalód
– hívta a színpadra Thierry Fremaux, a cannes-i fesztivál igazgatója a Slauson Rec című dokumentumfilm főszereplőjét. A hetedik sorból, ahol ültem, nem tudtam eldönteni, kedvesen, vagy csendőrhumorral cukkolja-e a sztárt. A kamionos bajszot növesztett, őszülő Shia LaBeouf a bevonulásnál eltáncolt a mikrofon elől, most viszont kénytelen volt mondani pár szót. Megköszönte Fremaux-nak, hogy „még mindig hajlandó visszahívni őt ide”, de hamar átadta a szót a Slauson Rec rendezőjének, Leo Lewis O’Neilnek, aki elsőfilmes megindultsággal, remegő hangon konferálta fel a filmjüket.
Tizenöt éve LaBeouf indulatos és kezelhetetlen színész hírében állt. Aztán különleges művészeti akciókba kezdett: NEM VAGYOK HÍRES TÖBBÉ feliratú papírzacskóval a fején vonult A nimfomániás bemutatóján, megismételte és parodizálta Marina Abramović A művész jelen van című performanszát, sirályokról és halászokról beszélt sajtótájékoztatókon, és egy nyilvános vetítésen egyvégtében végignézte az addigi életművét.
Eközben szerepet vállalt az előző évtized két meghatározó filmjében, A nimfomániásban és az American Honey-ban. Megrendezte az önéletrajzi ihletésű, remek Honey Boyt, vagyis időről időre bizonyította, hogy nemcsak „metamodernista művészként”, hanem filmesként is érdemes odafigyelni rá, az összes balhéja ellenére. Pedig a legsúlyosabb balhék akkor még hátra voltak.
2019-ben, az éppen esedékes öntisztulási és újrakezdési tervének részeként LaBeouf meghirdette egy Los Angeles-i színitanoda elindítását. Nem is a színitanoda a pontos kifejezés, noha nyilvánvalóan mindenki LaBeouftól várta az útmutatást. A Slauson művelődési központba szervezett találkozókon közösségi színház formálódott minden szombaton, ahova bárki csatlakozhatott, profi színészek és amatőr civilek egyaránt.
„Szeretlek titeket, de a szeretetem nem feltétel nélküli. Aki jobbá teszi az életem, azt szeretem, aki nem, azt nem szeretem” – mondja a sztár a fiataloknak, akik idővel már maguk sem tudják, mit keresnek a rosszul világított tornateremben. LaBeouf úgy köröz fel-alá, mintha folyton bele akarna kötni valakibe, és rendszeresen bele is köt. Improvizációs helyzetgyakorlatokat adnak elő, csoportterápiás beszélgetéseket folytatnak, sőt közönség előtt is fellépnek egy botcsinálta kortárstánc-produkcióval, de a Slauson Rec nem igazán halad semerre.
Eleinte nem világos, O’Neal mi alapján szemeli ki és mutatja be alaposabban a színkör néhány civil résztvevőjét. A film második felében viszont világos lesz, hogy ők azok, akikkel LaBeouf a legcsúnyábban elbánik. Az egyikük, feltörekvő színészfiú, szerepet kap egy netflixes sorozatban, és elkezdik megismerni a nevét. Már nem szeretne asszisztálni LaBeouf összes magánszámához, amivel az a covid alatt közösen elkezdett, szabadtéri előadásuk próbái alatt előáll. Vele LaBeouf összeverekszik. Egy másik lánynak megbetegszik, majd meghal az anyja. Összeomlik, mire LaBeouf kirúgja a tervezett előadásból. Mikor a lány a gyászára hivatkozik, a rendező-atyaúristen ráförmed:
Meddig akarod még facsarni ezt a narancsot?
A parkolóban tartott, autóból nézhető előadást végül mégis összehozzák valahogy. O’Neal remek érzékkel kapja el a kiszenvedett sikerhez kapcsolódó, kisszerű és nevetséges pillanatokat is, például azt, amelyikben a közönségben feltűnő és persze LaBeouf által körülrajongott Sean Penn a cége logójával ellátott kulcstartókat osztogat a színészeknek. Majd újabb, immár végleges törés következik: LaBeouföt zaklatással vádolja meg volt barátnője, FKA Twigs, ő pedig eltűnik a kíváncsi tekintetek elől. A Slauson Rec önképzőkörnek vége.
A Slauson Rec című film viszont csak ekkor kezd összeállni, mert O’Neil nekivág, és hősies munkával elkezd dokumentumfilmet vágni a rengeteg felgyűlt anyagból. Két évvel később LaBeoufhöz is visszamegy, aki ekkorra már – vagy most éppen – lenyugodott. Gyereke született, és teljesen nyíltan beszél arról, hogy a demokratikusnak és egyenlőségelvűnek szánt színházi programja keretében pokollá tette civilek, főleg fiatalok életét, akik kíváncsiak voltak rá és megbíztak benne.
A művészetben találtam meg Istent. Ha művészetet csinálok, én leszek Isten
– így fogalmazza meg a film befejezésében LaBeouf, hogy a Slauson Rec próbái alatt milyen volt az önképe. Úgy hírlik, azóta megtalálta a másik, régebb óta híres Istent, és megszelídült.
Nem tudjuk. Az eddigiek alapján nem merjük megtippelni, véget ért-e a hosszú menet a LaBeouf-ringlispílen. A cannes-i bemutató végén LaBeouf megtapsolta O’Neilt, majd gyorsan elhagyta a mozit, mielőtt a közös fotóra vágyó újságírók körbevehették volna. A könnyekig hatódott rendező még ott maradt a feleségével és a barátaival, köztük a film néhány szereplőjével. De a Slauson Rec bűnbánó antihősének már nyoma sem volt. Mint aki kivételesen nem akarta magára terelni a figyelmet.
